Tasev Norbert : Miért sárga a Hold?

Ketten mentek az erdei úton. Egészen pontosan egy afféle meglehetősen poros, első szemlátomásra roppant barátságtalan afféle kő zúzalékos, makadámút volt ez, mely a külső lakótelepi utat kötötte össze a Budaörsre tartó főútvonallal. Apa és fia.
Az apa olyan negyven év körüli, magas, vállas, zöldszemű, rendkívül viharvert, megtépázott. A fiúcska kicsit kövérkés, alacsony, törpe, amolyan félénk pingvinforma. A fiúcskán mindvégig erősen érződött, hogy minden cselekedetével egyes egyedül az apja jóindulatát, és elismerését szeretné elnyerni, mint azokon a régi vurstlis puskák játékoknál, amikor a nyereménymackót annak adjuk inkább, akinek nem sikerült eltalálnia Donald kacsát.
A férfi hosszú, idegesen rohanó lépésekhez szokott, és bizony-bizony jócskán hosszú időbe telt, míg hozzászokott egyetlen fia ügyetlenül bukdácsoló lepéseihez, melyek – a maguk természetességében -, sokkalta kisebbek, és tömzsibbek is voltak.
Hétköznap kora délután lévén a kutya sem járt errefelé, hiszen minden valamirevaló ember, akinek valami ügyes-bajos elintéznivalója csak akadt Budaörs felé vagy autóba, vagy buszra szállt. Senki sem kockáztatta meg, hogy hétköznapi, vagy adott esetben éppen munkaruhájában vágjon át a poros, és meglehetősen lakatlanul elhagyatott mezőségi területen.
Az őszi évszakban mindig hatalmasra nőtt aranyló, vagy alkonyvörös-színű leveleket hullattak errefelé a nagyobb méretű gesztenyefák, és a kisebb fák ágain, mintha mézből lettek volna a hozzájuk tapadt harmatcseppek az ikrásodott fény mintha huncutul játékot játszott volna velük. Valahol éles, kedvetlen, és szomorkás kutyavonyítás hasított bele a harmonikus csendbe. Apa és fia szótlanul mentek előbb egyszerre, majd amikor mindketten belátták, hogy merő képtelenségnek tűnik betartani az ütemet az apuka rendre megelőzte a fiát, és utána percekig várnia kellett, míg a kisfiú beéri. Nem fogták meg egymás kezét. Valahogy úgy gondolták, hogy férfiak közt ez nem szokás. A fiú folyamatosan arra gondolt, hogy vajon neki miért kell minden egyes nap megharcolnia, és bebizonyítania, hogy ő is ér annyit, mint akárki más, hogy elnyerhesse apja megbecsülését, és szeretetét, az apuka pedig azon morfondírozott, hogyha ő, és felesége esetleg váratlanul meghalnak miként is boldogulhatna reménytelenül elvesztett, szinte gyámoltalan gyermekük a veszélyes nagyvilágban? Az apa kicsit szégyenkezve, mégis elfogódottan időnként hátra szólt a jócskán lemaradó gyereknek:
– Na? Hogy bírod az iramot nagyfiú? Ne álljunk meg pihenni kicsit? – mintha kekeckedő, tréfálkozó hangjában is érződött volna valami sérelemfajta azért, mert fia sokkal érzékenyebb, sebezhetőbb volt, mint akár vele egykorú társai. Mintha a szokásos apai bátorítás, vagy éppen bátorságpróba a nyilvános megaláztatás egy sajátságos kifejezése, és leckéje is lett volna a gyerekre nézve, mondván; jobb lesz, ha felkészül fokozatosan a valódi életre, hiszen szülei sem élnek majd örökké, és nem foghatják mindig csenevész, tömzsi kezeit.
Az apa feje mindig tele volt kreatív, furmányos tervekkel. Mintha mindig is a jövőben gondolkodott volna, és ezáltal inkább távlati, és nem jelenre fókuszáló elképzelésekkel rendelkezett. Mintha saját elképzeléseit szerette volna a fiában megvalósítani, és bár a fiúnak egészen más véleménye volt szinte mindenről ez cseppet sem zavarta, vagy akadályozta meg, hogy mindig az ő akarata érvényesüljön.
