Vandra Attila : A kun vipera ivadéka 15. Egy makrancos ara

1.  Egy makrancos ara

Anjou Isabel[1] I. Charles (Károly) Nápolyi és szicíliai király lányaként és VIII. Luis (Lajos) francia király unokájaként 1261-ben látta meg a napvilágot a család legkisebb gyermekeként. Elkényeztetetten nőtt fel, mint minden királylány, de ő mindannyin túltett. A hisztihez, síráshoz bárminél jobban értett, így lett dadáinak és a palotaszemélyzetnek a rémálma. Egyik nap, amikor túltett önmagán is, kapta meg a fenyegetést édesanyjától, kinek jobb ötlete a fegyelmezésre már nem akadt, mint:
– Majd ha apád hazajön, megkapod a magadét!
No persze, ezt nem kellett szó szerint értelmezni, de hát egy apa erre is jó, az elkövetett nevelési hibák nyomán kialakuló anyai tehetetlenséget helyrehozni. I. Charles király viszont ezzel jött haza:
– Lányom, döntöttem, a magyar trónörökös, Ladislas felesége leszel.
A mesékben egy királykisasszonynak illik ilyenkor repesni az örömtől, de ő inkább ezt a sárkány elrablásának érezte. Így (már amennyire egy nyolcéves kislánytól kitelik), nagy határozottan  kijelentette:
– Nem akarok a felesége lenni!
Máskor az ilyen, főleg némi toporzékolással is megfűszerezve, bevált.
Talán gyermeki előérzete megsúgta neki, hogy ez nem olyan mesének készül, amelyet így szoktak befejezni: „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”
Ha az első reakció, a hiszti nem volt sikeres, a következő napok és hetek sírásai és könyörgései sem hatották meg apját. A szicíliai és nápolyi királyt, I. Charlest nemcsak ebben, másban is jellemezte az „így döntöttem, és kész!” jelszava.[2] Ráadásul a kettős házassággal megpecsételt szövetség még egy kevésbé önkényúr uralkodó számára is elég nyomós érv lett volna a hercegkisasszonyi könnyekkel szemben. Áru volt minden hercegkisasszony abban a korszakban. A visító Isabelt halálbüntetésre vonszolt gonosztevőként kellett a hajóra cipelni, amely jövendő királynősége színhelyére vitte.[3]
Ilyen bevezető után nem csoda, ha Isabelnek, akit Magyarországon Erzsébetnek neveztek[4] és jegyesének, Lászlónak a találkozása nem a jövőbeni nagy szerelem csíráit hintette el egymásban. Eleinte úgy tűnt, a történelem megismétli önmagát, hiszen V. István és felesége közt is kölcsönös utálattal kezdődött a szerelem. Így a királyi pár nem tulajdonított nagy jelentőséget annak, hogy a hercegnő nem a mesebeli királyfit, hanem a rusnya békát látja Lászlóban, remélve, hogy majd eljön a varázscsók ideje. Ám hiányzott Anna hercegnő komiszkodása, hogy a szülői akarattal is szembeforduló egységfrontot alakítson ki a jegyesek közt. László a megérkezett hercegnő felé forduló fokozott gondoskodást inkább jogai megcsorbításának érezte. A világ szemének mutatott közös megjelenésüket (szigorú protokolláris előírások mellett) a trónörökös inkább a bátyra rásózott kishúg koloncaként élte meg. Fűszernek az is hozzájárult, hogy időnként nővérei alkottak menyasszonyával női egységfrontot a „komiszkodó kölyökkel”, akarom mondani kegyelmes királyfival, a későbbiekben már a gyermek-királlyal szemben. No, igen, legyünk őszinték, nem teljesen alaptalanul… Hiszen a felséges királyt tízéves korában koronázták. S azért a királyt mégsem illik felpofozni… Na, ne legyünk egyoldalúak, a makrancos menyasszonyát sem kellett félteni.
