Balogh Arthur : Vallès Marineris I. rész

 

 

– Háromszáz év múlva könnyebb lesz lemenni antigravitációval.
– Igazad van, de most háromszáz évvel korábban élünk! – Mikor Vertes elégedetlenkedett valamiért, Sam Schuller barátja örömmel mondott ellent. Hosszú évekkel ezelőtt, első találkozásuk óta, ez egy játék volt közöttük a Grand Canyonban mikor a Marsi útra készültek.
Az acélkötelekkel biztosított mozgó kaloda lassan merült a mélybe. Vertes, Sam Schuller és John Thomas nézték az okkersárga sziklafalat.
Marsi útjuk előtt egy meglepő értekezleten vettek részt. Évek óta minden technikai és tudományos problémát megvitattak, de most egy ismeretlen, idős ember ült az igazgató mellet, aki néhány szóval bemutatta: egy Nobel-díjas biológus volt.
– Önökön van a világ szeme – mondta lassan a biológus, erős idegen akcentussal.
– Több millió évvel ezelőtt az élet már létezett a Marson, és az önök feladata, hogy ennek nyomait megtalálják. Az önök dicsősége lesz a bizonyíték, hogy az élet létezett, vagy létezik más bolygón is, mint a Föld.
A kilencnapos úton többször beszéltek erről a biológusról.
Tízen utaztak. Soha ennyi ember nem indult útnak. Schuller helyettese egy fiatal ázsiai nő volt. Harminc éves, kicsi, vékony, egy valódi tanagra. Rövidre vágott hajával Thu−ha nem volt olyan szép, mint honfitársai, de nagyon kemény jellemű. Egyesek szerint elviselhetetlen. Sokan gondolták, hogy fél tucat diplomája miatt viselkedett úgy, de kétségtelenül értékes helyettes volt.
Mikor két héttel később végleg berendezkedtek új világukban, Schuller ötödmagával elindult felkutatni Vallès Marinerist, és nyugodtan indult útnak. Távolléte alatt emberei jó kezekben maradtak a fiatal nő irányításával.
A megszokottnál sokkal kisebbnek tűnő nap fénye nehezen derengett át a reggeli ködön. A vörös-sárga égen délnyugat felé nyújtózkodtak a stratus felhők.
– Szerencsések a kínaiak! A Noctis Labyrintusban keresgélnek – jegyezte meg Willy Fisher, a sziklafalon várakozva Martin kollégájának. Ők ketten dolgoztak a hatalmas daruval,  aminek segítségével kollégáik mentek le a szakadékba.
Tíz éve már, hogy a kínaiak voltak a legveszélyesebb konkurenciájuk. Nem csak sikeresen lemásolták világűrhajójuk terveit, ami nem hasonlított a régi rakétákra, hanem egy hónappal megelőzték őket a bolygón, és a Tharsis boltozaton szisztematikusan keresgéltek a Noctis Labyrintusban.
– Nem vagyok ebben biztos – volt Martin válasza. – Láttam a Noctisról képeket. Nem olyan mély, mint itt, de nagyon nehéz terep. Szeretném tudni, hogy mit keresnek ott?
Könnyű öltözetük hat órán keresztül biztosított számukra levegőt. A nap lassan kúszott az égen, és a reggeli köd már felszívódott. A szakadékban minden árnyék lassan eltűnt az erősödő napfényben.
– Amit mi – volt Fisher válasza.
– Ennyi erőfeszítés, hogy esetleges gilisztákat találjunk!
– A tudomány, öregfiú! A tudomány! – A karján lévő hőmérőt nézte. – Mínusz negyven fok – mormolta. – A levegő felmelegszik.