„Teljesen elképzelhetetlen, hogy bármelyik megrögződött szokásáról valaha is lemondjon! A két doboz cigarettát, és az egy dobozos sört szokásosan most is megengedte magának. Úgy érezhette ezzel nem árt senkinek, és nem is árulja el önmagát! Elvégre már tizenkét éves kora óta keményen húzta az igát nap, mint nap, és nem volt különösebb eset, hogy a szombat-vasárnapjait is felelősségteljesen feláldozta csakhogy valamivel több fizetés üthesse a markát. Új életmódot kellene váltania! – vélekedett tovább. Hiszen a dohányzás, és a magas vérnyomás csak a frusztrációt, és a stresszt növeli, amitől megnőhet az infarktusok, és különféle érrendszeri megbetegedések tartós kockázata.
„De hát akkor mi a fenének is élek én? – tette fel magának a kérdést, – ha már mindenről le kell, hogy mondjak!”
Pedig de szép is lehetne valahol távol a város ősi, monoton nyüzsgő zajától. Nyugodt, kertvárosi környezet, ahol a gyerek még talán kedvére játszhat is a saját kertben felállított hintán, vagy felhúzott sátorban. A lényeg, hogy jól érezze magát, és sok új barátot szerezzen. Ő maga az asszonnyal kicsit elutazna kikapcsolódni valami meleg, tengerparti helyre. Talán a felesége is megenyhülhetne, és szerethetné kicsit, mert az utóbbi években úgy vette észre, mintha szándékosan is hanyagolná, és nem fordítana rá kellő figyelmet. Nemsokára úgy is jön majd a születésnapja, és akkor megveszi neki azt az aranymedált, amire már úgy fáj a foga, és amiért legalább már fél éve nyüstöli a fülét. Nehéz dolgok ezek, nagyon nehezek…
Sóhajtott. Az öreg szakáccsal, akinek pirospozsgás arca volt, és saját főzőműsorát minden hétvégén bejátszotta a tévé a virágboltban futott össze.
– Nocsak, nocsak! Szép jó napot kedves Uram! – üdvözölte kézfogással a szakács. Kimondottan jólesett hiúságának, hogy végre őt is egyenrangú emberszámba veszik.
– Jó napot Lacikám! Hát hogy vagyunk? Az unokák? – kedélyes csevegésre rendezkedett be, és társasági emberként a kedves közvetlenséget részesítette előnyben.
– Hát igen… – mélázott kicsit az öreg. – A család az élet értelme. Úgy nőnek ezek a mai gyerekek, akár a bolondgomba.
– Nekem is van egy nyolcéves fiam! Kicsit félszeg és gyámoltalan, mégis jólesik, ha együtt lehetek vele! – igyekezett hangjába annyi büszkeséget belecsempészni, amennyi csak belefért, de nem sikerült a dolog, mert a tapasztalt szakács egyből észrevette, hogy valami baj lehet.
– Mondja csak Szokolics Úr? Talán valami baj van?!
Az apuka rögtön átlátta az egész szituációt, és azt, hogy egy léleklátó, bölcs emberrel szemben nem volna szabad a hazugság mentőövébe kapaszkodnia.
– Tudja kedves Lacikám az a helyzet, hogy a fiammal mintha egyre inkább eltávolodnánk egymástól! Nálunk nem volt divat a közös családi programok szervezése, max annyi, hogy meglátogattuk a nagyszülőket. A munkám is teljesen kimerít! A feleségem mindig megemlíti, hogy miért nem nézek már olyan foglalkozás után, ami nem jelent ekkora megterhelést, és állandó lelki, idegi kimerültséget.
– Mivel foglalkozik?
Őszintesége egyszerre bátorította, és rögtön meg is nyugtatta.
– Villamosvezető vagyok!
– Komoly, felelősségteljes munka! – hümmögte az öreg. – De azért, ha a dolgok mélyére lát, csak akad valami megoldás!
– Ez nagyon bonyolult dolog! Manapság, ha az ember jobban körülnéz azt látja, hogy egy-egy álláshoz nem elég a szakértelem, de szükséges hozzá a kapcsolat, és néminemű protekció!
– Hát ha csak az kell, én tudnék Önnek egy vezetői állást ajánlani? Annyi lenne a dolga, hogy a gyorsfagyasztott élelmiszert kellene egyik állomásról a másikra vinnie!
Az apukának hirtelen felcsillant a szeme az ötlet hallatán, majd megint visszasüllyedt a kezdeti, kicsit komor állapotba.
– Ez tényleg nagyon jól hangzik, csak a feleségemmel is meg kellene beszélnem a dolgokat, és ekkora váltásra nem vállalkozhatok, mert a fiam még iskolás, és ha megint elköltözünk akkor felborul eddigi megszokott élete!
