Boér Péter Pál : Elfekvő

Talán száz évvel ezelőttről maradt rájuk a terem, amiben harmincnyolcan nyomták az ágyat. Lajos bácsi, balról a hetediken, épp a terminális légzéssel kínlódott. Középen, egy asztalnál üldögélt Judit nővér, hol egyikhez, hol a másikhoz szólt. Máskor órákon át némán tette a dolgát. Valamit tudott, amit csak a bennfentesek, jól értesültek tudhatnak.

– Kapcsolja már ki azt a bömbölő wifit!

– Ez nem wifi, Kalocsai bácsi, azt úgysem tudnám kikapcsolni, csupán egy hétköznapi, harminc éves rádió. Régi slágereket játszanak, azt hittem, nem is hallják, szinte csak zümmög, olyan csendes.

– Bömböl! – Mondta felfújt arccal a kilencvenhat éves Békési bácsi. – Egyébként ki kellene üríteni a kacsát.

– Jól van, Imre bácsi, azt is megcsináljuk.

– Ne nagyon húzza az időt!

– Értem, megtelt, és gondolom, folytatni szeretné.

– Hogy maga milyen okos kislány, Juditka.

– Elég régen voltam kislány…

– Hány esztendős?

– Harminckilenc.

– A dédunokám lehetne.

– Akkor meg, na figyeljen! Most már némítsa el azt a bömbölőt! – Morgott Lendvai úr a középső sorból.  – Tűzszerész voltam, ha nem maga dobálná a számba a gyógyszert, és nem szívószállal innám rá a vizet, két perc alatt összehoznék belőlük egy olyan kombinációt, ami repítse a levegőbe ezt az egész kócerájt. Megértettük egymást?

– De meg ám, Jóska bácsi!

– Magának Lendvai úr! Szavamra, nem is sejtettem, hogy ilyen tapintatlan!

– Persze, persze, ne haragudjon, eszembe sem volt megbántani.

– Egyébként mi ez a nyekergés? – Suttogta az ablak alól Kovalcsik bácsi.

– Karádi Katalin.

– Jééééééé! A drága a Katinka, őt nagyon szeretem! Eressze a hangot! Nem! Hagyja így bömbölni! Egyébként megkérem a kórház vezetőségét, hogy javítsák meg az ablakot, mert süvölt rám a hideg, északi szél, lassan belep a hó és idefagyok.

– Nem lehet, Kovalcsik bácsi, augusztus elején, 43 fokban muszáj egy picit nyitva tartani az ajtót, ablakot, különben megsülünk.

– Tényleg? Akkor inkább fagyjunk meg, hagyja a francba azt a marha ajtót. Szóljon ennek a Lendvainak, addig ne robbantson semmit, amíg én itt vagyok. Utána azt csinál, amit akar. Mind átmeneti szállást kaptunk itt, a francba… Nem szeretek ilyen szavakat használni, ez olyan alpári, de most muszáj. Itt hallgatjuk egymást, most azt a szerencsétlen Lajost. Őszintén szólva, nagyon kívánom, hogy rövid ideig vesződjön a levegővétel kínlódásával, aztán majd meglátja a nagy sötét semmit. Jó is, hogy itt ez a zene, addig legalább egy kicsit hallunk valamit.

– Utána is fognak, sőt látni is, bár gondolom, nem pontosan így.

– Ja, maga még fiatal, meg vallásos, én meg már öreg vagyok.

– Ezért férne magára, hogy kicsit elgondolkodjon.

– Hoppá, a kis pisis még ki is oktat!

– Szégyellje magát!

– Bocsánatot kérek, Juditka nővér! Sajnos én lettem, pisis. A pelenkát ki kéne cserélni…

– Milyen jó itt nekünk – Susogta Dalai bácsi. – Már fizetni sem kell. Végigkutatták a kölykök az országot, de ilyet csak kettőt vagy hármat találtak. Bár picit nagy ez a kórterem, focipályának is megtenné, de itt ingyen elfeküdhetünk.

– Lehetne másképp is mondani…

– Ne mondja, Koós bácsi!

– De mondom. Haldokolni!

– Nem is haldokolnak.

– Néhányan közülünk, konkrétan mégis ezt a tevékenységet hajtják végre most is. Tegnap, meg tegnapelőtt is volt egy távozó, máskor több. Aztán úgy, apránként vagy szélsebesen, azt senki nem tudja előre, ránk kerül a sor. Nem maga a hibás, ne féljen nem bántom. Nem tudom miért, de olyan tompán látok, bár azt hiszem, itt telenyomnak nyugtatókkal… Ha igen, akkor hülyék! Ezért meg is lehet sértődni, de most gondoljon bele! Ha körülnéz, lát itt olyan valakit, akinek kedve szottyanna rohangálni vagy harsányan lumpolni?

