Ma éjjel megint róluk álmodtam. Igen, róluk! Talán furcsa, hogy így mondom. Nem Kleáról, nem az ottani társaimról, még csak nem is arról a bolygóról, hanem róluk. Tíz évig voltam távol. Ez persze földi évben értendő, mert az ottani időszámítás szerint csak alig volt több mint egy. A szorzót még most is fejből tudom: 10,1763… Vagy mégsem? Felejtek. Csak négy tizedesig emlékszem rá? Régen tizenhat tizedesig bármikor elmondtam. Dolgoztam vele eleget.
Szóval róluk álmodtam, Illről és Aelról. Újra együtt úsztak a zöldeskék vízben, mint oly sokszor. Azt hiszem az Éneklő-sziget mellett lehetett. Vagy a Kék-zátonynál? Meghatározhatatlan, hiszen álom volt. Talán mégis csak a Kék-zátonynál.
Ők ketten a barátaim voltak, még ha nem is tudtak róla. Az elemzések közben akadtam rájuk. Mire én a bolygóra érkeztem a nyelvüket már megfejtették. (Úgy, ahogy!) Nem maradt más dolgom, mint végig nézni az addig összegyűjtött felvételeket, lefordítani a hangokat, és az időpontokat átszámítgatni a mi időrendünkre.
Azt már nem is tudom, hogy melyik felvételen láttam őket először. De biztos, hogy nem azon, amelyik annyira fejbevágott, hogy utána (persze titokban) követni kezdtem az életüket. Annak a képsornak minden pillanatára jól emlékszem. Vagy ezerszer végignéztem. Persze nem az eredetit, mert az több órás volt, hanem azt, amelyiket én gyorsítottam fel, a mi időritmusunkra. Úgy csak néhány percig tartott.
– Meghalok? – kérdezte Ael, és közben úgy tett, mintha a Noir és a Doir, a második és a harmadik hold, felkeltét bámulná.
– Igen – suttogta Ill, aki mögötte ült, ott azon tengerből kiemelkedő, névtelen, szürke sziklán. – Beteg vagy. Oel mondta. Tudod! Ő megérzi.
Hallgattak. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, aztán mindketten az öböl mozdulatlan vizére meredtek, melynek tükörsima felszíne zöld fénnyel ragyogott.
Most visszagondolva, szerintem Ill bizonyára tudta, hogy még mondania kellene valamit, valami bíztatót, de csak ült bénultan, némán. És én is.
Ael beleugrott a vízbe, és eltűnt a mélyben. Az öböl vizén csillogó, zöld hullámok keltek útra, és szétrombolták a táj nyugalmát.
A neveket nem fordítottam le. Meghagytam az eredeti hangzás felgyorsított változatát. Pedig mindegyiknek van jelentése. Érdekel? Keresd meg a szótárban!
A Mó-sziget közelében találkoztak újra, a harmadik évszak kezdetén, a Világítómadarak Éjszakáján.
Ill a Zöldkorall–zátonynál várta, és együtt úsztak a lila alkonyban a gyülekezőhely felé.
– Beszéltem Oellel, azt tanácsolta, hogy ússzak el a Vándorló Városhoz, ott majd meggyógyítanak – lihegte Ael.
– Raelről is mesélt? Ő is beteg volt, és meggyógyították.
– Meggyógyították, de azóta olyan furcsa. Hisz te is látod. Nem?
– Furcsa, de él.
Még az út felén jártak, mikor teljesen besötétedett. A cikázó világítómadarak fehér fényei mutatták az irányt. A szigetnél az Álomkagylók-partján másztak ki a homokra. Néhány madár felettük körözött, villogó fényüknél több ismerőst is felfedeztek a gyülekezők tömegében. Oel, meglátva őket, feléjük intett, majd kisvártatva letelepedett Ael mellé.
– Hogy döntöttél? – kérdezte.
Ael hallgatott.
