>Váradon, gimnazista koromban működöt egy helyi rádió. Vezetékes. A stúdió kint volt a város szélén. Román ember vezette és szüksége volt valakire, aki magyarul beolvassa a híreket.<
Abban az időben, tíz évvel a háború után még nem tért magához a gazdaság, mondhatni gyenge lábon állt. Az államosítás nemhogy megoldotta volna, hanem súlyosbította a hiányt az alapszükségletek területén. Az iskolánk is megsínylette – különösen a fűtés. Annyi tantermet fűteni komoly anyagi terhet jelentett; beszerezni a tűzifát, s szenet pedig nagy üzleti érzéket igényelt. Így aztán a szülői tanáccsal egyetértve, bevezették a délutáni tanítást. A nagyobb osztályok óráit délutánra tették – egy órától hatig. Összevonták a párhuzamos osztályokat, s a karácsonyi szünetet kitolták január közepéig. Ezzel fele osztályteremet fel lehetett szabadítani a fűtés alól. A használatban maradt osztályokba pedig petróleum kályhákat szereltek be, s a kályhacsövet a csempekályhába vezették. Büdös, petróleum szagúak voltak ezek a szerelékek, de melegítettek. „Büdös alatt a meleg” – mondták régebben, bár nem a petrolra értették, hanem füstölgő tűzhelyre a kunyhóban.
Eleinte tetszett az újdonság, de később zavart, hogy megbomlott a megszokott rend, hogy későn, sötét este lett vége az óráknak, hogy a gyéren megvilágított utcákon kellett haza bandukolni.
Egyik nagyszünetben odajött hozzám az én kebel barátom, Lajos, akivel örökké bakalódtunk, s mégis sülve-főve együtt voltunk. Azt mondja nekem nagy titokzatosan, hogy kérezkedjünk el az utolsó óráról, mert akar nekem mutatni valamit, s menjek vele.
– Micsoda dolog ez? Mibe akarsz belevinni?
– Ne kíváncsiskodj, majd meglátod.
Biológia volt az utolsó óra, Géza bácsi tanította, s nem kérdezősködött sokat, hanem egy szóra elengedett, csak azt kötötte ki, hogy a könyvből otthon vegyük át a napi lecke anyagát.
Drága jó Géza bácsi, mindenkiről csak jót tételezett fel, rólunk is hitte, hogy otthon majd bepótoljuk az elmaradt leckét!
Elindultunk hát, a hídon át Újváros felé. A Teleki utca egyik magasföldszintes háza előtt állott meg az én Lajos barátom és becsengetett. Kinyílt a kaputól második ablak, kinézett rajta egy férfiember.
– Ki vagytok? – kérdezte kissé hibás magyar nyelven.
Lajos odalépett és mondott valamit, mintha a rádió szót hallottam volna.
– Gyere! – mondta az ember és egy kulcsot adott a barátom kezébe.
Beléptünk a házba, barátom határozottan, bátran, én kevésbé. Nem történt azonban semmi gikszer, A kapu mögött öt lépcső vezetett fel a lakás ajtajához.
– Gyere, gyere! – kiáltott bentről a minket fogadó férfi.
Polgári lakást idéző előszobába léptünk, jobb felől ruhafogas borította a falat tükörrel, kalap és esernyőtartóval, szemből magas, berakásos ajtó nyílt. Ezen át léptünk be egy nagyobb szobába; ez lehetett az u.n. nappali, most mindenféle szerkezetek borították az egész helyiséget – egy pulton csillogó, villogó jelzőlámpák, kapcsolók, skálás kijelzők. A falakat körben laza redőkben hulló függöny takarta, a földet pedig vastag szőnyeg.
Egy rádióstúdióba csöppentünk. A helyi, városi rádió stúdiójába.
– Én vagyok Viktor, ő Aurélia – mutatott rá a pult mellett ülő lányra.
Mi is bemutatkoztunk ügyesen, Viktor pedig elmondta, mi lesz a dolgunk a süketszobában . Hamar megértettem, hogy csak felolvasnom kell, bele mikrofonba, de szépen hangsúlyozva, érthetően.
– Én köszönt hallgatók– magyarázta a tennivalókat -, te köszönt magyar – mutatott Lajos barátomra és elébe tett egy géppel írt lapot.
Lajos olvasta:
– Itt a helyi és vezetékes rádió! Köszöntjük kedves hallgatóinkat!
– Na, még egyszer hangosan! – kommandírozta Viktor.
Lajos újra olvasta, most hangosabban.
– Még egyszer! – és Lajos újra olvasott.
Olvasott kétszer, olvasott háromszor és mikor tízedére olvasott, Viktor leintette.
– Ez jó! – szakította félbe barátom szenvedését, majd felém fordult. – Most te!