– Tökéletesen igaza van kedves Uram! Én adok önnek egy névjegyet, és ha bármire szüksége lenne állok mindenben a rendelkezésére! – az öreg fogta az előre díszes papírosba csomagolt világszép virágcsokrot, és máris kilépett az üzletből.
Mikor Szokolics hazament, akár egy ujjongó gyerek önfeledt örömmel újságolta, hogy egy híres emberrel találkozhatott.
– Drágám! Képzeld csak! Kivel futottam össze a virágosnál?! El se fogod hinni!
Felesége éppen főzött valamit, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy megint végig hallgassa férje történeteit. Kissé fásultan legyintett.
– Hát tudod az a jópofa szakács a tévéből a Laci bácsi!
– Ne beszélj! Tényleg? – hitetlenkedett az asszony.
– Úgy igaz, mint ahogy itt állok! Kedvesen, barátok módjára elbeszélgettünk egy kicsit! Képzeld még új állást is tudott ajánlani nekem!
– Elfogadtad az állást? – kérdezett vissza az asszony, aki egy pillanatra aggódó, és feszült lett, mert azt hihette megint meg kell változtatniuk eddigi életmódjukat.
– Azt mondtam neki, hogy ez egy komoly döntés, és majd megbeszélem veletek! Semmit sem szabad elkapkodni! Még a névjegyét is ideadta! – úgy halászta ki kopottas dzsekijéből a szakács kartonszerű névjegyét, mintha egy valóban felbecsülhetetlen kincset őrizgetett volna egészen mostanáig.
– Oh! – sóhajtott fel a feleség. – Ezt a meglepetést! – úgy vizsgálgatta, nézegette hosszú, vékony ujjai között a kartonlapot, mintha becses ékszerről lenne szó, majd visszaadta. – Őrizd meg jól, hátha még szükségünk lehet rá!
Ahogy a napok jöttek, mentek sokszor úgy érezte, mintha vastag, szurkos, nehéz rétegek rakódnának rá, melyek szabályosan megfojtják a további távlati elképzeléseit. Mintha valaki titokban megfogott volna egy ollót, és egyszerűen elvágta volna életének hosszanti cérnáját, hogy minden véget érjen.
Volt valami önzőség abban, hogy fia csak az anyját szerette. Mintha össze lettek volna nőve; az anyjával közös hullámhosszon voltak szinte mindenben, és ha esetleg neki volt egy jó ötlete, hogy hármasban szervezhetnének egy programot, vagy felajánlotta, hogy menjenek moziba a legújabb rajzfilm kapcsán mindig nemleges válaszokba botlott.
– Te is tudod, hogy hétvégén meg kell látogatnunk anyádékat! Rajtunk kívül nem sok emberre számíthatnak! – volt a válasz.
Fia pufók, kis tömzsi testével tényleg úgy néz ki, akár egy barátságos kis pingvin, vagy éppen madárfióka. Legszívesebben az anya mindig sötétbarnás, drótszőrű, rövid haját simogatná! De hát már régen nem csecsemő! Lassan betölti a tíz évet, és onnantól egyre nehezebb lesz vele, hiszen beköszönt az átkos kamaszkor, amikor önmagát fogja keresni!
Ahogy egyre közelebb érkeztek a kültéri buszmegállóhoz, mely szinte elhagyatottan álldogált az útszéli zöldségesstand mellett az apuka azt érezte, milyen fantasztikus érzés volt, amikor csecsemőként esténként ő fürdethette, pelenkázhatta fiában megtalált törékeny emberi valóságot. És most mégis mennyire távol került tőle.
Nem is tudhatta igazán, hogy mi változhatott meg ennyire? A hozzáállás, vagy hogy munkája során egyre kiszolgáltatottabb, egyre feszültebb, egyre idegesebbé vált, aki gyakorta hazahozta a munkáját is, mert úgy érezte felelősséggel tartozik örökösen önző kollegái, beosztottjai miatt? Talán. Talán az ember mindig felismeri, hogy a változásban a lelke fokozatosan elmagányosodik, hiszen ha mindig lenne valaki, aki meghallgatja az örömöt-bánatot a kiegyensúlyozottság és a harmónia sem volna annyira kivételes, vagy éppen egyedi szükségállapot. Aztán eszébe jutott, hogy egyre durvábban, és erőszakosabban viselkedik a fiával. A minap is, amikor azokkal az idétlen robotokkal, meg akciófiguráival játszott, miután mindig megírta a leckéjét állandóan elkezdte nyaggatni, hogy miért sárga a hold meg ehhez fogható szánalmas baromságok! Micsoda kérdés!
