Bonifert Ádám : Zaklatottság

Nyomtatás

Nem jött az álom, forgolódtam,

leped?m már összegy?r?dött,

feküdtem, úgy ahogy majd holtan,

készül?dve egyszer a nagy útra,

feküdni fogok egy fal mögött.

Képzelet játszott nyitott agyammal,

képek villództak folyton bennem,

szememben mégis üresség

jelezte, néha már elég –

s nem tudtam, mit kellene tennem,

hogy megtaláljak egy könny? álmot,

egy nyugodtabb világot,

hol megbékélek majd magammal.

Zavaros jelen

nem idéz sem múltat, sem jöv?t,

nyugtalan nappal, zaklatott éjjel,

mire megyek az egésszel,

ha csak feszültség rakódik bennem,

s nincs mód ezt kipihennem,

meghajlok hát a víziók el?tt,

s fantáziálok, várva a reggelt,

hogy megjöjjön újabb stressszekkel,

s bennem a lét tovább zakatoljon,

mert tudom, ma sehol sincsen pardon.

Kisimítom a leped?met,

a párnámat lassan átfordítom,

s tudva, hogy új félelmek n?nek

holnap, s minden további napon,

megadom magam a zaklatott létnek,

s még így is örülnöm kell, hogy élek,

hogy vagyok és hogy így vagyok!