Petrozsényi Nagy Pál : Lidércálom

A nagymama nyolcvanéves volt, unokája negyven. Mindkettő kicsi, kövér és galambősz. Ráadásul süket, helyesebben nagyothalló. Különösen a nagymama. Azért megértették egymást: mimikával, kézmozdulatokból. Nem csoda, hiszen már negyven éve éltek együtt. Vagyis kis híján Berci születése óta, amikor az öreg hölgy magához vette a gyereket.

– Nektek úgyis kettő van már – rágta folyamatosan lánya fülét. – Nekem meg egy se, mióta férjhez mentél, és elköltöztél tőlünk. Azonkívül az urad, tudod, nem normális. Félek, kárt tesz benne. Tőlünk mindent megkap: kosztot, ruhát, nevelést, míg ebben a faluban – mutatott ajak biggyesztve körül –, már megbocsáss, legfeljebb traktorista lehet.

Így került Berci városra, egyenest a női szabó párnás karjaiba. Az apa nem számított. Aki gyagyás, hallgasson, különben őt is elviszik, csak egész más helyre. A fiatal tanító ugyan csöppet sem volt gyagyás, ám annál inkább gyönge, hát megadta magát. Aztán ő is elköltözött. Csak messzibb, az angyalok közé, később az apósa, végül Berci anyja is.

A fiúcska szépen nőtt, napról napra erősebb és okosabb lett. Megtanult németül, táncolni, zongorázni.
– Adják prókátornak! – tanácsolták az ismerősök, barátok.
– Vagy mérnöknek – dupláztak rá mások. – Esetleg papnak, ha már az Úr is annyira protezsálja Bercit.
– Még meggondolom – sugárzott a nagymama, s meg sem fordult a fejében, hogy egyszer min­den a visszájára fordul.

Hogy igazából mi történt, tulajdonképp rejtély, tény az, hogy a fiú esze elkezdett tótágast állni. Elfelejtett németül, zongorázni, mindent, és a sétán kívül semmi sem érdekelte többé.
– Ez a legény beteg – mondta ki nyíltan Pentzné, a nagymama vörös hajú, minden lében kanál barátnője. – Méghozzá a fejével, ha nem haragszol.

Az özvegy megsértődött, rávágta az ajtót, s egy évig szóba sem állt vele. Még hogy beteg! Egy ilyen… ilyen okos gyerkőc! Akkor lett volna beteg, ha a gyagyásnál hagyja. Lustának persze lusta, de majd ő kikúrálja ebből, és olyan szabót farag belőle, hogy még őt is túlszárnyalja.
– Nősülj meg, Berci! – kezdte biztatni később, hátha a házasságban megjön az esze.
– Szerintem soha – cáfolt rá Pentzné. – Utaltasd inkább kórházba, Annus!

A fiatalember hallgatott. Őt nem kérdezték ugyanúgy, mint hajdan az édesapját. Ezzel szemben cselekedett, s még másnap betoppant egy tűzrőlpattant, fekete szemű lánnyal.

– Bemutatom a menyasszonyomat.
– De hisz ez egy roma! – hápogott az özvegy. – Mit szólsz ehhez, Zsófi? – kérdezte Pentznétől.
– Szerintem csini, csak…
– Egy kicsit lökött – mondta ki ezúttal ő azt a bizonyos sértő szócskát, felkapta a seprűt, és azontúl tudni sem akart róluk, még az iratokat is eldugta, nehogy asszony legyen a menyasszonyból.
– Hallod-e, baj van – kongatta meg a harangokat hónapokkal később Pentzné. – Éhezik az unokád, fogadd vissza, kérlek!
– Ki mint vet, úgy arat. Te honnan tudod?
– Tőle magától. Olyan snasszul néz ki. Csupa csont és bőr, szerintem…
– Amit főzött, egye is meg. Hálátlan, komisz taknyos! Hát azért taníttattam, hogy ilyen nímanddal adja össze magát?! A mi családunk úri família. A vejem tanított, Berci öccse doktor, és tessék, őkelme cigánylányok után koslat – gesztikulált a mami, aztán mégis másképp döntött, felvette legszebb ruháját, és az unokájához rontott.
– Pakolj azonnal, és gyerünk ebből a koszfészekből! – szagolt a levegőbe.
– Maga kicsoda? – perdült eléje hirtelen egy torzonborz asszony.
– Semmi köze hozzá.
– Már tudom: maga a nagymama. De egyet mondok, kettő lesz belőle: vigye, mert ez a csávó dilis, úgyhogy keressen neki szoknyát a dilinosok között!

Többet nem mondhatott, miután az öregasszony akkorát lökött rajta, hogy a mama egyensúlyát vesztve huppant a kanapéra.

A nagymama és Berci ettől kezdve végig egymás közelében éltek, jóban-rosszban, egymást támogatván. Mindkettő megőszült, hja, az idő repül, hát még annak, aki nyolcvanéves. Panaszkodni azonban sosem panaszkodtak, amikor egy esemény újabb vihart kavart. Esemény? Apróság, néhány csésze kávé, amit Berci szokott iszogatni, hozzá likőrt, cirka fél decivel.
– Bercikém, aranyos, ne igyál több kávét! Számodra méreg, kérdezd csak meg az öcsédet! Amellett drága, tiszta luxus, legalábbis a mi pénztárcánkhoz képest.
– Tessék?
– Mondom, ne igyál, vége a kávézásnak! – kiáltotta a fülébe szelíden a nagyi.