A Vándorló Város, a lehorgonyzott kutatóhajónk valahol a huszadik szélességi körön állt. Én nem jártam rajta egyszer sem. Úgy tudom, a víz minőségét vizsgálgatták naphosszat. Állítólag volt valamiféle titkos biológia projekt is. De ezt csak hallottam, nem tudok róla biztosat. Talán nem is kellene megemlítenem. (Majd később kitörlöm.)
Az a felvétel itt megszakadt. Csak napokkal később bukkantam rá a folytatására egy másikon:
– Elmegyek, talán a következő évszak kezdetén – mondta Ael, de mintha nem is az ő hangja lett volna.
– Csak nehogy addigra késő legyen – mormogta Oel az égre nézve, melyen a világítómadarak egy hatalmas, fénylő gömböt formáltak ki, ami a Voir, az első, az „igazi Hold” jelképe volt.
Belakmároztak az álomkagylókból és elnyújtóztak a meleg homokban. Hajnalban mikor Ill felriadt, Ael már nem volt mellette.
A régebbi felvételeken sikerült beazonosítanom Raelt, akit már többször is említettek. Velük együtt úszott, evett, aludt, de mint ahogy azt többen is állították, valóban nem szól senkihez. És a mozgása is olyan furcsa volt. Azt én is azonnal megállapítottam.
A felvételeket megmutattam Kleának. Kérdeztem, hogy: mi baja lehet Raelnek. Csak hümmögött. Nem árulta el, pedig szerintem biztos tudta. amikor már sokadszorra játszotta vissza azt a részt amelyiken Rael körbe-körbeúszott, hirtelen felugrott a székről: – Te már a nevükön hívod őket? Bediliztél? – mondta és ott hagyott.
Kifelé menet valami olyasmit dünnyögött, hogy menjek el a dokihoz, mert már nagyon beleéltem magam a problémáikba, és ez később majd durván vissza fog ütni. Tudtuk, hogy mi következik. Azért voltunk ott!
Ill eltűnt. Hosszú ideig egyetlen felvételen sem találtam meg. Ael többször is felbukkant. Mindenkit Illről kérdezgetett, de senki sem tudta megmondani neki merre úszhatott.
Már elmúlt a negyedik évszak, mikor a kékalgák színe bíborra változott, és elkezdődött az ötödik, amikor is minden hal és madár elindult a Mó-sziget felé.
Klea mellettem feküdt az ágyon. Éppen azt a felvételt néztük, melyen Rael az Éjfekete-zátonyon, a sziklák között eldugva egy rózsaszín korall ágacskát talált. Ill ezzel jelezhette neki, hogy dél felé úszott a Zöld-szigetek napsütötte, meleg vizeihez.
A filmen ezer színben szikráztak a hullámok.
Közben valami olyasmit magyaráztam, hogy ők a nyelvükben sokkal több színt különböztetnek meg, mint mi, és a fordításom nem adhatja vissza azoknak a valódi jelentését.
– A zöldre például vagy ötven szavuk van. Most írjam be a fordításba, hogy mondjuk: a zöld szín 516 és 520 nanométer hullámhosszúságú, emberi szemmel érzékelt árnyalata?
– Tudtad, hogy mi régen még a mostaninál is kevesebb színt különböztettünk meg? Képzeld! A kínaiak a kéket és zöldet egy színnek tartották. A görögök is. Homérosz borszínű tengerről beszélt. Arisztotelész meg háromszínű szivárványról írt. Fejlődünk.
Közben a fejlődésről az ötlött az eszembe, hogy néhány ember szaglása már annyira kifinomult, hogy a fémeket is meg tudják különböztetni. Megszagolják egy űrállomás falát, és szinte pontosan megmondják az ötvözet alkotóit.
Talán el is mondtam volna, de a felvételen megjelent a Mó-sziget képe, Klea pedig évődve azt kérdezte:
–A Mó-sziget nevét miért nem fordítottad le?
– Mert azt úgyis mindenki érti – mondtam, és átöleltem.
– Ki értené? Te, álszenteskedő! – nevetett.
