A közösségi média a kétezres évek hajnalán olyannyira mindennapos, és szemlátomást hamiskodóan mérgező hatással volt szinte kivétel nélkül majdnem minden emberre, hogy a már eddig is kisebb-nagyobb lelki komplexusokban szenvedőek, és önbizalom hiányosabb személyek egyre gyanúsabban kezdtek saját fizikális megjelenésükben kételkedni egy olyan korszakban – mely nagyon hosszú ideig -, úgy tűnt, hogy csak és kizáróan az egészséget, a sportosságot, és a fittséget ismeri el, mint az emberi piedesztál netovábbját.
Az ú. n. sztárok, vagy híresebb emberek pontosan ezért hatványozottabb mértékben voltak kitéve a megjelenés, és a fizikai tulajdonságok fokozatos kihangsúlyozása végett, aminek – kivétel nélkül -, az lett a furcsa következménye, hogy egy kis idő után szinte már az egyszerű, vagy ,,átlagos emberekhez” is azonos előítéletekkel viszonyultak.
Nagy Katalinnak talán az volt minden hibája, hogy harmincas éveiben járva még mindig nem tudta kellőképpen elfogadni önmagát. Százhatvannégy centis magasságához a szinte pehelysúlynak is beillő ötvenöt kilójával maga volt a megtestesült balerinaalkat, és sportos egészség. Elhatározta, hogy mi azon agyalna, hogy megtervezi mindennapjait, és precíz, pontos kiszámíthatóság szerint éldegél, ahelyett megpróbálja az adott pillanatokból kihozni a legtöbbet, ami – legalább is -, emberileg lehetséges.
Bulvárvizsgát tett, és főként az extrém sportokra szakosította magát, mert úgy gondolta, hogy minél több újdonságot ismer meg életében azt a későbbiek folyamán mindenképpen szeretné majd hasznosítani, és tovább kamatoztatni.
Erre talán a legjobb sportalkalom egyike nem is váratott sokáig magára. Az utcalimpia néven emlegetett össztársadalmi sportrendezvényt mindig a főváros egy bizonyos lezárt, és elkülönített szakaszán tartották meg szeptember első napjaiban. Az amatőr sportolók éppúgy benevezhettek, mint akár a vérprofik, vagy csupán a jó kondiban lévők a szervezőknek egyetlen követelménye volt, mindenki tudjon úszni, és fizikailag legyen a lehető legtökéletesebb formában.
Komoly erőpróbának ígérkezett ez a kivételes megmérettetés. Azt mondják, hogy azok az emberek, akik szinte sohasem lehetnek kellőképp elégedettek az életükkel nagy valószínűséggel előbb-utóbb hamar kiégnek, vagy elfásulnak.
Katalin minden esetben próbálgatta a határait. Harmincnégy évesen a szüleitől már éppen elégszer hallotta, hogy jó volna már, ha fogna magának egy férfiút, egy jövendőbeli férjet, és gyártanának egy, vagy két unokát, azonban még a szülei is kevésbé ismerhették lányuk makacs, talpraesett, és karakán határozottságát annyira, hogy el ne tiltsák ettől a valóban kemény, és férfiaknak való erőléti versenytől. Talán ezért nem is szólt róla semmit, amikor egyszer-egyszer hazalátogatott a szülői házhoz vidékre.
Most a legfontosabb az volt, hogy emberileg a maximumot legyen képes kihoznia magából. Ahogy szinte minden hajnalban már jó korán felkelt és erőnléti, és súlyzós gyakorlatokat végzett egyre jobban kezdte felismerni a megkerülhetetlen tényt, hogy valami nagyon fontos hiányzik az életéből. Már legalább nyolc-kilenc éve nem volt tartósnak mondható párkapcsolata, és a legtöbb pasi akivel sikerült megismerkednie egy-két formális találkozás után is csak szexet akart, majd utána szedték a sátorfájukat és rögvest le is léptek.