*

Thu−ha mindig zavarban volt, mint most, amikor szembe találta magát Bronskyval. A tíz személyre készült étteremben csak ők voltak ketten. Stravinsky már kora reggel elment a dzsippel az ultraviola-távcsövet javítani, amíg Popper és Young valahol másutt, a bázison, a számítógépes jelentésekkel foglalkoztak. Thu−ha valóban nagyon alacsony volt Jan Bronsky, dél-afrikai születésű, orosz szülők gyermeke mellett. Bronsky szőke haja búzamezőre emlékeztette. És a szemei! Kékek, mint a Csendes-óceán egy nyári napon, és olyan dermesztőek, mint a jégcsap. Thu−ha mindig megborzongott, mikor a férfi tekintetét érezte magán.
Mert Bronsky sokszor nézte parancsnokát. Látta és tudta jól, hogy nem nagyon szép, de megmagyarázhatatlan vonzódása a fiatal ázsiai nőhöz mindennél erősebb volt. Olyan problémának tűnt számára, mint egy megoldhatatlan egyenlet. Hogyan közelítsen meg egy fiatal nőt, aki a felettese? Tétovázott, mert nem tudta, meddig mehet el. Ha Thu−ha nem viszonozza érzelmeit, helyzete tarthatatlanná válik.
Ritkán fordult elő, hogy rajtuk kívül senki nem volt az ebédlőben. Mikor torkát köszörülte, Thu−ha meglepődve emelte fel tekintetét.
– Három napja már, hogy Schuller parancsnok elindult embereivel.
– Igen – válaszolta a nő, és csészéjét ösztönösen az ajkaihoz emelte. Csak most vette észre, hogy a csésze üres volt, és arcát hirtelen pír borította el. A bögrét letette és szótlanul felállt.
Bronsky dermedten és meglepődve nézte, nem értette, miért ugrott fel és hagyta egyedül az ebédlőben.

*

Az acélköteleken függő gondola lassan süllyedt a kanyon láthatatlan mélyébe, ahová soha nem sütött a nap.
− Stop! – kiáltott Fisher, és a daru megállt. Az előre kijelölt mélységben vannak!
Lent a gondolában az emberek hallották Fisher hangját, de minden figyelmük ellenére sem látták a végtelenbe nyúló sziklafalon, amit kerestek.
– Semmit nem látunk! − válaszolt Schuller. − Indítsák meg a zümmögőt!
Martin néhány percig a zümmögő programjával foglalkozott, majd átadta a központi agynak az irányítást. A hatalmas darukocsi egyik oldala kinyílt, és egy repülő kilövőhelyet láttak. A napfényben csillogott a zümmögő, egy robotrepülő. De nem csodálhatta sokáig, mert eltűnt egy függőlegesen felemelkedő acéllap mögött, ami megakadályozta, hogy a forró gáz kárt tegyen bennük és a járműben. A motor indulását nem hallották, de látták, hogy elrepült.
– Elindult! – Martin hangját hallották a fejhallgatóban a gondolán várakozva.
– Egy nagy kört ír le, mielőtt a kanyonba jön. – Vertes az óráját nézte. Néhány percre van szükség, gondolta, hogy a képernyőt felállítsák.
– Itt van már! – és Thomas az ég felé mutatott.
Mint egy hatalmas bogár, a zümmögő láthatóvá vált. Az orsó alakú test csillogott a napfényben. Elrepült felettük, hangtalanul eltávolodva.
– Mikor visszajön, megkapjuk a képeket, ugye? – kérdezte Thomas.
– Igen – volt Schuller válasza, és szerette volna az orrát megvakarni.
A zümmögő visszajött, de senki nem nézte, mert a képernyőt figyelték. Látták a kanyon sziklafalát, a gondolán mindhármukat, és egy nyílást kissé távolabb.
Már néhány perce eltűnt a gép, de a kép megmaradt. Schuller a hunyorgó számokat nézte a képernyő felső részén.
– Nem sokat tévedtünk, valóban jó munka volt. 14 méterrel lejjebb, és 3 méterrel jobbra.
Nem kellett parancsot adnia, mert a fentmaradt két másik ember is látta ezeket a számokat, és miközben összegöngyölték a képernyőt, lassan megmozdult a gondola. Helyet változtatott vízszintesen, miközben lassan a mélybe süllyedt.
Martin a kamerák segítségével vezette őket, mert mindent éppúgy látott mint a többiek, felfüggesztve, lent a szakadékban. Egy párkányhoz közeledtek és megálltak egy nyílás előtt.
– Végállomás – motyogta fogai közt, de a többiek hallották.
– Köszönjük, barátom – felismerte Schuller hangját, de nem válaszolt, mert a képernyőn a nyílást nézte.
– Ez a hasadék a sziklában – mondta Thomas.
– Hozzáteheted, hogy nem nagyon széles – morgolódott Vertes, miközben összeszedte holmijait.
– Kuporogva kell bemenni és bevallom, hogy nem szeretem a barlangokat! – Senki nem ismerte Schuller érzelmeit, és ez a néhány szó meglepte őket.
Mielőtt a szűk nyílásba bújt, parancsnokuk ösztönösen egy utolsó pillantást vetett a távoli Nap halvány fényében fürdő kanyonra.

