Kosztolányi Dezső
Nyelv és Lélek
részlet
Halhatatlanságunk
Valaki egy társaságban elmesélte, hogy egy újságban ezt olvasta: „Úgy szerette az urát, hogy tejben-vajban fürösztötte meg.” A társaság egyszerre hahotázni kezdett, egy igekötő miatt. Senkinek se kellett magyarázni, hogy akit szeretünk, azt tejben-vajban fürösztjük, de akit tejben-vajban fürösztünk meg, és kiteszünk ilyen fölöttébb kényelmetlen gyötrelemnek, talán nem is szeretjük. A nyelv ennélfogva nagyon pontos is. Amikor anyanyelvemen kijelentem, hogy nem, akkor nem vagyok egyszerű, hanem máris roppant bonyolult vagyok, mert nem azt mondtam: ó, nem, vagy: dehogy, vagy: egyáltalán nem, vagy: ellenkezőleg, hanem minden más értelmet kizárva ezt jelentettem ki kereken: nem. Gondolják meg, milyen különbség van e két igenlés között: igen és: ja igen. Ha beszélünk, mindig csak az a célunk, hogy ily hiánytalanul közöljük önmagunkat, s ez nemcsak; a kifejezés művészénél: a költőnél, hanem bármelyik embernél is nem pusztán gyakorlati cél, hanem sokszor szinte öncél, önmagában is kielégülés, boldogság és üdülés.
Egy példát hozok föl. Ágyban fekszem, és lázam van. Valaki a szobámba lép, s azt kérdezi tőlem, hogy beteg vagyok-e. Az illetővel nem óhajtom közölni a tárgyilagos tényt eszperantóul: Mi estas malsana, vagy franciául: je suis malade, vagy angolul: I’m ill, vagy spanyolul: Soy enfermo, vagy olaszul: Sono ammalato, vagy németül: Ich bin krank. Ez egy tény észlelése. Több nála a hallgatás. De ha véletlenül egy magyar toppan szobámba, s megkérdezi: Beteg vagy?, ezzel már szívesen társalgok végtelen lelkemnek megfelelő végtelen változatossággal, mely betegségem fokát és lelki állapotomat egyszerre jelzi, olyan billentyűzeten, melynek százezernél több a billentyűje, s a lélektani helyzethez és a köztünk levő kapcsolathoz mérten millió és trillió a hangszíne.
Ennek a látogatómnak a szükséghez képest azt felelem: Beteg vagyok, ami egyáltalán nem azt jelenti, mint a fönti több nyelvű mondat, mert látogatóm tudja és idegeivel érzi, hogy ez a felelet a kérdésének állító formában való ismétlése bizonyos hidegséget vagy nyugalmat jelent, azzal szemben, hogy így is válaszolhatnék: Felelhetném azonban azt is: Igen, semmisen és közönyösen, vagy: Aha, kedélyesen, a betegségem jelentéktelen voltát hangsúlyozva, vagy: Ühüm, kesernyés dévajsággal, vagy: Breteg, csibészesen, vagy: Ojjé, diákosan, vagy: Cefetül, ízléstelen vaskossággal, vagy ezt is felelhetném: Dögrováson vagyok. Más nyelveken is tudom körülbelül, hogy mik ezek az árnyalatok. De mit érek velük, ha az árnyalatoknak nem ismerem a múltját, a napi árfolyamát, mert a nyelvekben a szavakat mindennap újra jelzik a tőzsdén, s főképp ha nem ismerem, hogy válaszom vegyi anyaga, melyet egy lélekbe dobok, milyen csapadékot kelt majd ottan. Az ilyen nyelv nem nyelv. Csak a másik a nyelv, az anyanyelv, az emberhez méltó érintkezés, a lélekcsere, mely annyira feldühít, hogy-talán azonnal meg is gyógyít.
