Az éj fáradt arccal nyújtja ujját
barázdált lángmezőkön át billeg
a létezés fösvény útja felé.
A holdat ketté szelte egy felleg,
torz gallyak között remeg az álom,
rövidke pórázon nyüszít a csend.
Alagút lámpája tompán hallgat,
vastag fénye kesernyésen csillan,
a híd rácsán pár rozsdálló lakat,
szárad a száj néhány fakult csókban.
Balga szellemű lényekké törpült
a Nap uralkodó szenvedélye,
most néma íriszekben hadonász,
a botladozó fénytelenségtől
visszhangzik a tisztátlan héjanász.
Legutóbbi módosítás: 2025.02.23. @ 23:12 :: Serfőző Attila