– Apa? Miért sárga a hold?
– Édes kicsi fiam! Látod! Apu most elfoglalt, maradj csendben, és játszál!
– Apu! Miért sárga a hold?
– Ugye nem hagysz békén! Honnan a fenéből tudnám, hogy a hold miért sárga?! Talán mert valaki befestette! – ekkor rendszerint csak az önző indulat beszélt belőle. Beletelt bőséges két, másfél órába, mire annyira sikeredett elgondolkoznia a megtörtént dolgokról, hogy kicsit megértőbbnek, megbocsátóbbnak mutatkozzék egy nyolcéves gyerekkel szemben.
– Apu? Miért haragszol rám?! – kérdezte a gyerek.
– Azért, mert folyton a lábam alatt vagy! Maradj kicsit csendben az Isten áldjon meg! Most fontosabb dolgom van! – annyira képes volt ordítani, kiabálni, hogy észre vette, és a gyerek aprócska zöld szemeiből máris patakokban csörgedezni kezdett az árválkodó könnycsepp.
– Nesze! – odahajította neki a papír zsebkendős zacskót. –Mindig rendesen fújd ki az orrodat, ha nem akarsz homloküreg-gyulladást kapni! – azzal visszatért munkájához. Az íróasztal fölé görnyedt, mint aki erősen koncentrál valamilyen megoldhatatlan probléma miatt, és képtelen mással foglalkozni.
Pedig, ha belegondolt amikor ő volt gyerek nyolcéves korára már olyan önállósággal, és fegyelemmel bírt, hogy a társait tartotta gyerekesnek, hogy állandóan a játszótér szomszédságában őgyelegtek, vagy mulatták az időt.
Fia berohant a gyerekszobába és szokásához híven bebújt a kiságya alá, ahol a szörnyek, és a gonosz koboldok nem érhették el, és talán apja meggondolatlan haragja sem…
Bőséges három órába telt mire sikerült összekalapálnia mesterséges villanyfény bántó fénye mellett azokat a fontos dolgait, melyek nélkülözhetetlenek voltak munkája szempontjából. Majd rögtön rátelepedett a lelkiismeret-furdalás bántó, nehézkes mumusa.
„Miért kellett így veszekednek, kiabálnod azzal a gyerekkel?! Hiszen még kicsi! Nem értheti a felnőttes dolgokat! Miért vagy ennyire makacs, önző, keményfejű?!” – vallatta magát, míg elért a gyerekszoba ajtajáig.
„Talán jobb lenne, ha kivételesen kopogtatna! Ami egyáltalán nem volt szokása! Ha akart valamit mindig megtette!”
Háromszor kopogott. Hogy miért? Nem tudta. Válasz sohasem kapott az ajtón túlról, most mégis belépett.
Nyolcéves fia ott kuporgott az ágy alatt, és reszketett akár a nyárfalevél. Először azt gondolta elment valamelyik osztálytársához, hogy együtt játszanak, és legkésőbb majd késő estére visszajön. De nem így történt.
Leült a kis, fából készített pricsszerű ágyra, és mintha csak önmagához beszélne rákezdte:
– Ne haragudj rám, amiért ordítottam, és ingerült voltam! Tudod a felnőttek problémái nagyon sokszor igen-igen komolyak, és zavarosak tudnak lenni, és sajnos ez a családjukon, vagy hozzátartozójukon csapódik le! Te nem tehetsz semmiről! Még most is szeretlek téged csak nagyon nehéz kimutatnom… – az utolsó mondatoknál jó lett volna sírnia egy kicsit, hogy tisztuljon a felgyülemlett több sebből vérző szomorúsága, de az istennek se ment.
A fiúcska óvatosan közelebb húzódzkodott; egyre közelebb láthatta apja vaskos, melegítőnadrágba csomagolt lábszárát.
– Szeretnék bízni benned kisöreg! Anyádnak légy szíves ne szólj erről a mostani dologról, mert nem szeretném felidegesíteni! – szándékosan halkan beszélt, mégis érezhető volt a hangján, ha nem úgy sikerülnek a dolgok, ahogy ő akarja még baj is lehet belőle, újfent. – Jó lenne, ha megint minden olyan volna mint rég…
A fiúcska most megszólalt. Vékony, szinte alig hallható egérhangján csak ennyit kérdezett:
– Apu? Miért sárga a hold?
– Valaki befestette! – szólt a válasz.

Legutóbb szerkesztette - Tasev Norbert
Szerző Tasev Norbert 67 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál jelentettem meg köteteimet!