Az a nézetem, hogy csak anyanyelvünket érdemes beszélni. mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére. Én legalább bármely, kolostorban szívesen lennék karthauzi barát, ahol szerzetestársaim nem magyarok. Mit érdekel, hogy ezer vagy azon a nyelven hibátlanul tudok-e fogalmazni. A fogalmazást megvetem. Az, hogy anyanyelvemen írok, nem fogalmazás, hanem a lélek lélegzése, a legközvetlenebb közlés, szabad úszás, Ösztön és élet.
Évekkel ezelőtt, amikor Hágában egész nap négy-öt nyelven kellett tárgyalnom, vitatkoznom, este elcsigázottan rogytam le egy kávéház bársonypamlagára. Hogy ne legyek egyedül, magammal vittem egyik barátomat. Ez a barátom magyar volt. A sok meddő povedálás után már nem tudtam volna egy külföldivel együtt lenni. Órákig füstöltünk és feketéztünk, anélkül hogy egy szót is szóltunk volna. Egymásra meredtünk és hallgattunk, kettesben. Hallgatásunk pedig nem holmi nemzetközi csönd volt. A mi csöndünk volt ez, mely mögött nyelvünk szelleme lappangott. Magyarul hallgatunk. Ez a hallgatás pedig, mely nemcsak némaság volt, nemcsak a beszéd hiánya, hanem valami kézzelfogható és tartalmas is, fölpezsdített bennünket.
Azok, akik szeretnek a jóslás felelőtlen mesterségével foglalkozni, mostanában gyakran mondogatják és írogatják, hogy a nemzeti nyelvek – az anyanyelvek – a közlekedési eszközök gyorsulása, a rádió, a mozi által egy messze, nagyon messze jövőben mind el fognak tűnni a föld színéről, és az emberiség leendő egységes világnyelve fogja helyettesíteni őket. Hogy ezt egy magas szempontból kívánatosnak tartom-e, arról nem tudok nyilatkozni. Nemigen valószínű, hogy ez akár kétezer év múlva meg is történjék, mert természetellenes, s így emberietlen. Jellemző azonban, hogy ez a gondolat most ötlik föl, abban a században, mely a géplelket imádja, s ellensége minden egyéniségnek. Az egyén egyéniségét lassan aláássák. Csak a tömegek élnek és uralkodnak. A nemzeti nyelvben, mely bensőséges árnyalatával és szólásaival nemzedékről nemzedékre öröklődött, valamiképp még kifejeződött a tömegek egyénisége, s a tömegek halhatatlansága. Ha a nemzeti nyelv helyett egyetlen nyelv uralkodnék a világon kényúrként, akkor a tömegek egyénisége elpusztulna, s vele együtt a tömegek halhatatlansága is, melyek akár tizenkétmillióból, akár százhetvenmillióból álltak, mégis egy meghittebb közösséget jelentettek, mint az egész. Az úgynevezett világnyelv, mely mindenkié lenne, valójában senkié se lenne. Egy ilyen közhasználati cikk túlontúl tág ékszertartója lenne az egyéni emlékek kincsének. Bármily valószínűtlen ez a folyamat, s bármily távoli időpontra helyezik az ábrándozók, a puszta elképzelésére is a nirvánánál semmibb semmi vesz körül. Beletörődöm abba, hogy megsemmisülök. De nem tudom elfogadni, hogy szellemiségemnek legalább az a töredéke ne maradjon utánam, melyet valaha átitattam lelkemmel, s hogy miután lélegzetem mindörökre elakad, legalább azok a szavak ne lebegjenek sírom fölött, melyeket egykor a leheletemmel mozgattam, az anyanyelvem, a legközelebbi testvéreim beszéde, a lélek beszéde, mely minden elmúláson túl is olyan, mint a családi folytonosság dallama. Úgy érzem, hogy az élet e nyelvi túlvilág nélkül aljasan állati volna, s a halál még vigasztalanabb, még sötétebb.
Pesti Hírlap, 1933. április 30., május 7.,14., 21., 28.
A képen:
Csáth Géza (Brenner József), Kosztolányi Dezső és Brenner (Jász) Dezső
(Szabadka, 1908)
Legutóbbi módosítás: 2012.08.23. @ 10:17 :: Adminguru