Balogh Arthur : Helyváltozás

 

Egy őszi este kezdődött minden, a Hendaye-i állomás előtt. Spanyolba a vonat csak éjfél felé indult. Sok ideje volt.
Nehéz felhők jöttek át a Pireneusokon a tengerpartot ostromolva. Már kora délután elsötétült az ég, és a szitáló esőtől minden barátságtalanná vált.
Nem tudott a nedves padra leülni. Az egyik kijáratban állt zsebre dugott kezekkel, bőröndjével lábai közt, nézve az időnként elhaladó gépkocsikat.
A szitáló köd vízcseppjei homályosították szemüvegét, de szerencsére enyhe volt az idő. Kellemes volt az ősz, és a langyos levegő a felhőkkel vonult észak felé.
A trópusok… A trópusi meleg. Erről álmodott. A boldog időszak emlékei, mikor az Egyenlítő közelében élt.
Fenomenális volt felidéző képessége. Mint gyermek, órákon keresztül ismeretlen tájakról ábrándozott. Csak szemeit kellett lehunynia, hogy azonnal egy elképzelt világban találja magát. Sokszor korholták szülei, mikor ülve találták egy nyitott füzet előtt, semmibe vesző tekintettel. Valahol másutt volt. A nyaralás játékaira gondolt barátaival, és az volt a benyomása, hogy újból a nagyszülőknél van és a kertben játszanak. Szobája, az asztal a füzetekkel, minden eltűnt, helyet adva a képzeletbeli világnak.
Növekedve kevesebb idő maradt az ábrándozásra. Kénytelen volt ezeket a mágikus pillanatokat az éji magányára tartogatni, mikor egyedül maradt. Elalvás előtt gondolatban ismeretlen tájakat fedezett fel. S mikor elnyomta az álom, a napi valóság és az éj varázslata sokszor összekeveredett.
Az állomás előtt a Tanganyika-tó partján lévő régi háza hatalmas kertjére gondolt. Este, mikor a fák alatt ült, a hatalmas mangófák levelei a holdat eltakarták. Szemeit becsukva idézte fel emlékeit.
Mikor szemei újra kinyíltak, ott volt. A mangófák alatt. Kissé távolabb sövény határolta a kertet, egy régen meggyilkolt herceg emlékére állított emlékmű felé vezető úttól. Távol, nyugat felé, ahol a hegy helyet adott a síkságnak, a telihold hideg fényében csillogott a tó vize.
Mint mindig, langyos volt a levegő. Egy kutya ugatott a kertben. Hallotta a lánc csörgését, amit a felizgatott kutya húzott a két fa között kifeszített dróton.
Nem mozdult. Hallgatta saját szívének dobogását. Igaz volt minden. Nem álom, hanem valóság.
Az állomás, Hendaye, a szitáló köd, minden eltűnt. A szemüveg még homályos volt a ködtől, az utolsó vízcseppek még nem száradtak fel.
Álmodom – gondolta –, de nem álmodott. A kert, régi kertje valóság volt, mint a kiszűrődő lámpafények a ház rácsos ablakai mögül, és a láthatatlan látogatóra ugató kutya.
A kutyaugatás miatt megpróbált zajtalanul elhúzódni a fák alatt a kert másik része felé, ahol emlékei szerint nem volt kerítés. A holdfény ellenére olyan sötét volt körülötte, mint egy kemencében. Végre az út. Jobbra a kollégium, ő balra fordult, és lement a város felé.
Cipője alatt kavicsok csikorogtak, és óvatosan lépegetett, attól félve, hogy lába megbicsaklik egy láthatatlan kőben vagy lyukban. Egy kertbejárat előtt ment, ahol egy barátja élt régen. Most nem szivárgott ki fény a fák lombjai között. Hosszú évekkel ezelőtt elköltözött családjával.
A távolból egy motor közeledett. Egy afrikai roncsgépkocsi. Reflektorainak fénye a fák koronáján táncolt, majd közeledve az utat világította. Ösztönösen az út szélére húzódott és cipői a poros fűbe süppedtek. Az autó csörömpölő szörnyként tűnt el, amíg ő mozdulatlan várta, hogy újra csend takarja az éjt, amikor vörös lámpái eltűnnek egy útkanyarban.
A városba vezető hosszú, lejtős úton senkivel nem találkozott. Volt ideje gondolkozni.
– Hogy kerültem ide? – Alig félórája a Hendaye-i állomás előtt várakozott a kellemetlen, szitáló esőben. Még láthatta szemüvegén a vízcseppek nyomait. Majd eszébe jutott, hogy bőröndje ott maradt az egyik bejárat előtt!