Kun Erzsébet minden magyarok királynőjévé koronázása után sem szakította meg kapcsolatát kun rokonságával. Miért is tette volna? Hiszen ő volt a híd az uralkodó ház és népe között. A kunok is alattvalóik voltak, épp úgy, mint a szászok, az északi és déli szlávok, a besenyők, az úzok, és az oláhok is. E látogatások alkalmával fiát is mindig magával vitte, hiszen mióta egyszer belekóstolt a nomádok szabad és kötetlen életébe, László királyfi is visszavágyott oda. S bizony e vágyódás remek hídnak bizonyult, anyja népe hamar szívébe zárta. Ám az Erzsébetté vált Isabel tetszését nem nyerte meg a marha- és ganészag. Tudott ő is lovagolni, sőt szeretett, de a lóistálló illata mégis más volt…  A számára érthetetlen nyelvet beszélők környezetében pláne nem érezte jól magát. A palota kényelméhez szokva a jurta világa sem elégítette ki igényeit. Úgy hogy első csalódása után nem kényszerítették többé.
Ezen látogatások alkalmával akart először László királyfi egyedül kilovagolni a pusztába. No persze, hogy szó se lehetett róla. Kaliman bég[5], aki átvette apja, Szejhán kán helyét a terteraba nemzetség élén viszont a királyfi kedvében akart járni, így azt találta ki, hogy a királyfit hagyják kilovagolni, és két kun batir[6] Otrok és Köpek némi távolságról kövesse, és ha szükséges, védelmére kelhessen. Élvezte is László királyfi a szabadságot, a végtelen mezőt. Végül meglátott egy halmot, és felugratott a tetejére, hogy érezze magát a világ felett. Ott körülnézett. Mindenfelé csak mezőség. Néhány ragadozó madár körözött áldozatát keresve a pusztában. Már közeledett az este, észak felé őzek csoportja merészkedett elő. Keleti irányban volt a terteraba nemzetség szálláshelye, az ordu. Délkelet felé egy folyó égerfákkal övezve. Délnyugaton a távolban egy marhacsorda volt kivehető. Sehol egy falu a közelben… Itt-ott egy-egy kis liget… Napnyugat felé takarta csak el a látást egy valamivel magasabb halom, mely mögé épp készült a nap lebukni. Majd mintegy rendelésre egy magányos lovas kapaszkodott fel a tetejére. Egy kislány, úgy maga korabeli lehetett. Szőke haja lobogott az esti szellőben, s ahogy fejével eltakarta a napot… Tincsei különös, égi fényben égtek. Egymásra néztek néhány pillanatig a távolból, majd a lány alakja eltűnt, mint a kámfor a másik halom túloldalán.
A királyfi hirtelen megállását látva, rosszat sejtve, vágtatva érkező testőrei faggatni kezdték.
– Mit láttál kegyelmes királyfi?  – néztek körül ők is a halom tetejéről.
Ám László királyfi még mindig a látvány hatása alatt érezte magát. Mintegy megbabonázva, csak harmadszori noszogatásra mesélte el a „tündérrel” való találkozását. Nem volt még abban a korban, hogy egy ilyen látvány hormontúltengést okozzon nála, mégis, mintha mesevilágban tartott volna utazást. Mikor magához tért kábulatából, már nem vágtatott tovább magára, pedig Otrokék hagyták volna. Ráérősen kocogott két testőre között. Jólesett anyanyelvén mesélnie élményéről, a lány feje körül kialakult aureoláról, mely olyanná tette, mintha maga Szűz Mária szállt volna alá, s mely annyira hasonlított dadája, Jürke egyik saját faragású Boldogasszony-szobrára. Ahogy a lovas lány ruházatát leírta, Otrok levonta a következtetést.
– A szomszédos orduból, a csortánok közül lehetett.
Aztán az eset feledésbe is merült, mert László királyfi körül zajlottak az események.
A sorozatos családi gyászok, forrongó politikai események sem voltak jó hatással a leendő ifjú pár kapcsolatára. De egybekelésük még messze volt. És akkor közbejött a tragikus út. István királynak a végső célja az apatárssal való találkozás volt, bár az utat egybe akarta kötni a déli országrészeken való teendői elintézésével is. Jó alkalom volt bemutatni I. Charlesnak leendő vejét is. Egyébként ezt az utat a trónörökös oktatására is akarta használni. Hiszen ha egybekel menyasszonyával, Isabellel, Szlavónia lesz az ő országrésze, ahol ugyan felügyelet alatt, de uralkodni fog, hogy beletanuljon az országlás tudományába. A hosszú út kényelmetlenségeitől és megpróbáltatásaitól amúgy is ódzkodó kényes hercegnő Budán maradt.[7] Így nem lett szemtanúja a László elrablásának.  Ám a koronázás közvetlen előzményét, László trónörökös lemondatását már élőben szenvedte el.
