Ott állt ő is a többi felszállni készülő járókelő között. Ezer közül is megismertem volna. Azok a gyönyörű szemek…
Finom fehér aura lengte körül, tompán fénylett és ez a fény valahogy belülről jött.
Táncosnő, így hívtam magamban. Ő volt a nő, aki áttáncolt az életemen. Aki megnyomta azt a bizonyos gombot, amit soha nem lett volna szabad. Olyan rég volt, talán igaz se volt.
Furcsa, hogy senki nem ütközött meg azon, hogy a szúrós hideg ellenére klasszikus tütüben pózolt, de ma már semmin nem lepődnek meg az emberek. Ilyen világot élünk.
A tujára az első ajtónál szállt fel, mikor csörömpölve bedöcögött.
Nem nézett rám, pedig tudtam, hogy észrevett. Közelebb léptem, de csak bámultam ki én is az ablakon. Hogy megváltozott a város, amióta elhagytam. Már semmi sem az, mint ami volt…
Aztán csak a csend beszélt. A csend sok mindent elmondott.
A Nagytemplomnál, szállt le. Nem nézett vissza. Már nem a balettruháját viselte, csak egy kopott zöld esőkabát volt rajta, és egy barna retikül.
Haja kócosan lógott, szeme alatt karikák. Megcsúnyult. Talán nem is ő volt, csak egy régi emlék a szelek városából…
