„Először sírsz, aztán imádkozol”
majd a lehetetlenségek oltárán áldozol, lélegzeted
önálló életként létezik,
mit nem kérsz,
de tőled nem kérdezik,
mit szeretnél?
már magad sem tudod,
csak hallgatod, mit suttognak az éj napok,
nincs bennük fény csak félelem,
mi magad is vagy, csak fél-elem,
lényeddé válik a sötétség,
gyökeret ver benned a kétség,
mert nem talál rád a szeretett,
hiába várod már nem etet,
magad is érzed hogy éhezel
és talán egyszer megérkezel,
a sötétségből ha messze szöksz,
a fényben élsz majd, nem könyörögsz,
nem várod mit nem kapsz és
a válaszok,
már nem lesznek fontosak
hisz jól tudod,
benned van minden mi úgy lehet
maga az élet, a kegyelem.