Afrikára gondolt, régi kertjére, a langyos levegőre. Becsukott szemekkel próbálta felidézni a kertet, és mikor szemeit kinyitotta, ott volt! Valóban. Nem volt rá magyarázat.
A kivilágított Fina benzinkútnál senki nem várakozott. Sem ember, sem gépkocsi. Óráját nézte. Kilenc múlt néhány perccel. Messze volt a vonatindulás, de Hendaye is. Öt vagy hatezer kilométer.
Valahol a városban egy kocsi dudált, és egy még nyitott bárban a késői óra ellenére a hangszórók bömböltek. Minden valódi volt. Egy házfalhoz támaszkodott, hogy meggyőzze önmagát. Valódi volt minden, nem álmodott.
Talált egy, az események ellenére csodaképp épen maradt padot a Hotel de Bruxelles előtt. A hotel bárját spórolásból néhány gyenge lámpa világította be, és a bárpult mögött a bartender unatkozott két sört ivó feketével szemben. Az öreg Reinhardtz már nem volt a pult mögött, biztosan régen meghalt.
Mindent megvilágított a hold. A pálmákat és a házakat. Hideg fénye takarta a poros leveleket és a roskadozó házakat.
– Hogy megyek vissza? – Nem volt útlevele és Spanyolországba akart menni. – Mint ahogy jöttem – gondolta. Egy normális gondolat, de még nem tudta, hogyan jött.
– Behunyt szemmel koncentrálok majd, mint gyerekkoromban, amikor olvasás közben álmodoztam. Tudom, fantasztikus, de nincs más magyarázat! El kell fogadnom a hihetetlent! Erősen gondolni az állomásra.
Nem kellett becsukni szemeit. Hosszú gyakorlata volt, hogy nyitott szemekkel álmodozzon. Kollégái, vagy a barátok sokszor látták mozdulatlan, merev tekintetét. Ha hozzászóltak, egy meglepett mozdulat, és tekintetébe az élet visszatért.
– Ne haragudj, nem figyeltem rád. – És megismételték a nem hallott kérdést, amikor egy másik világban volt.
Újból az állomás előtt.
Bőröndje csodaképp nem tűnt el távolléte alatt. Az eső sűrűbben szitált, mint néhány órája, és a különbség nagy volt Bujumbura langyos éje, és a nedves, hűvös Hendaye között. Akarata ellenére megborzongott.
A vonat várakozott. Egy üres kocsiban az ablak mellé ült, és a nedves peronon visszatükröző lámpák fényét nézte.
Gondolataiba merült. A minden következmény nélküli álmodozás és a valóság között nagy volt a különbség. Most nem gondolatban volt valahol látogatóban, hanem a valóságban. Nem volt erre magyarázat. És új, ismeretlen képessége félelemmel töltötte el.
Egy fiatal pár szállt fel a kocsiba. A nő vele szemben választott ülőhelyet. A férfi fáradtan mellérogyott.
Éjfélkor a vonat elindult. Egyre gyorsabban haladtak, és a kerék kattogásának monoton zaja, a zöttyenések, a késői éjről nem beszélve, álomba ringatta a férfit. Feje nyitott szájjal a támlán ingadozott. A nő is elálmosodott.  Csak ő maradt ébren.
Gondolatai a helyváltozása körül kalandoztak. Az Afrikában töltött órákra gondolt, a visszatérésre, és az esetleges következményekre. Gondolatait, mint a fiatal pár szunyókálását, a spanyol kalauz szakította félbe.
Miután elment, a férfi újból elszunnyadt. A gyenge fényben úgy érezte, hogy a nő nézi. Ez kellemetlen volt, és tekintetét az ablak felé fordítva kutatta a kinti éj sötétjét.
Végül a nő is elaludt, arcát kabátjába temetve.
Első útját akarata ellenére tette meg. Nem tudta még, hogy mi történik, ha Bujumbura melegére gondol, ami annyira különbözött Hendaye hűvös időjárásától. Bizonyosságra volt szüksége.
A mélyen alvó párt nézte. Meg kellett próbálni. A lakására gondolt, elképzelve az utcai lámpák halvány fényét a szalon csendjében.
És valóban ott volt! Hallotta az élettelen lakásban a falióra tikk−takkját.
A hűtőben egy jeges kólát talált, majd a postát kereste, amit már nem volt ideje induláskor átnézni.
Az ágy látványa kísértő volt. Kellemesebb lenne, mint az éjjeli vonat. Tétovázott egy pillanatig, majd a vagon közepén találta magát. Az éjjeli világításban látta az alvó párt. Nem akarta felzavarni őket. Óvatosan a helyére ült. A nőre nézett. Szemei nyitva voltak.