– Nem sok nyugtatót kapnak, én annyit sem adnék. Mindig a doktor urak írják ki.

– A cseredoktor urak?

– Hogy mondta?

– Itt pár hétnél tovább nem marad meg senki, pedig jó kis nyugdíjas állás, a sok nyugdíjas között. Hoppá! Ezt a kopogást ismerem.

– Milyen kopogást?

– Lépteket hallok.

 – Magának rendkívül jó a füle, persze én is hallom.

– Na látja, Juditka kedves, a hallásom nagyon pörgeti magát, nem adja fel. Inkább lennék félig siket, de teljesen önellátó. Az ilyesmi nem tőlünk függ, ezt maga szokta mondani rendkívül bölcsen. Tényleg, vajon mit nem szeretnek ezek az orvosok? Utálják a fonnyadt öregeket? Nem szeretnek lustálkodni? A napi viziten és a gyógyszerkiíráson túl – bár azt hiszem azt maga végzi –, semmi dolguk. Újonc jön. Nem pontosan olyanok a léptei, mint a tegnapinak!

– Igen, de ő azt hiszem maradni fog.

Az ajtóban megjelent Dr Tivadar Jenő, gerontológus, aki egy kutatóintézetből érkezett.

– Jó napot, emberek! Mondom, jó napot, emberek!

– Doktor úr, ők válaszoltak, csak igen halkan tudnak beszélni.

– Na, valami hallási problémájuk van?

– Nem. Ez az életkor következménye, tudja. Nálunk az átlag, nyolcvan, kilencven között van itt.

– Az még nem jelent semmit. Puszta tiszteletlenség az egész! Tivadar Jenő vagyok. Maguk? Onnan a sarokból? Látom, hogy mozog a szája, de nem értem mit motyog.

– Lenkei Lajos…

– Nővérke, maga itt tolmács is egyben?

– Judit nővér a nevem. Igen, ha úgy tetszik mindenes vagyok. Ismerem a pácienseket.

– Ők az én pácienseim, tessék ezt megjegyezni!

– Megtörtént, doktor úr.

– Mi ez a mélabús nyekergés?

– Honnan hallja, doktor úr?

– Abból az irányból.

– Ja, az a rádióm. Régi slágereket adnak épp.

– Remek, tekerje fel a hangerőt! Egyébként, minek az ilyen depressziókeltő marhaság? Tegyen hiphopot! Legyen a kórteremnek feelingje!

– Még fél ingje sincs, kisöreg – szólt a hozzá viszonylag közel fekvő Dömötör bácsi.

– Én, öreg? Akkor maga mi?

– Az ükapja lehetnék, ahogy így elnézem. Hány éves, kisfiú?

– Doktor úr, Demeter!

– Dömötör!

– Milyen suta név.

– Ha maga mondja. Na, doktor úr, hány éves?

– Huszonnyolc!

– Épp ennyi idős a dédunokám és várandós. Ha Isten is úgy akarja, megérem az ükunokámat.

– Ne szemtelenkedjen, öreg! Érti? Maga tényleg egy vén csoroszlya! Nővér, hangosítsa már végre fel azt a rádiót!

– Lehetetlen, doktor úr, néhányan belepusztulnának…

– Nővér, maga szándékosan járat le a betegeim előtt?

– Bocsánatot kérek, doktor úr, de úgy gondolom, egyiküket sem ismerheti még a kartotékokból sem, csupán másfél órával ezelőtt érkezett. Nyomatékosan kérem, hagyja a rádiót így. Tudja, megvan a napi programjuk, rengeteget gondolkodnak. Mi azt mondanánk, nosztalgiáznak, de valójában olyan helyzeteket élnek újra, amelyekről azt gondolták, nem is emlékeznek már.

– De miért nem mozognak legalább egy kicsit?

– Mert kacsa, pelenka, ilyesmi szükségeltetik ahhoz, hogy ellegyenek. Páran segítség nélkül fel tudnak ülni az ágy szélére, némelyeket felsegítek, és ott vagyok mellettük, másokat párnákkal kitámasztok, amíg nem szólnak, hogy vissza szeretnének feküdni.

– Figyeljen ide, kislány!

– Elnézést, már elég régen voltam kislány…

– Szemtelen! Ki van rúgva, érti? Ki van rúgva!

