A tenger
Amikor először láttam,
indigókék volt,
sima és nyugodt.
Éreztem, parányi vagyok,
és az ölelésébe vágytam,
mint egy anyaölbe.
Mélységes boldogság fogja lettem,
azt hittem, örökké tart.
Hívott és vonzott.
Akkor és ott ő volt
az ISTEN és az Ősanya.
Amikor másodszor láttam,
azúrkék volt,
ragyogott benne az ég,
habokkal játszott,
lábamat csókolgatta,
csónakom ringatta és kacagott.
Amikor másodszor láttam,
testvérem volt,
barátom, játszótársam.
Amikor harmadszor láttam,
hajnali vörösben tündökölt,
tarajos hullámai szenvedélyt borzoltak,
ölemet csókolta bársonyos, forró,
erőteljes hullámaival .
Csalogatva szaladt elém,
keblemig csapott nyelveivel,
játékosan visszahúzódott,
és jött új, nedves, ölelő csókokkal,
mint egy megbűvölt szerető.
Amikor utoljára láttam,
acélkékben és ónszürkében
remegett, rémületes,
erős és háborgó végtelen óriás.
Parányiságom reszketett,
félelmem betöltötte
a Földet és az eget.
A vészt és halált hordozta ,
aki szülő anyám,
játszótársam, barátom,
örömöm, boldogságom volt,
és egykori szeretőm…
Ő, a TENGER,
a felejthetetlen csoda.
