Balogh Arthur : A férfi és a madarak

 

Bolond volt? Senki nem tudta, még saját maga sem. Láthatólag normálisnak tűnt.
Vékony alakján kopott vászonnadrág és ing. Kellemes, nyitott tekintetű arcát rendezett haj keretezte, kezei ápoltak voltak.
Miért gondolták a körülötte tolongó emberek, hogy bolond? Mert mozdulatlanul guggolt a parkban, kitárt karokkal? Nem pénzt koldult, mint a szegény emberek, hanem a fák felé nyújtotta karjait.
Senki nem volt a közelében. Néhány bokorral és fával körülvett tisztáson látták őt a kavicsos úton sétálók. Szemét lehunyva, arcát a nap felé fordította, s arcán furcsa mosoly vibrált.
Körülötte madarak, mindenütt. Tíz vagy száz veréb, öregek és fiatal fiókák ugráltak a fűben. A vállára telepedtek és nyitott tenyerére. Voltak vadgalambok, és néhány feketerigó is.
A sétálók megálltak néhány percre, hitetlenkedve nézték a mozdulatlan embert és a madarakat, majd folytatták útjukat. Néha fiatal vagányok kiabáltak felé.
– Hé, te bolond! Mit csinálsz a madarakkal?
Még csak nem is hallotta. Az volt a meglepő, hogy a vagányok soha nem mentek a közelébe. Nem tudták miért, de nem volt bátorságuk rátámadni a mozdulatlan emberre.
Soha senki nem látta mikor érkezett, honnan jött és mikor ment el. Csak ott volt.
A park körül rengeteg gépkocsi közlekedett. Gépkocsi hordák hömpölyögtek végtelen sorban, maguk körül a benzin szagát árasztva. A park közepén a fák, a guggoló férfi égnek tárt tenyerével és a madarak, egy más világ volt. A madarak és az ember, a béke szigete voltak. A csend. A tisztaság.
Egyre több madár érkezett. Előbb a sirályok, majd a fecskék cikáztak feje és lehunyt szeme körül. Néhány egerészölyv és karvaly körözött felettük, de a kis madarak nem féltek. Éjjel, a  park körül a lakók, hallották huhogni a baglyokat. Éjjeli madarat soha senki nem hallott még a városban.
A lakosok beszéltek róla. A madarak gyülekeztek körülötte, s annyian voltak, hogy félni kezdtek tőlük. Még az újságok is írtak erről. Egyik reggel egy televíziós társaság kocsijai érkeztek egy időben több rádióállomáséval.
A felvevőgépek dolgoztak, a vakuk fényei cikáztak, de a férfi nem nyitotta ki szemeit. Nem is tudta talán, hogy jelenléte megzavarta a köznyugalmat, amíg egy szép napon a bámészkodók észre nem vettek egy rendőrt.
Léptei megriasztották a madarakat, és elrepültek. Nem voltak mesze, csak a szomjazó fák és bokrok poros leveli közé rejtőztek. Régóta nem esett már.
A madarak eltűntek, s körülötte nem volt más csak a nap és a fák.
A rendőr a férfi előtt állt. Az megérezte árnyékát és szemeit kinyitotta. Szemei kékek voltak, mélykék, mint az óceán. Megmérhetetlenül mély. Nem mosolygott többé.
– Miért? – kérdezte.
– Én kérdezek – válaszolt a rend őre. – Mit csinálsz itt?
– A madarakkal beszélgetek – mondta a férfi. Hangja lágy és mély volt, meglepő egy ilyen sovány embertől.
– A madarakkal?
Az újságírók mindent felvettek. A párbeszéd elárasztotta a világot a mikrofonok, kábelek, technikai gépkocsik, antennák és műholdakon keresztül.
– Beszélnek hozzád a madarak? – Gúnyos mosoly torzította el a rendőr arcát.
– Nem hallja őket? – Tekintetét a rendőrre szegezte, s ez a tekintet megijesztette a rend őrét. Hátra lépett.
– Te jó Isten… Teljesen bolond vagy! – kiáltott, hogy zavarát rejtse. – Ne mozdulj! – ordította, és fegyvert rántott, a mozdulatlan férfira szegezve azt. Kapkodva beszélt hordozható telefonjába.
– Mindjárt megérkeznek az orvosok és bolondokházába csuknak majd, mert zavart okozol…
– Mit okozok? – kérdezte a férfi, de rendőr nem válaszolt. Félt. Fogait csikorgatta, mert a másik mosolygott, szomorú, fájdalmas mosollyal.
– Ne mozdulj…! Ne mozdulj…!
Nem mozdult.
Senki nem vette észre, hogy az ég beborult. Kora reggel óta nyugaton halmozódtak a felhők, és a kezdeti szellő megváltozott. Egyre erősebb széllé vált. Az egész világ őket nézte. A gépek lencséit a rendőr fegyvere, és a tenyerét égnek fordító szomorú mosolyú guggoló férfire szegezték.
A levelek között nem csiripeltek a madarak, mióta a rendőr megszakította beszélgetésüket az emberrel.
A férfi újra lehunyta szemeit, fejét lehajtotta, és kitárt karjai teste mellé hullottak. A közeledő szirénák üvöltését egy hirtelen széllökés zúgása fedte el. Egy villám csapott egy közeli fába, s hirtelen heves zápor szakadt rájuk.
Mintha egy vízcsapot nyitottak volna ki. Vízfüggöny, viharos szél, villámok sújtottak a városra, a parkra.
Mindenki menekült. A képernyőkön az utolsó, remegő képen látták a férfi lehajtott fejét a szélrohamok alatt, teste meghajolva állta a természet elszabadult dühét.
Másnap reggel, amikor a nap ismét felkelt, s hét ágra sütött a parkra, a kizöldült fűre, a tisztáson a fák, a letört faágak, leszakított levelek között senki nem volt. Még a madarak is eltűntek.

Száz évvel később, a Madárember imádói kíméletlenül kiirtották a madarak vadászait.

 

***

 

 

Legutóbbi módosítás: 2021.04.26. @ 10:14 :: H.Pulai Éva
Szerző Balogh Arthur 29 Írás
Párizsban élő író vagyok, több könyvem jelent meg. Sci-fi, fantasztikus novellákat írok.