*

Az időjárást figyelő kamerák Deimos és Phobos holdakon voltak. Amíg Phobos nyugaton felkelt, hogy naponta kétszer átrepüljön Mars egén, Deimos keleten kelt, és 36 órára volt szüksége, hogy a zenitre érjen.
A két hold előnye az volt, hogy a bolygót közelről és távolról minden irányban láthatták. Itt az időjárás nem volt olyan komplikált, mint a Földön.
Reggel majdnem a zeniten volt Deimos, és hatalmas porfelhőket láttak az Amazonisból indulni. Száz kilométeres sebességgel fújt a szél, és a felhő Olympus Moons felé közeledett. Popper tudta jól, hogy Schuller is látja ezeket a képeket, így nem szükséges őket értesíteni. Ez volt Young véleménye is.
– Délután északi a szél, este keleti, és éjjel délről fúj. Az a kérdés, hogy változik vagy sem a sebesség a homokot seperve? – Young kollégáját nézte.
– Gondolom, hogy igazad van. Sajnos nem nagyon ismerjük a bolygó időjárását! Miért fúj a szél gyorsabban és miért csendesedik el? – Popper nem vette le kételkedő tekintetét a fali térképről, ahol állandóan pislogott egy vörös pont.
– Itt vagyunk mi – és ujjával a vörös pontra mutatott a Sinai Planum közepén.
– Igen messze a porfelhő kiindulási pontjától. Nem hiszem, hogy nyugtalankodni kell Schullerék biztonságáért. – A fali térképen egy kis zöld pont jelezte a csapatot Vallès Marinerison.