*

Miután rövid spanyol útjáról visszatért, hét végén a helyváltozást gyakorolta. Egyre könnyebben utazott egyik helyről a másikra. Rég elhunyt nagyszülei kertjébe ment, majd többször a már megismert afrikai országokba, de mindig este, vagy éjjel. Attól félt, hogy nappal észreveszik.
Úgy érezte, hogy még nem ismeri minden képességét. Próbálkozott. Így vette észre, hogy képtelen ismeretlen helyekre menni. Egyszer Kínába akart látogatni, de ez nem sikerült.
Sokáig csodálta a Tienanmen teret, majd megpróbálta gondolatban felidézni a képét, de így sem ment. Több kudarc után megértette, hogy valóban ismernie kellett a célhelyet. A fénykép a valóság mása volt, de nem jelentett semmit, nem hagyott semmi nyomot szellemében és képzeletében.
Ez a két hétvégi nap elegendő volt, hogy megismerje képességeit. Ez volt az első lépés. Tudni akarta azt is, hogy miért és hogyan változtat helyet, amire minden más ember képtelen.
Az orvosával akart beszélni és tanácsot kérni. Nem látott más megoldást.
– Ez egy abrakadabra történet! Nem vagyok pszichoterapeuta, hogy hallucinációkat gyógyítsak. Képtelen vagyok segíteni – mondta az orvos, miután mindent elmesélt.
– Látom, hogy nem ért meg, doktor úr! Nincsenek hallucinációim! Valóban helyet változtatok!
– Ez nem létezik, Meunier úr – volt Moscovici doktor nyugodt válasza. – Éppen azért, mert ez képtelenség, gondolom, hogy hallucináció az, amiről beszámolt.
– Hisz a saját szemeinek?
– Természetesen – mosolygott az orvos.
– Nézze az óráját. Vagy két percig leszek távol!
Meunier maga elé képzelte a folyosót, és a bezárt ajtó előtt találta magát, melyen egy réztáblán, az orvos neve volt olvasható. Két perccel később újból az orvos papírokkal teli íróasztala előtt állt.
Beszélni az orvossal egy tévedés volt. Ezt abban a pillanatban megértette mikor a doktor megrökönyödött arcát látta, de már semmin nem tudott változtatni.
Az orvos nem mozdult, mintha transzban lenne.
– Látta? Most már hisz nekem?
– Ez érthetetlen. Az orvos kételkedett saját felfogásában.
– Mit ajánl, doktor úr?
– Az agyáról egy MRI felvételt kell készíteni. Fel kell hívnom egy orvos barátomat – válaszolt, és felvette a kagylót.
Stephan Meunier egy gépezet áldozata lett. Másnap egy nagy párizsi kórházban MRI vizsgálaton esett át, miután a doktor meggyőzte a főorvost az eset sürgősségéről. Majd egy PET CT és egy csomó analízis következett.
Dr. Moscovici nem vette észre, hogy a Meunier esettel nem ő, hanem egy világhírű professzor foglalkozott már.
– Megpróbálom érthetően megmagyarázni Monsieur Meunier. – A professzor alacsony és teljesen kopasz ember, aranykeretű szemüveget hordott, elgondolkozva simogatta fejét. – Több, szokatlan jelenséget találtunk a fejében. Pontosabban, az agyában. Primo: nincs semmi kapcsolat a két agyfélteke között! Ez persze egy tudományos képtelenség. Mert hiányzik több millió idegszál, ami normális körülmények között összeköti a bal féltekét a jobbal. A jobb agyfélteke kellős közepén galambtojás nagyságú daganatot találtunk. Az agy elektromos aktivitása különbözik a normálistól. A normális, nyugodt állapot alfa hullámai nagyon gyengék, amíg a béta és théta meglepően erősek. Erre az állapotra semmi magyarázat nincs, kedves uram – vonta le a konklúziót a professzor.
Meunier semmit nem értett azon kívül, hogy különbözött a normális emberektől és agydaganata volt.
– Szeretném, ha bemutatná képességeit – jelezte befejezésül a professzor, válaszára várva.
– Természetesen – motyogta.