Olvastam én is a pár szavas köszöntést, jó hangosan hangsúlyozva a szavak első szótagját.
– Add vissza! – dörrent rám Viktor.
Olvastunk, próbálkoztunk, végül csak kialakult műsor – Viktor köszöntötte románul a hallgatókat, ezt megismételte magyarul Lajos, ezután következett Aurélia a helyi hírekkel, majd én olvastam be ugyanezeket a híreket magyarul.
Hetente kétszer volt jelenésünk. Belejöttünk a munkába, s pár hét múlva már nem kellett „bemelegíteni” a beolvasások előtt. Ment, mint a karikacsapás! Rutinosan tettük a dolgunkat
Közben Viktornak az a gondolata támadt, hogy a műsor előtt bemondja a pontos időt. Mint a nagyok! Rendesen mániája lett a pontos idő. Beszerzett egy réz csengőt, letette mellé a karóráját és figyelve a percmutatót, bemondta a pontos időt, s mikor a mánus a 12-hez ért, megkoppintotta bicskája nyelével a rézcsengőt. Ilyen formán: „a pontos idő tizennyolc óra három perc” és gong! Mind ehhez nagyon elégedett képet vágott. Ez volt a műsorunk záró akkordja – adás átkapcsolva a Bukarest egyre, villanyok leoltva, viszontlátásra …
Gördülékenyen ment a munka, összeszoktunk, sőt Lajos még Auréliával is megbarátkozott, pedig eleinte nagyon távoltartók voltak egymással szemben.
Mit, megbarátkoztak! Engedte, hogy Lajos hazakísérje.
– Megcsókoltad? – kérdeztem izgatottan.
– Azt mondta, még korai csókolózni. De megsimogatta az arcomat, mielőtt bement volna a kapun.
A következő alkalommal, Lajos boldogan újságolta, hogy megtörtént az első csók és hogy szombatra meghívta a cukrászdába Auréliát egy szavarinra és elfogadta. Barátom egész nap vigyorgott, nem tudta összefogni a száját.
– Mindjárt elszállsz! – mondtam neki.
– Úgy is érzem, mintha egy léghajón ülnék, s a föld felett lebegnék.
– Lebegj, csak le ne ess!
– Ez meg micsoda beszéd?
– Csak az, hogy nem vagy gyakorlott légtornász, s az sincs, amibe kapaszkodj.
– Magyarázd meg ezt emberi nyelven.
– Nincs mit magyarázzak, csak azt kérdezem, hogy mondod meg neki, hogy szereted? Te iubesc?
– Te tudod, hogy a szerelem minden nyelven ugyan az? Nem a szavaktól függ!
– De nagy bölcs lettél!
Lajossal ezután csak szerelméről lehetett beszélni, de meg lehet érteni. Élete egyre jobban Aurélia köré fonódott.
A rádiózás azonban nem tartott ki az iskolai év végéig. Mielőtt a várva várt utolsó kicsengetés eljött volna kiebrudaltak a stúdióból Viktorral egyetemben. Pedig már kezdett egészen barátságos légkör kialakulni közöttünk. A bimbózó románcot cinkos elnézéssel vette tudomásul Viktor. A műsor végén, amint indultunk kifelé, mindig utánunk szólt, hogy kísérjük haza Auréliát.
– Kísérni jó. Este, utca, Aurélia egyedül nem jó!
A kíséret, természetesen Viktorra hárult, s nem is volt abban semmi hiba. Jó gyerek volt ez a Viktor – most is látom mosolyát, amint a lányra, s barátomra tekint …
Egyik nap nem Viktor nyitott ajtót, hanem egy szigorú tekintetű férfi.
– Viktor? – kérdeztem szétnézve.
– Én vagyok most a bemondó – válaszolta.
– Aurélia még nem jött?
– Már el is ment.
– Hogyhogy?
– Haza küldtem! Itt nem lesz találkahely!
Megrökönyödtem, s láttam a barátomnak is döbbenet ült ki az arcára.
– Mi van? – tört ki Lajosból a felháborodás.
– Csak semmi pimaszkodás! Viktornak is megmondtam, hogy felelni fog azért is, hogy támogatta ezt az erkölcstelen helyzetet.
– És még miért fog felelni?
– Nem vagyok köteles magyarázkodni, de annyit mondhatok, hogy megrendült a bizalom Viktorban, nemcsak ezért, mert pontos órát játszott – ami nem is volt pontos -, hanem különben. Ez azonban nem tartozik rátok és most mehettek haza. Kányec filma!
Rádiós karrierünknek, így kurtán furcsán vége lett, de Lajos románca még csak ezután teljesedett ki. Ha már a stúdióba nem mehettek, moziba mentek amilyen gyakran csak lehetett. S az nem is volt olyan rossz dolog!