Amikor apja, I. Charles meghallotta, mi történt Magyarországon, azonnal pennát ragadott, és két levelet is írt. Egyet a kunoknak, egyet pedig a magyar rendeknek, mindkettőben a gyermekkirály és édesanyja iránti hűségre szólítva fel őket.[8] Nem alaptalanul féltette legkisebb lányát, vihar volt készülőben Magyarországon.
Gutkeled Joakim pont úgy melléfogott, amikor Herder nembeli (Kőszegi) Henrikben egy erős támaszt vélt felfedezni, mint Erzsébet királynő, aki viszont élete alkonyának a férfiját, és uralkodása alatti legfőbb támaszát vélte Joakimban megtalálni. Először Erzsébet anyakirálynő döbbent rá, hogy Gutkeled nem támasza neki, hanem a férfi kormányoz az ő nevében. Majd Joakim vette észre, hogy Henrik észrevétlenül átvette a hatalmat a „pártban.” A meggyilkolt V. István hű emberei: Csákok, Abák, Monoszlawok nem hagyták annyiban a puccsot. Már IV. László gyermekkirály koronázása után fél évvel, 1273 márciusában némi fegyvercsörgetés árán átvették a hatalmat tőlük. László király maradt, az ország vezetése lecserélődött egy évre. Gutkeledék a következő év elején a már bevált módszerükhöz folyamodtak. Elrabolták a királyt és királynét. De nem sokat örvendhettek a nevükben való kormányzásnak, mert hamarosan a Csákok kiszabadították őket. Ám Joakimék nem hagyták annyiban, és elrabolták helyettük Endre herceget, IV. László öccsét, hogy ellenkirálynak használják fel. A polgárdi csatában viszont ismét a Csákok győztek. Csák Péter magát Herder nembeli (Kőszegi) Henriket személyesen szúrta le. Ám fiai (már Kőszegi néven) a helyébe léptek, hasonló politikát folytatva, ha nem szárnyalták túl apjukat… 1275-ben Henrik fia Kőszegi Miklós lett a nádor, őt Csák Péter váltotta fel, újabb fegyvercsörgetés után ismét a Kőszegiek kerültek uralomra…
Ebben a hangulatban történt meg 1276 augusztusában László és Isabel (Erzsébet) házasságkötése. Hamarabb nem kerülhetett rá sor, mert a gyermekkirály nem töltötte be a tizennegyedik életévét. Az e hangulatban felnövő László (halálesetek sorozata a közvetlen családban, köztük az édesapjáé is, hányódás, családi viszályok, zsarolások, többszörös elrablás, állandósuló polgárháború, iratok aláírására való kényszerítés, stb.) kész csoda lett volna, ha érett, kiegyensúlyozott személyiséggé fejlődik. Ha édesapjának oly nevelői voltak, kik a király távollétében is felelősen foglalkoztak vele, a gyermekkirálynak felkészítése a királyi pályára és a család életre e zűrzavaros korszakban az utolsó helyre szorult a prioritási listán. A sok frusztráció és félelem közepette nem csoda, ha kamaszkora is megkésett kissé. Finoman fogalmazva még nem jutott odáig, hogy bármely meztelen női test látványa eszébe juttassa számára, hogy ő férfi. Neki ennél kissé többre volt szüksége. S ez a több nem a „bizonyítanod kell”… Menyasszonya és közte levő viszonyt (bár némi megszokás az első heves ellenérzés után kialakult) inkább az újra és újra fellobbanó acsarkodások határozták meg. Isabel hercegnő is úgy indult a nászéjszakára, mint… (Persze, persze, akkor még nem volt fogorvos…).  Ehhez már csak az elhálási szertartás[9] ceremóniájának a tortúrája hiányzott.