Lám, lám: omnia fluont, omnia mutantur – minden folyik, minden változik. Húsz évvel ezelőtt bezzeg másként beszélt. Akkor még követelt, tiltott, rendelkezett. Most nehezére esett még a felkelés is. Látása megromlott, lábai fájtak. Na, ettől függetlenül azért fölkelt minden reggel. Ha másért nem, akkor Berci miatt, aki még nálánál is betegebb volt. Persze nem úgy, ahogy a Pentzné érti, egyszerűen ideges, nyugtalan a gyerek. Ezért küldték nyugdíjba, meg a hallásáért. Csak legalább a pénzzel tudna bánni! Úgy kell naponta kiosztani neki, különben az egész nyugdíját elbározná valahol. Sajnos még nagyobb baj, hogy emellett már agresszív is, főként az elfogyasztott feketék után – gondolta a nagymama.

– Ugyan, szamárság, a kávé egészséges – tiltakozott Bercike, és továbbra is ragaszkodott hozzá, plusz a likőrökhöz, amelyeket a nagyanyja tudtán kívül kortyolgatott néha.

Az öregasszony viszonzásul elvonóra fogta, megtagadta a zsebpénzt, és leste a hatást. Hát azt leshette, hiszen ha nincs zseb-, jó a konyhapénz is.
– Na várjál, kifogok én rajtad! – szikrázott fel a mama régi harci kedve, s azontúl Pentzné vásárolt be nekik.
Berci napokig dúlt-fúlt, aztán seftelni kezdett. Eladta az óráját, nyakkendőit, fél tucat könyvet, festményt…

– Jézus Mária! – döbbent meg az özvegy, s mint egy vércse csapott a férfi kabátjára, mely ott lógott a fogason, nyilván pénz is van benne, mindenesetre elveszi ettől a széltolótól.
– Hohó, a steksz az enyém! Add vissza, de rögtön! – fehéredett el a boldogtalan ember.
Szemei villogtak, szíve szilajul kalapált. Ami az övé, övé, ahhoz ne nyúljanak! És nevetni se nevessen senki se rajta! – borult ki nagyanyja gúnyos arca láttán, azzal magánkívül kapott a ráncos, az öregasszony nyakához.
– Segítség! Gyilkos!
– Fulladj meg, te kullancs!

Az öregasszony hörögve csuklott össze. De még élt, lélegzett, s úgy tűnt, vigyorog is, fölényesen és kevélyen, mintha mi sem történt volna. Ettől még jobban begurult a Bercike, felkapta a haldoklót, és körbeforgott vele, hozzáverte fejét a falhoz, szekrényhez, majd fáradtan hajolt a tetem fölé.

– Látod, nagyi, kellett ez neked! Ha nem kötsz belém, még most is élnél. Pedig szerettél, naná, ahogy a kullancs szeret. Ott kuksoltál bennem születésem óta. Általam éltél, együtt lélegeztünk, mint a sziámi ikrek. Hát ennek most vége, újra szabad vagyok. Újra? Először, de jobb később, mint soha. Remélem, megbocsájtasz odafönt a mennyben – dőlt reszketve a falnak.
– Mi az, rosszul vagy?
– Te… te élsz? – sikoltotta el magát, és rémülten rogyott térdre.
– Micsoda? Pentzné! Jézusom, rohama van szegénynek!
– Nesze, halj meg másodszor is! – döfte gyorsan Berci torkába a bicskát. – Ezt az apámért adom, ezt meg magamért – szurkálta össze képzeletben az aggódó öregasszonyt.
– Gyere, lefektetlek.
– Bocsáss meg, azt hiszem… Szóval tényleg beteg vagyok – suttogta lassan öntudatra térve.
– Tudom, Berci, tudom.
– Itt, belül – tapogatta meg a fejét. – Mintha két Berci élne bennem. Az imént például…
– Nyugodj meg, csak képzelődtél.
– Lehet, viszont fogalmam sincs, miről, mit akar, egyáltalán hogy néz ki az a másik Berci – koncentrált feszülten, végül zokogva simult az özvegy karjaiba, mint régen, gyermekkorában, valahányszor meggyötörte egy-két lidércálom.

Legutóbbi módosítás: 2023.01.08. @ 17:16 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Petrozsényi Nagy Pál 42 Írás

Nyugdíjas, román- és magyarnyelv- és irodalom szakos tanár vagyok. Nagyváradról érkeztem, pontosabban menekültem a Ceaușescu-korszak elöl Kecskemétre. Hogy mindenem az irodalom, nyilván már a mesterségemből is következtethető. Nem törekszem eredetiségre, minőségre annál inkább. Elsősorban a "megfelelő kulturált formában közölt" magvas, kritikai jellegű műveket és kommenteket részesítem előnybe.