A folyosóra gondolt, és abban a pillanatban egy fél tucat várakozó ember között volt. Jó ideje már nem félt attól, hogy egy olyan helyen találta magát, ahol emberek voltak. Erre sem volt semmi magyarázat. Mindig csodálkozott, hogy senki sem lepődött meg, amikor váratlanul megjelent. Időnként, ha valakihez nagyon közel, vagy éppen szembe találta magát, a másik nem reagált. Egy megmagyarázhatatlan jelenség képtelensége annyira erős volt az emberekben, hogy nem hittek a valóságban, abban, amit láttak.
Néhány pillanattal később visszatért a kiindulási helyére, a professzor íróasztala elé.
– Valóban meglepő. Messzire ment? – kérdezte az orvos.
– Nem. A folyosón voltam.
– Értem. Nem nagy távolság. Messzebbre is tud menni? Mondjuk száz kilométer?
– Semmi különbség nincs, professzor úr. Száz, ezer vagy tízezer kilométer, az idő és távolság nem játszik szerepet. Egy pillanat az egész.
– És oda megy, ahová akar?
– Igen, feltéve, ha ismerem a helyet.
Másnap a professzor rendelőjébe lépve, egy ismeretlen férfi állt az ablak előtt. Egy civil, aki a fűtött irodában is kabátban volt. A professzor a torkát köszörülve fordult hozzá.
– Meunier úr, több specialistával vitattuk meg esetét, és arra a megállapításra jutottunk, hogy azonnal operálni kell!
– Operálni? Én nem vagyok beteg – és Meunier elképedve nézte az orvost.
– Sajnálom, hogy ellent kell mondanom, de maga valóban súlyos beteg! Látta a daganat képét a fejében? Létezése megerősíti a diagnózist.
– Meglehet, de semmit nem érzek!
− Megértem, hogy ez meglepő, de a fájdalom jelentkezik majd, ebben biztos vagyok. A szimptómákról nem beszélve. A helyváltozási képességére gondolok.
– Valóban kapcsolat van a kettő között?
– Ebben biztos vagyok! Semmi más magyarázat nincs. – A professzor nyugodt, barátságos hangjával próbálta meggyőzni.
− Sajnálom, de nem akarom, hogy a fejemben turkáljanak! – Meunier válasza minden kétséget kizárva negatív volt.
„Agyam közepén van a daganat. Ha operálnak, a daganatot megsemmisítve az egész agyat tönkreteszik. Erről pedig szó sem lehet!”
− Nyugodjon meg, Meunier! – Az ablak előtt álló ismeretlen vette át a szót. – Az operáció előtt, mielőtt a fejéhez nyúlnak, egy csomó vizsgálaton esik majd át, hogy minden képességét megismerjük. Szavamat adom, ha az operáció valóban az életveszély rizikójával jár, véglegesen elvetjük annak gondolatát.
− Kicsoda maga? – kérdezte Meunier.
− Egy állami szerv képviselője, a barátom – válaszolt a professzor.
− Ne nyugtalankodjon, Meunier – folytatta az orvos barátja. – Gondolom, megérti, hogy a hatóságokat érdeklik fantasztikus képességei. Magyarázatokat kell találnunk. Hová fejlődhet ez a képesség? Esetleg vannak még más lehetőségei is, amit még maga sem ismer. Mi mindent megteszünk majd, hogy ne szenvedjen, fizikailag és pszichikailag jó állapotban maradjon. De mindenekelőtt a beleegyezésére van szükségünk.
– Erről szó sem lehet – válaszolt Meunier és felállt. – Képzeljék el uraim, hogy nem ismernek és nem jöttem ide…
– Egy pillanat! – Az ablak előtt álló férfi az íróasztalt megkerülve Meunier előtt megállt. – Letartóztatom! – kiáltotta. Egy pillanatig látta a meglepetést Meunier arcán, mielőtt eltűnt.
– Hol van? – Az ajtót kinyitva a folyosóra rohant, Meuniert keresve a várakozók között.
– Ezt jól elszúrta – nevette el magát a professzor. – Elfelejtette eltűnési képességét, hogy nem egy közönséges emberrel áll szemben. Hogy ne tűnjön el, altatni kellene, kikapcsolni az agyát, ha nem tévedek. Valójában semmit nem tudunk!
A titkosrendőrség embere bűntudatot érzett, miközben telefonját kereste a zsebében.
– Az egész országban keresni fogjuk!
– Keressék az egész világon! Sok szerencsét kívánok! – bólogatott a professzor.