Másnap reggel aztán hiányzott egy és más a királyi pár nyoszolyájának a lepedőjéről. S azt pedig nemcsak az anyós szemlélte meg, hanem az ágyat megvető szolgaszemélyzet is… Elég kényes helyzet. No persze, ez nemcsak az ifjú pár becsületén ejtett csorbát. Erzsébet anyakirálynő a keresztény házasság szentségével kissé nehezen összeegyeztethető lépésre szánta el magát, abban a reményben, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Azon a címen, hogy a királyt lelki megrázkódtatás érte, és kunok közt töltött idő máskor is segített neki ilyen esetben, lóra ültette, és meg sem állt a terterabák ordujáig. Éjszaka pedig két, a legősibb mesterségben jártas kun lány, Köpcsek és Mandula settenkedett be László király sátrába, hogy a szerelem mesterségére megtanítsa… Másnap reggel aztán jelentették az anyakirálynőnek, hogy nem kellett szakértelmükben csalódnia.
A férfivá avatásának éjszakája után egy régi vágya ébredt fel benne: egyedül lovagolni a pusztában. Úgy ahogy egyszer évekkel ezelőtt tette Otrok és Köpek társaságában. Ám most már nem királyfi volt, hanem király és az ország közbiztonsága is sokat romlott, bár ez inkább szépítés az akkori valósághoz képest. Saját bőrén kellett megtapasztalnia, hiszen kétszer is elrabolták, s ott volt nagybátyja meggyilkolása valamint öccse elrablása és gyanús körülmények közt megtörtént halála is… Ráadásul még trónörököse sincs az országnak… Akadt érve bőven a testőrparancsnoknak. Rá kellett döbbennie, hogy hiába ő a király, nem tehet, amit akar. Mindössze egy bő kőhajításnyi előnyt sikerült kialkudnia. Legalább húszan követték testőrei közül, kikhez Köpek és Otrok is csatlakozott.
Mérsékelt ügetésben haladt elől, utána a testőrsége, elég nagy robajt okozva. Ezelőtt néhány évvel igaz, inkább csak poroszkált a pusztán. Most nem kapta meg az egyedüllét illúzióját, állandóan hallotta a lovasokat a háta mögött. Úgy látszik, nemcsak ő, mert állatokkal sem igazán találkozott. Aztán egyszer csak feltűnt a távolban, jobb kéz felől egy László királyba déjà vu érzést keltő sziluett jobb felől, a közeli folyót övező égerfák közelében. A szíve megdobbant a „tündér” látványára, azonnal irányt változtatott, s arrafelé tartott. A szőke lány, amit meglátta a közelgő magyar lovasokat, megsarkantyúzta a lovát, és egy kissé távolabb, a folyókanyarulat után található gázló felé vette az útját. László király sem volt rest, azonnal vágtára váltott, mint egy gepárd, amelyet az antilopok észrevettek.  Ámbár a lány is kitűnő lovas volt, a távolság lassan bár, de kezdett csökkenni.  S a gázló még messze… Még elérné üldözője előtt, de a gázló annak is gázló, s a túlparton, mielőtt biztonságba érne, utolérné. A lány nem habozott. Amint a folyókanyar mögött az üldözője szeme elől rövid időre eltűnt, ráhajolt a lova nyakára, hogy a szembe csapó ágaktól védje magát, s a paripát arra biztatta, hogy egyenesen az égerfák sűrűjén át a nem túl széles, de elég mély folyóban landoljon. Átúsztatott, hamarosan átért a túlpartra, s egy pillanatra megállította lovát, s az ágak közt kémlelte sikerült-e megtévesztenie üldözőit.
Amint László király a menekülő lány nyomában szintén megkerülte a folyókanyart, s kevés időre eltűnt testőrsége szeme elől, már csak azt vehette tudomásul, hogy a „tündér” kámforrá vált. Amint hirtelen zablarántással megállásra késztette vágtázó lovát, az felágaskodott.