*

Lehajtott fejjel, görnyedve haladtak, de néhány méter után a szűk alagút kiszélesedett. Schuller lámpája egy hosszú és széles folyosót világított meg, ahol egymás mellett ketten is elfértek. Mellette Vertes kesztyűs ujjával a falat érintette.
– Nézd, mintha selymes lenne! – kiáltott fel.
Mögöttük Thomas egy pillanatra visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a bejáraton beszűrődő nappali fényre.
– Láttál már ilyen selymes falat?
A kérdés nem lepte meg a parancsnokot, mert ő is éppen ezt a kérdést akarta feltenni.
– Soha! – Nem tudott mit mondani, sem magyarázatot találni. Hangja fojtott volt és örült, hogy senki nem hallhatta szíve dobogását.
S most rajta volt a sor, hogy a falat érintse, mintha simogatná. Közelről vizsgálta és valóban nagyon sima volt, még egy porszemet sem látott rajta.
– Meglepő! – mormolta. – Nem természetes simaság, pedig nem tételezhetjük fel, hogy… – A mondatot nem fejezte be, mert abszurditás volt a gondolat.
Thomas is a falat nézte, majd az egyik zsebben talált szerszámmal próbálta karcolni. Néhány sikertelen kísérlet után végleges véleményt alkotott.
– Igazad van. Ezek nem természetes falak!
Egyikük sem válaszolt, és Schuller folytatta az utat.
Már messziről látták a földalatti folyosó végét, de egy oldalfali nyílásban egy másik alagútra találtak.
– Folytatjuk? – kérdezte Vertes a falnak támaszkodva.
– Felfedezni jöttünk – volt a parancsnok válasza.
– Gondolom, hogy Vertes a távolságra gondolt – szólt közbe Thomas. – Martin és Fisher nem tudják, hogy mire leltünk, és néhány perce már, hogy semmi kapcsolatunk a külvilággal!
– Folytatjuk mégis – válaszolt Schuller és a másik folyosóba lépett. Néhány lépés után a falak megvilágosultak. Az alagút kellemes okker fényben fürdött. A két falon megszámlálhatatlan lencse alakú korongocska világította útjukat.
Nem volt többé szükség saját, vakítóan fehér fényű lámpáikra ebben a naplemente illúzióját keltő világításban.
– Nincs több kétely, ami ezt a folyosót illeti. – Vértes hangja halkan zümmögött a hangszórókban.
Végtelennek tűnt a folyosó.
Schuller benyomása az volt, hogy álmodik, annyira valótlannak tűnt minden. Egyedüllétre vágyott, hogy nyugodtan, minden külső befolyástól mentesen tudjon gondolkozni. Közben a kíváncsiság kényszerének engedelmeskedve folytatta útját, és egy eddig ismeretlen félelem töltötte el. Tudta jól, hogy társai is remegtek. Egy normális ember nem tudott mást érezni, ha a megmagyarázhatatlannal találta magát szemben. Kultúrájuk és múltjuk abban a pillanatban megsemmisült, amikor a Vallès Marinerisben talált hasadékot átlépték.
Ez a narancssárga fény a sima falakon, kicsinyedve az ismeretlen távolban, nem egy hipotézis volt. Elképzelni egy napfényben fürdő irodában egy mikrobás életet a vörös bolygón, valódi spekuláció volt! Baktériumokat kerestek, primitív életformát, gilisztákat, ehelyett az elképzelhetetlent találták.
Félt. A többiek félelmét is érezte, de nem lehetett megállni. A felfedezés e szintjén képtelenség volt visszafordulni. Mindennek a végére kellett járni.
Lassan haladtak. Nyugtalan tekintetükkel a falakat vizsgálták, és a sima, ismeretlen, rugalmas anyaggal borított talajt, ahol lépteik zajtalanok voltak.
Schuller a múlt század archeológusaira gondolt, mikor több ezer éves templomokat és piramisokat fedeztek fel. Egyes sírokat semmibe vezető utak védtek. Másokat istenek átka. Ők is egy sírban jártak? És milyen ismeretlen hatalom védte ezt a helyet? Semmire sem talált választ.
– Fél órája már, hogy egyre mélyebbre, a Mars belsejébe megyünk – jegyezte meg Thomas.
– Honnan látod?
– Nézzetek hátra.
Schuller és Vertes megfordultak.
– Igaza van, valóban lemegyünk – Schuller látta jól, hogy lejjebb voltak, mint útjuk kezdetén.
– Teljesen lényegtelen, hogy le vagy felmegyünk, ez nem változtat semmit. Folytatni kell az utat… – és megindult.
– A folyosó újnak tűnik. Eróziónak sincs semmi nyoma, még por sincs. – Vertesen volt a sor, hogy észrevételeit jelezze.
– Mégis az a benyomásom, hogy az alagút és amit látunk, évezredek óta létezik – fejezte be gondolatait Schuller.