*

Nem volt ideje tervet szőni. Hátizsákba gyömöszölt néhány fehérneműt és a személyi papírjait, nem felejtve el havi bankszámláját sem. Egy pillantással búcsúzott szobájától, ahol annyi kellemes órát töltött, mielőtt… Az idő sürgette. Valaki hosszan nyomta a csengő gombját. Már ott voltak. A következő pillanatban vidéki házában találta magát.
Egész évben zárva volt, a nyári évszak kivételével, mikor néhány napot ott töltött, hogy rendbe hozza a kertet. A lenyugvó nap fénye árasztotta el a konyhát a rácsos ablakokon keresztül még egy percig. Zsákja a széken, tekintete körbejárt a lassan alkonyi homályba boruló szalon bútorain. Óvatosan mozgott a szobában.
Kint lépések csikorogtak a kavicson. Ketten voltak, és tisztán hallotta beszédüket.
− Zárva van a ház. A kocsiban kell várni!
A lépések távolodtak a garázsba vezető úton, és egy autó ajtói becsapódtak.

*

Elnyúlva az ágyán, sötét szobája csendjében próbálta rendezni gondolatait. Az úton, a kert előtt, nagy volt a forgalom. A rendőrautó rádiója recsegett.
Ez volt az egyetlen hely, ahol rejtőzhetett, de még mennyi ideig? Kis idő múlva a hatóságok rájönnek majd, hogy nincs ajtóra szüksége, hogy a házba jöjjön. Abban a pillanatban újra menni kell, de hová? Persze voltak barátai, de ők nem ismerték „betegségét”. Mehetne hozzájuk? De mit tudna csinálni?
Nehéz kérdés volt. Semmi választ nem talált a kérdésre: hogyan tovább? Sehol nem dolgozhatott, és nem volt annyi pénze sem, hogy éveken keresztül munka nélkül éljen. A nyomtalanul eltűnt emberekre gondolt, akik évek múltán megjelentek. Hogyan csinálták? Egyetlen lehetősége maradt, Afrika. Visszatérni. Annyi helyet ismert, ahol nyugodtan élhetett, amíg valami megoldást talál jövőjét illetően.
Elszunnyadt. Tíz perc vagy fél óra, nem lehet tudni. Az úton nagy volt a forgalom és a rendőrök a kocsijukban vártak. Felébredt.
Éhes volt. A villany- és vízóra már el volt zárva. Konyha ablaka alatt volt a gázóra, a ház másik oldalán, amit a rendőrök nem láttak.
Egy pillanatnyi helyváltozás kinyitni a gázt. Egy másik, a kert végén egy bokor mögött a vízórához. Minden olyan könnyű volt. Néhány konzerv volt tartalékban, és ha szüksége lesz valamire, nem volt messze a szupermarket.
Egy napot és egy éjt maradt a házban.
Kávét főzött, mikor a gépkocsik a kertbe jöttek. A becsapódó ajtók riasztották fel. Léptek közeledtek. Többen beszéltek a bezárt konyhaajtó előtt.
Hátizsákja indulásra készen a szobában várta.
– Nyissa ki, de ne törje össze az ajtót – mondta egy férfihang. Valaki a zárban kotorászott.
Utolsó, sajnálkozó pillantást vetett a kávéfőzőre, ahonnan hörögve, lassan csöpögött a fekete lé, és az ajtónyitás pillanatában a Hendayi állomás előtt találta magát.
– Elég sok ideig tartott megérteni, hogy nincs szüksége ajtóra – gondolta, aprópénzt keresgélve.
Régi fényképe lepte meg egy napilap első oldalán. Egy amatőr kép. Az újságíró röviden magyarázta, hogy a rendőrség körözi, mert súlyos beteg, aki mindenkit megfertőzhet.
Meglepő volt önmagát látni az újság első oldalán. Csak most jött rá valóban, hogy milyen fordulatot vett az élete, mikor meggondolatlanul orvosával beszélt.
Törvényesen nem tudta az országot elhagyni. Külsőjét megváltoztatni: szakállt és hajat növesztve, képtelen volt új személyi papírokat csináltatni. Afrikán kívül nem maradt más. Nem a tóparti város, amit annyira kedvelt. Metaxashoz megy, kereskedő barátjához Malemba Nkuluba, a Lualaba partján. A civilizációtól messze.