– Hova tűnhetett? – nézett körül. Fülelt. Az őt kétségbeesetten követni próbáló testőrsége által okozott lódobogáson kívül semmilyen hangot nem bírt kivenni. Már épp észrevette a gázlót, s sarkantyúzni akarta lovát, amikor valami oldalra fordulásra késztette. Néhány letört ág… Mintha egy nagy test erőszakosan hatolt volna át ott… Ott menekült! Ismét vágtára késztette a paripáját, de nem volt elég elővigyázatos. Nem hajolt eléggé a lova nyakára, ráadásul a mén is idegenkedett a folyóba ugratástól, így kissé megtorpant, mielőtt nekirohant volna a folyót ágas-bogas rengetegnek. László király azon igyekezetében, hogy megtartsa egyensúlyát a megtorpanó lovon, még jobban felemelkedett, így feje hatalmasat koppant egy ágon, amely kibillentette egyensúlyából, s lesett a lóról, de közben bal lába a kengyelbe akadva maradt. A ló elindult a folyó közepe felé, úszva, maga után vonszolva a vízbe esett ifjú királyt. A vízbe esés egyszerre volt szerencséje és peche. Ha szilárd talajra esik, a rémült paripa halálra vonszolhatta volna, ám így nem kapott levegőt. Nem vesztette el lélekjelenlétét. Az övéből a víz alatt kivette a tőrt, s elvágva a kengyeltartót, szabaddá tette magát. Ám a mély víz ellepte. Palotában felnőve nem vált kiváló úszóvá, de még ha az is lett volna, a páncélingben elég lehetetlen feladat a víz felszínén maradni. Elkeseredetten próbált eljutni a túlsó partra úgy, hogy a mederben gyalogolva fel-fellökte magát, s közben segítségért is kiáltott. Ám az egyik ilyen alkalommal sikerült vizet nyelnie. Tüdőre…
A túlsó part bokrai közt rejtőző kun lány meglátva, hogy a király felfedezte, már épp meg akarta sarkantyúzni lovát, amikor meghallotta a második csobbanást, majd a segélykiáltást. Pillanatig habozott, majd hallva, hogy a lovascsapat elrobog anélkül, hogy a rejtekhelyét felfedezze, visszafordult. Előkapta a nyereghez csatolt karikás ostort, s már első kísérletre jól időzített. Ugyan jól képen teremtette a királyt, de a fuldoklónak sikerült megragadnia az ostor végét, s hagyta magát a partra vonszolni, de közben még nyelt egy slukk vizet. Hörögve kapkodott levegő után, de közben görcsösen kapaszkodott. A lány nem szállt le a lováról, a nyeregből hajolt le hozzá, a megfogta a feléje nyújtott segélykérő kart, a partra segítette, majd arrébb vonszolta, és átemelte egy hatalmas kidőlt farönkön. László király fulladozva köhögte fel a tüdejére nyelt vizet, a rönkön fejjel lefele lógva. Közben a testőrei a gázlónál átértek az innenső partra, s meglátták őket. Azonnal vágtába sarkantyúzták lovaikat. A lány sem habozott, nem várta be őket, hanem elvágtatott. A testőröknek a király állapotát látva kisebb dolguk is nagyobb volt annál, hogy a lányt kövessék. Köréje sereglettek.
– Meg se köszöntem… – volt László király első szava, még homályos tekintettel, de szemmel láthatóan egyre jobban. Alig akadt kíséretében, aki értette a szavakat. Hamarosan a lova is előkerült. Egyik testőre, amint meglátta a király arcán az ostor nyomát lázongva ígérte:
– Király uram, előkerítjük azt a kun boszorkányt, élve vagy halva, de előkerítjük!
– Ne! Miért akarod halva? Ő mentette meg az életemet… – tért vissza a felháborodástól az ifjú királyba az élet.
– De mi is történt tulajdonképpen, király uram? – kérdezte Köpek.
Miután a király elmesélte, Boda fia János, a testőr parancsnoka rosszallóan megcsóválta a fejét:
– Kegyelmes királyom, nehogy még egyszer ilyen kalandba keverd magad! Nem kockáztathatod életedet szeleburdi kamasz módon, egy szőkeség látványára! Az országnak szüksége van királyára! Ráadásul még trónörökösünk sincs! Tényleg, már nagyon várjuk születését! – feddte meg utalva a házas voltára.
László király nem válaszolt, csak nyelt egyet. Csak maga elé motyogta:
– Ebben az országban a rabszolgákat leszámítva bárki azt tehet, amit akar, és amit a szíve sugall. Kivéve a királyt… Majd arra gondolt, hogy Budán a felesége várja… Nem túlságosan vágyakozva.
