Szilágyi Hajni - Lumen : Még ne ébreszd fel a hajnalt

 

 

 

 

Már csak néha horzsolódnak fel az emlékek, mégis kellenek ezek az együtt-csendek. Ez a mi kis világunk, szigetünk, féltve őrzött hajnalaink, éjszakáink. Befejezetlen mesék, miben a hősök mindig boldogan térnek haza, ahol a harc egy elképzelt, ostoba dráma.

Te háborúba mentél a világgal, fegyvertelenül, de nem tértél vissza. A világ a szemedbe röhögött, mint valami ócska céda. Préda lettél, nyüszítő vad. Se esélyed, se időd nem volt, hogy a káoszban rendet tegyél. Hittél a hazug fényeknek, az ígéreteknek. Szerelmet vágytál, de repülni elfelejtettél. Hidat rajzoltál, elindultál a semmibe, és ottmaradtál a túlparton. Isten nem játszott révészt, az a rész kimaradt a drámából, s most úgy ülsz álmaimban, mint egy arctalan elítélt. Lélegzel, nem szólsz hozzám. A hajnalod romokba dőlt, s te nem élhetted túl az életet.

Nem tudom miben, és kiben kéne hinnem, hiszen ezek már az én rajzaim, én meséim, s te mégis tovább élsz bennük. Téged írlak. Betűk, szavak, gondolatok. Örök lombhullás, mindig tavasz. Fájó fagyok, nyárba rohanások. Mind-mind te vagy. S te magad vagy a magányos zuhanás összes arca, kiáltása, minden kínja, fájdalma.

Zuhanásaidat keresem, azt a pillanatot, amikor az ég ráhajlott a földre, amikor összeért a pokol a mennyel. Senki nem mesél, idegen, álomarcú istenek köszönnek rám éjszakánként, s nézik, ahogy zsebembe rejtegetem az elhajított szavaidat. Megrendezett monológ az élet, felette mesterséges fényekkel kiszögelt égbolt. Merész álom, kötéltánc. Félelmetes mélybe ugrás, ahol valami emberfeletti lebegés maradt kapaszkodónak. Ami még tiszta. Áttetsző, mint egy apró üvegszilánk.

Látlak. Érezlek. Ott ülsz. a tegnapok szétázott rongyaiban. Valóság, álom mindenhová viszlek magammal, pedig darabokban vagy bennem. Összetört nappalok, szétporladt éjszakák. Áldás, bűn, boldogság. Hiány. Gyermeked vagyok. Visszavonhatatlan viszonyban maradtunk, akarva, akaratlanul kötődünk, oldódunk. Kitörölhetetlen ellen-, és -tét az életünk. Ami nekem a majdnem élet lehetett volna, neked a biztos halál lett.

Mennyi szó, gondolat, érzés fér el szívemben, s mennyi lesz belőlük fals dallam, üvöltő zene, s mennyi lesz a csend. A Csend. Hisz a múltunk is egy kísérlet volt, egy komponálatlan darab, melyben születéstől halálig háttal ültünk a napnak.

Anyám neked szült. Csendes vajúdásban, dohos falak közé szorult szegénységben. Indulását senki nem kérdezte, nem kereste, érkezését várták vissza a hideg falak, az öleletlen estek. De ő nem érkezett, nem nyitott ajtót. Anyám nem szólt. Anyám csak neked szült.

Most itt vagyok, parttalan világunkban. Hiába ülök arccal a napnak. Nincsenek érkezések. Örök maradások vannak. Megtorpan előttem egy pillanat. Látlak mosolyogni. Boldog vagy. Fekete-fehér kép. Nincs tovább. Az évek vágatlanul maradnak.

A háborúnak sok-sok éve vége, csak én harcolok konokul a hiánnyal. Az utolsó villanásokkal, a mozdulatlan idővel. Kapaszkodom. Önmagamba. Kereslek, a hegyek közé zárt tájon, a versekbe zsúfolt hiányokban. A hallgatásban. De most eltévedtem a befejezetlen mesénkben, s neved suttogom. Zárt ajtók mögött. Titkainkban.

Még ne ébressz fel, még nincs tavasz. Hagyd tovább álmodni gyermeked, hisz a hősök mindig hazatérnek. A mesének nem lehet vége. Látod, minden úgy van, mozdulatlan, ahogy akkor (el)hagytad…

 

Legutóbbi módosítás: 2013.04.04. @ 21:07 :: Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 0 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"