*

Dél van. Nagy volt a meleg a száraz évszak végén, a nagy esők előtt.
Egy hosszú épület, Metaxas lakása és üzlete előtt találta magát.
Senki nem volt az úton egy sovány kutyán kívül. A bolt előtt egy porlepte Jakaranda terített egy kis árnyékot. Alig egy perce állt az ajtó előtt s máris csöpögött róla a víz. Csak az üzlet sötétjében talált némi enyhülést.
− Hahó! Senki nincs itt?
A kinti fény után szemei nehezen szokták meg a homályt.
− Igen, Bwana. Jambo Bwana!
Megismerte a régi házi boy, Omali hangját, mielőtt észrevette a félhomályban a pult előtt, a nyitott zsákok között.
− Bwana Meunier! Omali felismerte annyi év távolából is, és fogait mutatva vigyorgott. Mikor kezet fogtak, kezét szívéhez emelve meghajolt, jó katangai szokás szerint.
– Bwana Métax! Bwana Métax! – kiáltott a főnökét riasztva. A függönyt helyettesítő ajtót takaró lepedő mögül egy félmeztelen, girhes emberke, Észak−Katanga legnagyobb kereskedője, Metaxas megjelent.
– Mit akarsz? Nem tudod, hogy ebédelek? – dörmögte, mielőtt meglátta Meuniert.
– Te? Hogyan jöttél? Nem hallottam a teherautót – meresztette tekintetét a látogatóra.
− Letettek kissé messzebb.
− Meunier, vén csavargó! Nagy örömöt okoztál, hogy újra látlak annyi év után! – lelkesedett a görög.
A nappaliban ültek egy nagy tál csirke-rizs-pálmista előtt, sok pili-pili és manióka levéllel. Egy félmeztelen, fiatal fekete nő tette az asztalra a jeges Simba sört, amit a petróleummal működő hűtőből vett elő.
− Velem él. Ő főz és minden egyéb − mutatta be a görög. − Szép, ugye? A nővére is ilyen szép, csak kicsit nagy nekem. Ha akarod, veled marad majd éjszakára. Mert ugye itt maradsz?
Meunier megmagyarázta, hogy jó ideig marad, mert különböző problémái voltak otthon.
Metaxas semmit nem kérdezett. Üzletember volt, és örült, hogy egy régi baráttal találkozhat, mert ő volt az egyedüli fehér a vadonban, ötszáz kilométeres körzetben.
Meuniernek egy szobája és szúnyoghálóval takart ágya volt, amit megosztott Martheval aki az első este már ott volt, Metaxas ígérete szerint.  Omali újra boyként állt szolgálatába, de nagyon kevés dolga volt. Megvetette az ágyat, lezárta a szúnyoghálót és felseperte a padlót. A maradék időben az üzletben ténfergett, mint azelőtt.
Jól érezte magát Meunier, és mondhatni, hogy boldog volt. A múltra nem gondolt, elfelejtette. De éjszaka időnként óvatosan felkelt, nem zavarva Marthe álmát. A lány érthetetlen szavakat mormolt, majd újból mély álomba merült, miközben ő a sötétben öltözött. Csak egy short és egy ing, és indult Bujumburába. Hosszan barangolt a gyéren kivilágított és misztikumba burkolódzó városban. Időnként visszament a sietve elhagyott vidéki házába is, és az elhanyagolt kertben sétált, ahonnan már rég eltűntek a rendőrök. A megjavított zár, és a rendőrségi pecsét az ajtón, hivatalosan törvényen kívüli polgárrá változtatták.
Egyre ritkábban utazott éjjel. Egyszer meglepődve vette észre, hogy teljesen ismeretlen helyekre is tudott már menni. Elég volt egy képet néznie, így néhány hétig azzal szórakozott, hogy ismeretlen városokban járt, mint Sydney, Bombay, Chicago vagy Vancouver. Egyre több helyre látogatott, majd ez a játék sem izgatta többé.
Spórolt pénzét Metaxasnak adta, aki nem akarta elfogadni. Végül is meggyőzte, és kis tőkéjével betársult az üzletbe.
Testileg és lelkileg belenyugodott a ténybe, hogy Malemba Nkuluban élje le további életét. Hogy halásszon a Lualaba folyón hosszú, fullasztó, meleg délutánokon, vagy vadásszon Metax jeepjével, Omali által feltárt ismeretlen helyeken.