Isabel királynő fokozott ellenérzéssel készült a második nászéjszakájukra. Az azt megelőző biztatásokból, hiába próbálta Erzsébet anyakirályné rejteni előtte a valóságot, rájött, miért olyan bizakodó leendő anyósa a következő elhálási kísérlet sikerességét illetően. (Leendő, mert amíg az elhálás ténylegesen nem történt meg, addig a házasság érvénytelen volt abban a korban). Ettől pedig még nagyobb hidegrázással gondolt a nászéjszakára. Hiába kapott anyósától millió tanácsot, ösztönei más súgtak, mint a „végre nővé válok” reményét. A „lazulj el” hasznos tanács, de eleget tenni neki az is kell, hogy az ember lányának minden zsigere ne ellenkezzék az aktussal. Csak fizikailag koncentrált az anyósi tanácsokra, görcsös igyekezettel, s a görcs hüvelyizmaiban jelentkezett leginkább. Fájdalmas volt a behatolás, s az élmény… Felért egy erőszakos közösüléssel. Á férji kötelességének teljesítése után elalvó László király újra átélte az ölelkezésének izgalmát Köpcsekkel és Mandulával, de hol az egyik, hol a másik arca változott át tündéri vonásokat felvéve…  Majd már az életmentő tündért tartotta a karjaiban…
Másnap reggel közhírré tétették, hogy a királyi pár elhálása végre ténylegesen megtörtént, a lepedő volt a bizonyíték, melyet kiállítottak megszemlélni. Erzsébet anyakirálynő pedig nyugtázta, hogy ötlete bevált.

 

[1] Mi Erzsébetnek vagy Izabellának ismerjük. Az Isabel az Erzsébet (Elisabeth) franciás alakja.
[2] Néhány évvel később e jelleme nagyban hozzájárult a szicíliai vecsernye néven elhíresült, a franciák lemészárlásába torkollt lázadás kirobbanásához, mely után elvesztette az uralmat Szicília fölött, s csak Nápoly királya maradt.
[3] Az Isabel hercegnő Magyarországra szállításának időpontja bizonytalan. 1269 után történt, és 1970 nyarán I. Charles a lánya Magyarországra utaztatásának kültségeit fedező kölcsönök visszaadásáról adott ki rendeletet. Ám abból nem derül ki, hogy az utazás megtörtént-e már.
[4] https://en.wikipedia.org/wiki/Elizabeth_of_Sicily,_Queen_of_Hungary, https://hu.wikipedia.org/wiki/Anjou_Izabella_magyar_kir%C3%A1lyn%C3%A9
[5] Kaliman Asen Bolgár cár is kun eredetű. Szerintem a Kelemen és Kálmán neveinkkel közös eredetű. Sok olyan „keresztény” nevünk van, amelyek valójában „pogány” eredetűek, de hasonlítanak keresztény nevekre vagy becenevekre. Ezeknek a jó része török nyelvekben megtalálható: Ilon (Jilan =kígyó), Imre (Emre = barát, testvér), Anna (Ana = anya), Béla (Bel = derék), Gyula (jula = fáklya), Jani (Dzsani), stb.
[6] Vitéz. Innen származik a bátor szavunk, de nem feltétlenül kun, lehet más, ősibb eredetű átvétel is.
[7] Az események kapcsán egyetlen olyan irat sem maradt fenn, amely utalt volna jelenlétére. Ám ekkor már a hercegnő Magyarországon tartózkodott.
[8] E két levél cáfolja egyes történészeink azon állítását, hogy a nápolyi udvar már akkor azon mesterkedett, hogy kezet tegyen Magyarország trónjára, és saját fiát (az akkor egy éves Martell Károlyt) juttassa a trónra. Ez csak húsz évvel később történt meg III. Endre trónra lépésekor.
[9] http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/nem_szerelembol_hanem_foldi_javak_vegett_hazassagok_ketfele_modellje_a_keso_kozepkorban

 

Legutóbbi módosítás: 2020.08.22. @ 18:35 :: H.Pulai Éva

Szerző Vandra Attila 717 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.