Elkövette azt a megbocsátható, szinte gyerekes hibát, hogy saját, magánéletére vonatkozó döntéseibe beavatta egyik legjobb barátnőjét, aki elvált első férjétől, mert a karrierjére szeretett volna koncentrálni, és megvolt a maga saját elképzelése a szingliség újra értelmezéséről.
– Én mondom csajszi! Ha továbbra is megjátszod itt nekem a zárdaszüzet előbb-utóbb a homlokodra fogják tetoválni a „Terézanya”, vagy a „szamaritánus” szavakat!
– Kösz a bátorítást! Ez igazán jól esett! – kicsit mindig hajlamos volt elszomorodni, ha az őszinte igazságot kellett visszahallania. Pláne olyasvalakitől, aki sokkalta jobban ismerte, mint a saját öccse.
– Figyu! Nem azért mondtam, hogy csesztesselek, csak ilyenkor korban már babáznod kellene! Az egy dolog, hogy a tündi-bündi kiskutyáddal osztod meg a mindennapjaidat, de ez egy idő elteltével már korántsem egészséges!
– Ebben igazad van, de kérlek szeretnék én arról dönteni, hogy mikor szeretnék majd gyereket vállalni! Rendben?!
– Van egy elméletem az ideális szülési korszakról! Te tudtad például, hogyha betöltöd a harmincat akkor már veszélyeztetett kategóriába tartozol?! Én a helyedben sürgősen cselekednék, aztán ha legfeljebb nem jön be a pasi akkor még mindig ott lesz egy imádni való csöppség, akiről gondoskodhatsz, és szeretgetheted!
– Apropó! – ütött szöget fejében a felismerés! – Mondd csak? Neked miért nincs gyereked?
– Az egész más tészta! Pistivel megbeszéltük, hogy mindketten a karrierre koncentrálunk, aztán, ha mindketten szépen keresünk, és otthont teremtettünk akkor utána jöhetnek a srácok!
– Tudod mit mondok erre? Azt, hogy ez egy nagy baromság! Amelyik csaj kitolja a szülést negyvenéves kora utánra akkor már sokkalta nehezebb lesz a szülés, és komplikációk is szóba jöhetnek!
– Nyugodtan megmondhatod, hogy mi a bajod kedves barátném! Ismerjük már egymást egy ideje! – türelmesen kivárt, hogy vajon barátnőjének mik lehetnek eredeti elképzelései.
– Hát ha már ennyire ragaszkodsz hozzá! Szerintem te berezeltél! Annyira megijedtél attól, hogy esetleg szarul alakulhat a karriered, hogy most ez a köztes, átmeneti állapot neked teljesen megfelel! Egyrészt ott van neked a tündi-bündi kiskutyád, akire minden függő szereteted elpocsékohatod, másrészt azzal a pasival ismerkedhetsz össze amelyikkel csak akarsz! Elvégre nem fogadtál szüzességi fogadalmat! Na? Igazam van?! – nézett rá kíváncsiskodó, tágas szemekkel.
– Nézd! Tény és való, hogy mióta Félix kilépett az életemből azóta nem találom a helyemet, de szépen megkérlek, hogy ne avatkozz a szűkebben vett magánéletembe!
– Oh! Már megbocsáss! Mintha úgy emlékeznék, hogy mindent együtt szoktunk volt megbeszélni! Vagy most már azt se szabad?! Én már akkor ismertelek, amikor az óvodában az egyik suhanc megakarta nézni mi van a virágmintás szoknyácskád alatt! Vagy talán ezt is elfelejtetted? – rakta csípőre a kezét, mint aki sértve érezte magát.
– Nem! Ebben igazad van! Kérlek ne haragudj rám! Mostanság nem ismerek magamra! Néha úgy érzem mindenkinek muszáj volna megfelelnem, miközben a privát szférám totálisan összeomlik.
– Akkor nincs más teendő, mint hagyni kell mindent szétesni!
– Annyira jó volna, de komolyan, de… nem tehetem meg, hogy egy-egy felkérésre nemet mondjak, mert akkor az is megeshet, hogy legközelebb már nem fog csörögni a telefon, és munka nélkül maradok!