Ekkor, Lajos bácsi, a hetediken, felfüggesztette a terminális légzését és elkezdett kiabálni.

– Kirúgás! Tapolcai úgy nyolc méterrel előrébb helyezte a labdát az öt és feles sarkától, kihasználva a játékvezető figyelmetlenségét, már zúdította is kifelé. Bőven a fél pályán túlra repült a labda, Szalkai levette, táncol, táncol, balra passzol, előre Cikóriának, aki két ellenfél közül visszapöccinti a középen rohanó Verebesnek. Ő egyenesen vissza Szalkainak, akit egy méterrel a tizenhatos vonalán belül Szuhai felvág és rohan tovább. A fejét sem meri fogni, úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. A játékvezető láthatatlanul vakarássza a fejét, majd a tömör hurrogás hallatán kénytelen belefújni a sípba.

Maga Szalkai rendezi az akciót. Hátrál, majd nekifut, és védhetetlenül a bal felső sarokba repíti a lasztit. A kapusnak mozdulni sem volt ideje.

Ekkor Lajos bácsi befejezi a közvetítést és az életét is.

– Na látja, így gyógyít a jelenlétem. Ez az ember azelőtt fuldoklott vagy mit csinált.

– Terminális légzést, doktor úr.

– Most pedig ordibál, tehát meggyógyítottam!

– Á igen, meggyógyult. Valamikor, amikor kimondta a kirúgás szót, velem kapcsolatban, elindult benne egy utolsó gondola, és legyőzött minden gyengeséget. Sportriporter volt, most közvetített.

– Nahát, ügyes! Ezt csinálja meg minden nap néhányszor, örülni fognak a szobatársak.

– Már nem csinálja többször, doktor úr.

– Miért?

– Mert épp most halt meg…

 Az orvos elsápadt.

– Gézukám, ég veled!

Susogta Halmai bácsi a középső sorból, majd elhallgatott.

– Drága jó Istenem, szegény Halmai bácsi!

– Mi van vele?

– Jó barátok voltak, ő is meghalt.

 Az orvos egyre sápadtabb lett. Nem rúgom ki na, nem kell mindent mellre szívni. Én egy adatfeldolgozó intézetből jöttem, ahol vizsgálati anyagokkal és statisztikai adatokkal dolgoztunk, nem emberekkel. Ilyen rossz állapotban levő idősekkel soha nem találkoztam eddig, még az egyetemen sem. Egyébként valami hihetetlen ostobaság azt diktálta, hogy az emberi élet korhatára bármeddig kitolható, az egész akarat és megfelelő kezelés függvénye csupán.

– Tudja minek örülök, doktor úr? Hogy éppen tegnap volt itt Bálint atya, az egész kórteremből majdnem mindenkit megáldoztatott.

– Ilyen is van itt? Ez nem törvényellenes?

– Miért lenne?

– Kérem szépen, nekem ez igencsak furcsa…

– Amilyen gyorsan változott a terembelépéshez képest, úgy vélem, talán arra is van esély, hogy egyéb szinten, lelki értelemben is meggyógyuljon, majd felépüljön. Nem szeretnék túl nagy szavakkal dobálózni, különben is maga az orvos, nem én. Azért lehetőleg még egyszer ne mondja ki a kirúgás szót, mert… Egy kicsit közelebb hajolna?

– Ne közvetlenkedjen!

– Nyugodjon meg, a betegek javára teszem.

 Judit nővér, a lehető leghalkabban súgta az orvos fülébe.

– Tudja, ez egy családi vállalkozás. Ne értse félre, nem az enyém, hanem az egész rokonság támogatja az intézményt. Még van két hasonló az országban, és az emberekkel elhitetjük, hogy ténylegesen ingyenesek. Ugyan kapunk egy kevés állami segítséget, ami ahhoz elég, hogy a felszínen maradjunk. Tehát a kirúgás szó nem helyénvaló. Érteni méltóztatik?

– Értem, értem…

– Most pedig van még egy nagyon komoly kérdésem. Ilyen pár perces tapasztalatok után, maga is néhány nap múlva eltűnik, mint elődei vagy számíthatunk az együttműködésére.

– Maradok, főnökasszony!

– Kérem, ne hozzon kellemetlen helyzetbe a betegek előtt. Menjen, viziteljen le mindenkit, mérjen pulzust, lélegeztessen, simogassa meg a kezeket, fejeket, arcokat. Itt mindenki tudja, mire vár, de senki sem örül túlzottan. Megértette, doktor úr?

– Igen nővérke. Remélem tíz, húsz év múlva felnövök a bizalomra.

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/