„Háttal nem kezdünk mondatot” – mondják a nyelvművelők. A nyelvészek azonban megnézik az adatokat, és ezek alapján vonják el a szabályokat. Milyen szabályt állapíthatunk meg a hát használatával kapcsolatban? „Általában háttal kezdjük a mondatot.”
Már kisgyerekkorunkban javítanak minket a nagyobb testvéreink, a szüleink, a rokonaink, az óvónőink, a tanítóink, de akár a barátaink is. Magyartanároktól és diákoktól hallhatunk ilyeneket:
Alsó tagozatos diákok szóhasználata
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
„háttal nem kezdünk mondatot”,
„haval nem kezdhetünk mondatot” [!],
„nincs olyan, hogy de viszont”,
„tatik, tetik nem használtatik”,
„nincs olyan, hogy ami, hanem amely” [!],
„olyan nincs, hogy Viszlát”,
„ezt így nem mondjuk” stb.
Már egész kiskorban megtanuljuk, hogy ilyesmiket mondanak a beszédünkre – vagy mások beszédére. Szinte olyan természetesek lesznek a számunkra, mint amikor valaki azt mondja: „Egészségedre!”, miután tüsszentettünk. Aztán – szinte észrevétlenül – akár mi is elkezdünk ilyeneket mondani. (Erről aztán vagy leszokunk, vagy nem.)
A szó veszélyes fegyver
De miért mondunk ilyesmiket? Hiszen ezek a mondatok nem igazak. Ha igazak lehetnének, egyszerűen nem lenne miről azt mondani, hogy „nincs”. Egyszerűen megtanuljuk, hogy szavaktól, szószerkezetektől is idegesnek szokás lenni, aztán már mi is „allergiásak kezdünk lenni” erre-arra. Ezt megtanuljuk kifejezni, majd lépéseket is teszünk azért, hogy ami minket zavar, az másokat is zavarjon. Így működik a nyelvi intolerancia.
De ennél többről lehet szó. Vannak ugyanis másfajta javítások is (ezek is diákoktól és tanároktól származnak):
„jaj, hát szörnyű, már megint hogy beszélsz”,
„hagyd már, mert nagyon idegesítő”,
„na, drágám, ezt ne használd”,
„figyelj, ezt ne így használd, mert…”,
„azért tehát emberi nyelven, légy szíves”,
„és ezt el tudnád mondani magyarul?” stb.
Ezekkel is jelezni szokás a másiknak, hogy valami miatt elégedetlenek vagyunk vele. De ezek nagyon sértő szavak, támadásként érthetőek.
Hetedik osztályos diákok szóhasználata
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
A támadó szándékot palástolja, ha valamilyen ideológia, valami racionálisnak ható körítés kíséretében jelennek meg a javítások. Ilyen ideológia az, hogy vannak a nyelvben „szükségtelen” elemek, amiket kerülni kell. Ez egy gyakran hangoztatott gondolat, az emberek megszokták, úgyhogy lehet rá hivatkozni. A „nincs olyan, hogy…” megfogalmazás szerint a feleslegesnek tartott elem annyira felesleges, hogy nem is kell vele foglalkozni, el kell felejteni. Egyszerűen „nincs”. Így rögtön úgy tűnik, mintha nem a beszélővel vagy a beszélő stílusával lenne baj: udvariasabb azt mondani, hogy „háttal nem kezdünk mondatot”, mint hogy „jaj, hát szörnyű, már megint hogy beszélsz”. És ha sokszor mondogatjuk valamire, hogy nincs, talán egyszer nem lesz – gondolhatnánk.
Létkérdés
A hát azonban van. A tiltása, megbélyegzése pedig különösen abszurd, mert ennek a szónak fontos funkciója van. Több nyelvész is foglalkozott ezzel a kérdéssel és arra jutottak, hogy ez a szó nem „töltelék” – mint ahogy nevezni szokták –, tehát nemcsak arra van, hogy „foglalja a helyet”, hanem a beszélgetőtársak egymásra figyelését, a társalgás szervezését segíti, tehát nem véletlenül használatos. A nem nyelvészek azonban mindennek mondják, csak szükségesnek nem. Legfeljebb elismerik, hogy van, mint egyfajta „szükséges rossz”.
Az itt szereplő megállapítások egy majdnem 48 órányi beszélgetést rögzítő hangfelvételen, illetve annak lejegyzésén alapulnak. Az intejúalanyok alsós, felsős, középiskolás diákok és magyartanáraik voltak. Már másodikos tanulók is arról számoltak be, hogy a tanító néni szokta őket javítani, például a háttal kapcsolatban is. Azt azonban nem fejti ki, mi is a baja a háttal.