– Ne hülyéskedj! Mintha azt mondtad volna, hogy önálló vállalkozást szeretnél indítani, ahol végre saját magad oszthatnád be az idődet! Akkor ezt hogyan fogod tető alá hozni?!
– Hát… arra gondoltam, ha esetleg nincs más dolgod… akár még te is segíthetnél nekem! Volna kedved?! – nézett rá szinte segítségkérő szemekkel, melyek szinte mindent elértek amit csak akartak.
– Hát még szép, hogy akarok! Nem akarok egyetlen jó balhéból sem kimaradni, de a logisztikához, és a marketinghez fingom sincs!
– Én sem értek hozzá, de az öcsémnek szerencsére megbízható ismerőse vannak a vállalatnál, ahol melózik, és lehet, hogy majd közösen kitalálunk valamit!
– Csodás! De most azt mondd meg nekem, hogy mi a nyavalyáért mész arra az átkozott sportversenyre? Már így is alig vagy ötven kiló?! Nagyon aggódom érted!
– Kedves vagy! Tudod felkértek, és nem szeretnék senkinek sem csalódást okozni! És különben is már legalább két hónapja intenzív edzésben vagyok, úgyhogy szerintem nem lesz semmi probléma!
– Csak egyetlen kérdés! Te magad szeretnéd végigcsinálni, és megpróbálni, vagy csupán csak azért veszel részt benne, mert folyton önmagadnak akarsz megfelelni, és bizonyítani?
– Én azt mondanám, hogy is-is! De ne izgulj feleslegesen! A nagyim, és az anyu is ott lesz a lelátón, és remélem, hogy a verseny után majd talizhatok velük! – barna szemeiben különleges csillogás ragyogott, ahogy kimondta a szavakat.
– Legyen igazad!
Megölelték egymást, majd elváltak.
Másnap úgy festett a Clark Ádám-tér, és a Lánchíd környéke mint egyetlen, óriásira nőtt hangyaboly, és egyben zsibvásár. Mintha millió szám aprócska rovar nyüzsgött volna a levegőből nézve, hogy a rajtvonaltól elstartolhasson egy felemelt csövű pisztolylövésre.
Persze a sztárok, és a híresebb celebek szinte már a legelső sorokat lefoglalták, és alig várták, hogy végre sportolhassanak. Természetesen innen sem hiányozhattak a szenzációhajhász bulvárcsatornák stábjai, és tévékamerái. Egy-két futó, röpke pillanata még a legfanatikusabb rajongókat, és híres embereket is sikerült lencse végre kapni.
– Én csak azért látogattam ki a rendezvényre, mert szerintem kurva jó bulinak ígérkezik! – lelkendezett egy szilikonmellű kebelcsoda, akinek ajakoshalra emlékeztető szája kétséget sem hagyott afelől, hogy több mint valószínű, hogy minden megspórolt pénzét plasztikai műtétekre fordítja, csakhogy egyszer valahára kibékülhessen negatívra sikeredett önértékelésével.
– Én csak kijöttem, mert a csajom is benevezett, és azt beszélték, hogy a sport után jobb a szex! – válaszolta nyers őszinteséggel egy szemüveges, latin macsókra emlékeztető, csupa izom, és tetoválásokat viselő tesztoszterontitán, akinek a konditerem volt a mindene.
– Sok szerencsét kívánunk a sportolóknak, és a résztvevőknek! – hangzott fel a mikrofonból a szervezők monoton sablonszövege, majd néhány perccel később rekkenő hőségben máris eldördült a pisztoly, és néhányan máris a Duna örvénylő hangjaiba vetették magukat – természetesen a parti rendőrség fokozott asszisztálása mellett -, hogy teljesíthessék az erőpróba legelső fizikailag kemény részét.
A fiatal hölgy is rögvest beugrott az örvénylő habokba, és mivel pár hónapja sikeresnek mondható búvár vizsgát tett szinte egyénre szabottan fejlesztette ki magában a levegő nélküli úszás tudományát a víz alatt, lekörözve ezzel jó pár versenytársát.