Az esős évszak beköszönte után, mikor az utak sártengerré váltak, egy éjjel megváltozott életútja. Marthe, aki oly mélyen aludt, mint egy mormota, felébredt, mert Meunier reszketett, fogai vacogtak.
Gyufát keresgélt egy kis asztalkán, hogy meggyújtsa a gyertyát, mert Malemba Nkuluban nem volt villany.
Az imbolygó, sárga fényben látta a magzat pozícióban reszkető férfit, aki magára húzta lepedőjét.
Marthe egy pagneba burkolva, mezítláb, kezével takarva a gyertya törékeny lángját ment, hogy felébressze Metaxast.
− Mit akarsz – riadt fel a görög, mikor a lány a szobába lépett.
A gyertyafény mozgó arabeszkeket rajzolt a falra.
− Beteg a muzungu!
− Meunier?
− Igen, Bwana.
− Rögtön megyek! – és Metaxas óvatosan kimászott a szúnyogháló alól.
Petróleumlámpát gyújtott, és vele mindenki felkelt a házban. Omali az alkalmazottak szállásából jött a többi szolgával. Az ablak és ajtó előtt gyűltek össze, és néztek a félhomályba burkolt szobába. A görög, a konkubin és Marthe álltak Meunier ágya körül.
− Malária – mondta Metax. − Most képtelen bevenni a Nivaquint.
Meunier magzat pozícióban remegett és fogai hangosa vacogtak.
− Hozz takarókat az üzletből, Omali! – parancsolta Metax. Mindnyájan tudták, hogy a takarók nem akadályozzák meg a remegést, és a fázást sem szünteti meg amíg a láz nem csökken és stabilizálódik 40 fok körül.
− Meglátjuk majd holnap, hogy mit tehetünk – ismerte be tehetetlenségét a görög.
– Te vele maradsz! – mondta, és a fiatal nő egy gyékényszőnyegre feküdt az ágy mellett. Egyedül maradtak, Marthe és a beteg, a gyertya táncoló lángjának fényében. Egy távoli vihar mennydörgése közeledett, és fél órával később az égi vízcsap megnyílt. Egy zuhatag dörömbölt egy órán keresztül a háztetőn. A zaj annyira erős volt, hogy Metaxas képtelen volt elaludni.
Mikor reggel hatkor felkelt a nap, az éjjeli viharnak nyoma sem maradt. Marthe az ágy mellett ülve nézte Meuniert.
A férfi már nem reszketett. Takarói a földön, meztelenül fekve zihálva lélegzett. A lány tüzelő homlokára tette kezét.
− Vizet – suttogta Meunier. – Vizet…
A lány a hűtőből hozott egy üveg vizet, de nem tudta megitatni a fekvő, önkívületi állapotban lévő férfit.
Metaxas szerint Nivaquine injekcióra volt szükség, de orvos csak a kaminai kórházban volt, több mint háromszáz kilométerre. Közel egynapos út az esős évszakban.
Délelőtt Meunier izzadt, ágya verejtékben úszott. Lement a láza,  majd egy-két órával később újra visszatért. Marthe épp inni adott, mikor Metaxas a szobába lépett.
− Ha akarod, Kaminába indulunk! Nehéz, fárasztó lesz az út… – kezdte magyarázni a helyzetet.
− Nem, nem utazunk – motyogta Meunier. – Van egy másik lehetőség. Inni akarok – fordította fejét az ágy mellett álló fiatal nő felé.
− Bevetted a Nivaquint? – kérdezte Metaxas.
− Igen. Egyszerre hármat! Cseng a fülem tőle – válaszolt, majd hosszan ivott, miközben a víz a nyakába csurgott.
− Mit akarsz csinálni? – kérdezte Metax.
− Menni akarok.
− Hogyan? Te félrebeszélsz!
Meunier megborzongott.
− Elhiheted, hogy el tudok menni. Nem ismered, fogalmad sincs, hogy milyen képességem van. Majd meglátod, Metax!
Megpróbált erőt venni és felkelni.
− Újra kezdődik… sietni kell – mormolta, magára húzva a nedves lepedőt. Néhány percig minden kontrollt elveszítve borzongott. A feje fájt a sok orvosságtól. Végül is sikerült gondolatait összpontosítani. Egyre tisztábban látta a képet.
Marthe felkiáltott, mert eltűnt.

