P. Tóth Irén : Az Otthon

Álmaimban gyakran látom még a házat,/melyben éltem annyi éven át./Rozzant kerítésén nyikorgott az ajtó,/és muskátli ölelte az ablakát.//

 

Kis kályhánkban pattogó tűz tombolt,/ropta a táncot egész télen át:/mélázva hallgattam reccsenő hangját,/s odakinn szálltak a füstkarikák.//

 

Minden zeg-zugában virágzott az udvar,/ha zöldülő illattal eljött a tavasz,/tulipán és jácint, gyöngyöző gyöngyvirág/színezték a tájat, adtak jó vígaszt.//

 

Égető napsugár simogatta arcom,/ha fátylak alá csalt a rekkenő nyár,/s – ha eljött az alkony – sültszalonna illat/szökkent a szomszéd kertekbe tovább,//

 

és a teraszon – körbeülve az asztalt -/frissítő szellő bujócskázott velünk,/kémleltük az eget, csillagokat lesve,/tervezve csendben jövő életünk.

 

És fogtátok a kezünk minden pillanatban -/nem kellett szólni – éreztétek a bajt;/s még most is, ha csak hangotokat hallom,/nem érzem a dühöngő vihart.

 

Legutóbb szerkesztette - P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 202 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.