Elsősorban jó eredménnyel szeretett volna szerepelni. Hazudott volna önmagának, ha nem szeretett volna a győzelem, és a siker közelébe kerülni, mégis számára minden pénzt megért, hogy kipróbálhassa magát ezen az erőpróbán.
Abban a pillanatban, ahogy csak meghallotta a startpisztoly durranását senkivel, és semmivel sem foglalkozva megszállott eufóriában máris hullámokba vetette magát, és olyan széles ívű karcsapásokkal úszott, amennyire csak bírt. Majd mikor öt méter után kijött a vízből következett a terepfutás egészen a Citadella tétjééig, ahonnét páratlanul Pazar panoráma nyílt az egész fővárosra, majd megint úszás következett, és végül a cél.
Igyekezett megőrizni a lelki talpraesettségét, és a váratlan helyzetekre is felkészülni, azonban tisztában volt vele, hogy az élet nem habos torta. Bár mindig a maximumra törekedett, és valósággal ostromolta az elérhetetlennek látszó tökéletességet egyetlen percre sem felejtette el, hogy ezen a versenyen nem szükséges győznie, viszont ha már itt van, és részt vesz benne, akkor értelemszerűen mindent elfog követni, hogy az első négy helyezett között szerepelhessen a neve.
A könnyed, szombat délutáni tömeg időközben legalább az ezerszeresére nőtt. Egyeseket a kellemes, útónyárias idő vonzott a szabadba, míg a pesti emberek többségét csupán egy újabb kíváncsi szenzáció, és a figyelem konkretizált megosztása. Mintha nem is pusztán szurkolni, vagy jószerencsét kívánni jöttek volna a rendezvényre – sokkal inkább éles szemekkel kíváncsiskodni.
– HAJRÁ! – harsogták a lelátókról szinte kórusban.
– Csak így tovább! – folytatták egyesek.
Az erőpróba vége felé az ifjú hölgy érezni kezdte az egész testét átjáró, nem éppen jótékony, de sokkal inkább visszatartó zsibbadtság totálisan megsemmisítő érzését; mintha minden egyes sportos végtagja súlyos vasból, vagy éppen betonból lett volna, mely most valósággal húzza lefelé, és minél közelebb érezhette magát a célhoz annál jobban, és jobban szedte a levegőt. Valósággal fújtatni kényszerült, pedig nem lehetett több ötven kilónál.
„Nem állhatott meg! Most még nem szabad! Csak kitartás! Még pár méter és ott a cél! Most nem szállhat ki!” – ehhez hasonló gondolatok motoszkáltak a fejében, miközben egyik lábát a másik után emelte, és kínzó erőfeszítésébe telt, hogy úrrá legyen fáradtságán.
„Talán mégiscsak jobb lett volna megennie egy-két müzliszeletet mielőtt elindul! Már csak a leesett vércukra miatt is!”
Abban a pillanatban, amikor a tömeg ujjongó biztatása közepette átszakította a célszalagot, és egy hosszan tartó, éles ködkürt jelezte, hogy véget ért a verseny a hölgy azonnal leült ott helyben, hogy végre szusszanhasson egyet, és kifújhassa magát.
Barátnője szerencsésen átverekedte magát a tömegen, és azonnal odaadta kedvenc csokimárkáját, hogy helyre jöhessen alacsony vércukra.
Később a szakmai zsűritagok összesített eredmények után győzteseket hirdettek, persze azzal a sarkalatos kikötéssel, hogy ezen a rendezvényen mindenki győztesnek érezheti magát, aki csak kilátogatott ide.
A fiatal hölgy – bár mindig a szerénység mintaképe volt -, most végre úgy érezhette, hogy ismét tanulhatott, fejlődhetett valamit, és talán sikerült megértenie, hogy bizonyos esetekben a győzelem is csupán csak egy határvonal, melyet nem szükséges minden esetben átlépni, de jó, ha az ember felismerheti saját korlátait!