Úgy emlékszem, akkor láttam utoljára nevetni.
Előbb kezdődött, mint gondoltuk. (Gondoltuk? Dehogy gondoltuk! Elfogadtuk azt az időpontot, amit a nagyokosok kiszámítottak. Nagyot tévedtek. Elképesztően nagyot.) Kezdődött a kapkodás. Mást se hallottam, mint, hogy: „Gyorsabban! Gyorsabban! Gyorsabban!”
Azokban az utolsó napokban Uel és Rael beszélgetésének fordításával kínlódtam.
Először alig értettem belőle valamit. És mivel óránként jelentenem kellett, hogy hol tartok, itt-ott találomra, megérzésre kiegészítettem.
– Én ismerlek, néha belehallgatok a gondolataidba. Ne ijedj meg! Nem csak a tiedbe. Bárkiébe, akiébe csak akarok. Nehogy a Vándorló Városhoz ússz! Raelről azt gondolják a többiek, hogy meggyógyult. A teste ép, de a gondolatai csak az evésről és az úszásról szólnak. Nem beszél, mert nincs is más a fejében.
– Akkor mit tegyek? Ha tovább várok, elpusztulok.
– Időt kell nyerned. Talán a Vándorló Városban egyszer – Ki tudja mikor? – meg tudnak majd gyógyítani.
– Ezt nem értem. Az előbb azt mondtad, ne ússzak a Vándorló Városhoz.
– Most még ne. Majd csak akkor, ha a rövidéletűek már tudják a módját, hogyan gyógyítsanak meg. Ők is így tesznek.
– Ezt sem értem.
– Időt adnak annak, aki beteg, és nem tudják még meggyógyítani. Hidd el! Kihallgattam a gondolataikat, pedig azokat nehéz megérteni, mert gyorsak, ide-oda csapongók.
– Miből gondolod, hogy majd egyszer meggyógyítanak, ha most nem tudnak?
– Ők nagyon rövid életűek, alig néhány évet élnek és elpusztulnak. Ha betegségben halnak meg, akkor az életük még rövidebb. Mindent megtesznek, hogy a rájuk szabott rövidke kis időt kitöltsék. Időt nyernek. Aki beteg annak a testét lehűtik, amitől nem pusztul el, hanem nagyon mélyen alszik, csak az agya ébred fel néha-néha. Úgy, mint Kael, te is időt nyerhetsz.
– Kael? Ugyan! Hisz az csak egy mese. Hogy megbetegedett, félt a haláltól, ezért elúszott északra a Kővé Vált Vizek-tengerébe, és még mindig ott él.
– Ez nem mese. Én ismertem. Elúszott a Vándorló Városhoz, de a rövidéletűek elküldték, mert akkor, nagyon régen, őt még annyira sem tudták volna meggyógyítani, mint amennyire Raelt. Ez nem mese. Kael nem pusztult el, hanem ott alszik a Kővé Vált Vizek-tengerében. Él. Már többször belehallgattam a gondolataiba. Menj te is északra! A többit bízd a rövidéletűekre! Ők, már jól ismernek minket. Nagyon régóta itt élnek. Valamiféle összefüggés van a Noir és a Doir megjelenése és az ő felbukkanásuk között. Akkor láttuk őket először mikor a Noir, a második hold megjelent az égen. Mikor a Doir, a harmadik hold is feltűnt, akkor hozták az első híreket a Vándorló Városról. Már csak ketten élünk azok közül, akik először látták a Noir és a Doir közös felkeltét. Az egyik Kael, ott messze északon a kővé vált vizekbe fagyva, a másik meg…
Uel még sokáig mesélt a régmúlt időkről, olyan halakról, melyek azóta eltűntek a tengerből, és olyanokról, melyek kisebbek vagy nagyobbak lettek, de Ael szerintem már nem figyelt rá. Biztos azon törte a fejét, hogy Ill vajon merre úszhatott egyedül, ő nélküle.