– Így igaz… – próbált Vertes közbevágni, de meglepődve elhallgatott. A megszámlálhatatlan világító pasztilla hirtelen hunyorogni kezdett.
Mindenre készen megtorpantak.
– Mi ez?  – Thomas újra visszanézett, de nem látott mást, mint a végtelen folyosót és a megbolondult fényeket.
– Ha tudnám a választ – suttogta Schuller. – Egy jel talán?
− Mi célból?
– Hogy megálljunk talán. – Schuller előre lépett, és egy láthatatlan falnak ütközött.
– Az út végére értünk.
– Hogyan? – Most Vertes próbált egy lépést tenni, sikertelenül. Látták a folyosót a végtelenbe nyúlni, de valami láthatatlan fal volt előttük.
− Erőmező?
– Nem lehet tudni, Thomas – válaszolt a parancsnok. – Feltételezhetünk mindent, de semmit nem tudunk. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek.
– Érthetetlen – mormolta Vertes.
– Valóban mozdulatlanságra vagyunk ítélve. A fülhallgatók érces hangja ellenére érezték hangjában az aggodalmat.
– És ha visszamennénk? – Thomas megpróbált a folyosóra lépni, és most rajta volt a sor, hogy egy láthatatlan falba ütközzön.
– Igazuk van – ismerte be. Egy fal van mögöttünk is.
– Mint előttünk, ugye? – Schullerben egy gondolat született.
A fények nem pislogtak többé a folyosón, csak körülöttük, egy szögletes, zárt helyiségben.
– Azt hiszem, hogy nem tévedek. Megállítottak bennünket, mert egy felvonóban vagyunk. – Schuller az egyik falhoz támaszkodva nézte a fényben úszó folyosót. Minden kellemesnek tűnt, de hirtelen a fények elaludtak. A folyosó sötétbe borult, csak az ő négyszögletük maradt kivilágítva.
– Mi történt? – Thomas és Vertes ösztönösen elhúzódtak a sötétbe nyíló falaktól.
– Gondolom, hogy lemegyünk – magyarázta Schuller.
Semmit nem éreztek. Minden mozdulatlannak tűnt. Még zaj sem volt. Az volt a benyomásuk az indulás pillanatában, hogy semmi sem mozdult.
– Teljesen különböző technikájuk van – gondolkodott fennhangon Sam Schuller. – Hány éves előnyben vannak? Tízezer év, vagy még több?
− Őszintén szólva, három napos hátrányban szeretnék lenni, amikor még nálunk voltunk. – Időnként Vertesnek jó humora volt.
– Igaza van, talán. De most az a probléma, hogy nem tudjuk, mozgásban vagyunk vagy sem? Ezért képtelenség a távolságot kiszámítani. Csak az időt ismerjük, de nem a sebességet.
Thomasnak igaza volt. Semmit nem éreztek, és semmilyen tájékozódási ponttal nem rendelkeztek.
– Feltehetjük, hogy lemenetel helyett vízszintesen mozgunk? – Schuller nem gondolt erre a lehetőségre.
– Tíz perce már, hogy megálltunk. Ha feltesszük, hogy a felvonó a szabadesést használja, akkor jó néhány kilométer mélyben vagyunk – gondolkodott fennhangon Thomas. – Úgy gondolom, hogy vízszintesen megyünk, mert az alagút, vagy folyosó végtelennek tűnik.
– Nem rossz elképzelés. Várni kell. – Schuller hallgatta óráját, ahogy az időt morzsolta, és nem lepte meg, hogy csak alig három órája, hogy elhagyták a külvilágot. Gondolatait a fények szakították félbe. Nem pislogtak többé.
– A szünidőnek vége van – mondta egyikük, és egy átlátszó falon keresztül egy termet láttak.
Schuller kiment az ajtón, és a többiek követték. Nagy és üres helyiségben voltak. Furcsa fény-hieroglifák díszítették a falakat, Mars színébe öltöztetve őket. A talajt ugyanaz a rugalmas anyag borította, mint a folyosót. A terem közepén egy bizonyos ritmusban színt váltó szem függött a levegőben.
Tekintetüket nem tudták levenni róla. Schuller nagy erőfeszítéssel elfordult, hogy karján a levegő analizátort nézze.
– Itt levegő van! – kiáltott fel, és tétovázás nélkül lecsavarta feje felett az átlátszó gömböt. Szótlanul utánozták társai, és a földi hegyek kissé megritkult levegőjében találták magukat.
Schuller újból a felettük lebegő szemet nézte, és a ritmikus villanásokat. Csodálkozó tekintete előtt egy magas és törékeny árny testesedett meg a csillogó szem alatt. Egy furcsa embert láttak. Mélyen ülő, karikás szemei voltak és világuktól messze, egy mély hangot hallottak:
Jó napot kívánok otthonukban!

 

 

Legutóbbi módosítás: 2021.03.05. @ 19:08 :: H.Pulai Éva
Szerző Balogh Arthur 27 Írás
Párizsban élő író vagyok, több könyvem jelent meg. Sci-fi, fantasztikus novellákat írok.