Tizenegyedik osztályos diákok szóhasználata
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Egy tipikus eset
Elhangzik egy sommás megállapítás a tanártól, de lóg a levegőben. Olyan szabályt követni, ami nemcsak nem tükrözi a nyelvállapotot, de még rendesen meg sincs ideologizálva, különösen nehéz. A kislányok azonban már sok nyelvről való beszédet hallottak: még csak másodikosok, de megtanulták, hogyan szokás „nyelvművelőül” beszélni. Az alábbi beszélgetésben a kutató arra kérte őket, adjanak ők magyarázatot arra, hogy miért nem kezdünk háttal mondatot:
Kutató: Mire jöttetek rá? …
1. kislány: Hát az, hogy a háttal meg az ööövel meg az ilyenekkel nagyon nem lehet szép, rendes mondatot alkotni.
Kutató: Ühm. És milyen az a rendes mondat? …
1. kislány: Mondjuk ha én elmentem a fagyizóba, vettem egy csokis csokis fagyit.
Kutató: Ühm. Ez egy rendes mondat? És milyen lenne ez úgy, hogyha ez nem rendes mondat lenne? … Hogyan mondanátok ezt nem rendesen?
1. kislány: Hogy hát én elmentem a fagyizóba ööö vettem egy … egy gombóc ö fagyit.
2. kislány: Én elmentem a jé- fagyizóba ööö vettem egy … gombóc … fagylaltot fagylaltot.
Kutató: Ühm, tehát akkor ilyen lenne a nem rendes. És mit gondolsz, mondjuk hogyha így beszélgetnétek velem és és öö úgy beszélgetnétek velem, hogy mondanátok, hogy hát elmentem és ööö vettem egy fagyit, akkor én mit gondolnék rólatok vagy gondolnék-e valamit egyáltalán, hogy ti most ilyen nem rendes mondatban válaszoltatok?
1. kislány: Igen.
2. kislány: Igen.
Kutató: Mit gondolnék rólatok? … Hm? …
1. kislány: Hogy mi nem tudunk nagyon beszélgetni az emberekkel.
Három dolgot is megtanultak a sok nyelvhelyességi tanácsból, amit eddig hallottak.
1. Ha valamit nem szabad mondani, azzal valami funkcionális baj van („nem lehet szép, rendes mondatot alkotni”).
2. Ami az élőbeszédre jellemző, az nem jó, nem szép, nem rendes. Az ideális, „rendes mondatok” a könyvekben olvashatók, vagy ha beszédben mondjuk őket, olyanok, mintha olvasnánk.
3. Aki nem úgy beszél, ahogy a könyvekben írva van, azzal valami baj van, pl. nem tud rendesen beszélgetni. (Különös megállapítás ez anyanyelvi beszélőkkel kapcsolatban.)
Hetedik osztályban tanító magyartanárok szóhasználata
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
A beszélt nyelv nem felolvasás
A beszélt nyelv pedig más, mint az eszme: ismétlések, elkezdett, de félbemaradt szavak, egyeztetési következetlenségek vannak benne – és az a bizonyos hát, ami állítólag „nincsen”, ráadásul egy mondat élén. Pedig itt éppen arról beszélgetünk, hogy nem kezdünk háttal mondatot! És, ha ez még nem lenne elég: az összes interjúban – a névelőket, az ést és hasonlókat kivéve – a hát a leggyakoribb szó, még a tanárok beszédében is. Ráadásul ezek a hátok gyakorlatilag kivétel nélkül mondat elején szerepelnek – persze nem csak abban a mondatban, hogy „háttal nem kezdünk mondatot”. (Persze nyelvészetileg nem egészen pontos azt mondani, hogy „mondat elején”, mert a beszélt nyelv nem egészen úgy tagolódik egységekre, mint az írás mondatokra, de maradjunk ennél a megfogalmazásnál.)
A http://www.wordle.net/ címen elérhető alkalmazással szófelhőket lehet generálni. A cikket kísérő illusztrációk azt mutatják meg, hogy beszélgetésekben mely szavakat milyen gyakorisággal használtak az interjúalanyok. A leggyakrabban használt szavak a legnagyobbak (az első 300 leggyakoribb szó jelenik meg), a többi arányosan kisebb.
Tizenegyedik osztályban tanító magyartanárok szóhasználata
(Forrás: Szabó Tamás Péter)
Hát az az igazság, hogy kezdünk háttal mondatot. És ha valaki idegesít minket, hasznosabb előbb átgondolnunk, miért is idegesít. Rá fogunk jönni, hogy javarészt nem a beszédével van bajunk. Aztán lehet, hogy rájövünk, hogy esetleg a mi hozzáállásunkkal is baj van. De az is lehet, hogy meg tudjuk vele beszélni azt a valódi konfliktust, ami kettőnk között van. Ez működőképesebb megoldás, mint unos-untalan nonszensz kifejezésekkel palástolni az ellenérzéseinket.
Szabó Tamás Péter
forrás:
NYELV és TUDOMÁNY
Szabó Tamás Péter
2010. december 8.
http://www.nyest.hu