*

Mikor egy meztelen, remegő ember a neurológiai osztályt vezető professzor irodája előtt váratlanul, a földön fekve megjelent, zűrzavar támadt a kórházban.
A professzor felismerte Meuniert, és miután elhelyezték egy kórteremben, ágya körül a rendőrség két különböző, egymással konkurens szervezetének vezetője várta véleményét.
− Amint láthatják, lázas – magyarázta a professzor. – Nem lehet kihallgatni.
− Mi a baja? – kérdezte az egyik.
− Fogalmunk sincs! Még nem kaptuk meg a vérvizsgálat eredményét.
− Normális ez a remegés?
− A hőmérséklete emelkedik – válaszolta az orvos.
Meunier fogai vacogtak és fejére húzta a takarót. Képtelen volt erőt venni magán. Káosz volt a fejében. Tudta, hogy nagyon remeg, mert fázik, és megpróbálta fogait összeszorítani. Hiábavaló erőfeszítés volt. Hallotta maga körül a hangokat, de semmit nem értett.
Később melege volt, mintha egy kazánban lenne. A teste égett. Fejében emlékei össze-vissza kavarogtak. Metaxas arcát Marthe képe váltotta fel és Omali harsogó nevetését hallotta. Otthon a házában a kávé csöpögött egy csészébe, és a kávéfőzőből egy megvadult motor dübörgése zubogott. És a motor melegedett. Egyre erősebben fűtött.
A fejében borzalmas volt a zaj. Hallotta a szívdobogását és minden szívverés egy bumm volt a fejében. Bumm… bumm… és az izzó meleg. Égett a tűzben… egy kis hűvösség, friss levegő… hűvös hó.
A hóra gondolt. Hogy milyen jó is a hideg! Ha lehetne…
Körülötte a három férfi látta, hogy nyelvével kiszáradt ajkait próbálja megnyalni.
− A láza magas − magyarázta a professzor, és levette a homlokára ragasztott  hőmérőlapot.
– 41 fok!
− Adtak már neki orvosságot?
− Csak antibiotikumot. Nem tudjuk honnan jött és mit szedett össze.
− A hideg − gondolta. − Menj, menj! − üvöltötte egy ismeretlen hang, miközben a kohóban égett.
Csukott szemei előtt egy szivárvány színei kavarogtak. Piros, rengeteg piros, egy gyerekkori emlék merült fel. Egy majdnem elfelejtett emlék.
Egy téli üdülés. Egyetlen téli üdülése, mert a havat nem szerette. Az Alpokban voltak, és apja egy, a völgy felé ellenállhatatlan lassúsággal sikló jégfolyóra mutatott.
…a jég… a hideg…

− Eltűnt! − Kiáltott fel az egyik férfi.
Üres volt az ágy. A lepedőn egy test nyoma, de a melegén kívül semmi más.

*

Huszonöt évvel később, nyári kirándulók megtalálták a gleccseren egy hóbucka alatt. Meztelen volt, szemei csukva, és dermedt ajkaira a boldogság mosolya fagyott.

***

 

 

Legutóbbi módosítás: 2021.04.03. @ 14:28 :: H.Pulai Éva
Szerző Balogh Arthur 32 Írás
Párizsban élő író vagyok, több könyvem jelent meg. Sci-fi, fantasztikus novellákat írok.