Azon a felvételen volt a leghosszabb szöveg, amit addig felvettünk. Most persze csak emlékezetből írtam le.
Miután gyorsan lefordítottam, nagy büszkén megmutattam Kleának. Míg nézte időnként rásandítottam, hogyan reagál. Talán a közepén járhatott, amikor kikerekedett a szeme, és úgy bámulta egészen a végéig. És akkor én is rádöbbentem. Mindent tudtak! Nem csak a holdakról, meg a Vándorló Városról, és mirólunk, hanem arról is, hogy mi következik. És mégis… élték tovább a megszokott életüket, mintha mi sem történt volna. Olyan volt az egész, mint egy színházi előadás, ahol mi, a nézők, és ők, a szereplők is tudtuk, hogy csak játék.
Próbáltam elmagyarázni mindenkinek, hogy mire jöttem (jöttünk) rá, de akkor már nem figyelt rám senki. Pakoltunk.
A rendszer az utolsó pillanatig működött, kétségbeesve kutattam utánuk a még mindig érkező felvételek között.
Pontosan egy nappal a hatodik évszak kezdete előtt Ill találkozott Oellel.
– Láttad Aelt? – kiáltott feléje.
– Beszéltem vele – lihegte Oel, a hosszú úszástól kimerülve. – Elindult a Kővé Vált Vizek-tengeréhez – mondta, majd, mint akinek már semmi mondanivalója, lebukott a mélybe.
Nem várhattunk tovább. Indulnunk kellett.
Amit az archívumból fontosnak ítéltek azt már felmentették a hajóra. Az Aelről és Illről készített felvételek közül csak néhány került bele a kiválogatottak közé. A többi ott maradt a sorsára várva.
Egyet véletlenül elhoztam, az, amelyiket utoljára fordítottam. Fordítottam? Csak akartam fordítani, mert szöveg az nincs rajta. Csak itthon vettem észre, hogy bent felejtettem a gépemben. Néha, ha rossz kedvem van, végignézem. (És attól persze még rosszabb lesz.)
Ott gyülekeznek a Nevesincs-zátonynál, ami csak előtte néhány éve – talán ötven vagy hatvan – emelkedett ki a tengerből. Ill tovább úszik egészen a zátony partjáig, és úgy, ahogy régen Aellel már számtalanszor megtették, csak az utolsó pillanatban, amikor felhangzik a tenger vizét is megremegtető dübörgés, fordul vissza és bukik le a mélybe. Sokáig úszik. Mikor felbukkan, visszanéz. A vulkánból zöld lávafolyam ömlik a tenger felé.
Elkezdődött a hatodik évszak.
Tudtuk mi következik, csak a pontos időpontot nem. Mit tehettünk volna? Nem volt hova kimenteni őket.
Most itthon vagyok. Fekszem ebben a két méter széles, másfél méter magas, és három méter hosszú lyukban. És ez egy luxuskabin! Van ahol ilyenben hárman is laknak.
Az sem vígasztal túlságosan, hogy több milliárd köbméter vizet felpumpáltunk a műholdakra, és azokat elindítottuk, egy távoli kolónia felé. Földi időszámítás szerint tizenhét év múlva érnek majd oda.
Klea nem jött vissza. Elment a Noirral abba az istenverte, víznélküli kolóniába.
Mert míg ott voltunk, aközben annyi minden történt…
Villog a kék lámpa. Kezdődik az ételosztás. Nekem a mai napon jár még négyszáz gramm. Gramm? Érdekes mennyire kapaszkodunk a múltunkba. Például, mennyire ragaszkodunk a hagyományos mértékegységekhez. Máig azokat használjuk melyeket a Földön alkottunk meg. Grammról, köbméterről, nanométerről, évről, óráról beszélünk. Pedig hol van már a Föld?! Amíg oda voltam… De erről hallgatnak. Hiába kérdezgettem, nem mondják el, hogy mi történt. Talán mert itt, nem is tudja senki.
Na, mindegy! Azt hiszem ma éjszakára egy másik álmot választok.
