Sonkoly Éva : Kis firkáim

Visz az idő, utazom,

Hajnali ködpára vonatom.

Őszi lombok közt

suhanó árnyak,

valami bús dalt muzsikálnak.

* * *

A mólón két ember,

köztük a lemenő napsugár.

Nem kellene, hogy így legyen.

Amíg a Nap fenn volt

gondolatot egybe mosott.

Most, mikor lemenőben

szótlan várnak, mint néma árnyak.

* * *

Az igazi szeretet

nem kér, követel.

Tud várni, akár éveket.

Míg visszatalál hozzá,

aki eltévedt.

* * *

Sok mindenre megtanított az élet,

már azt is tudom, nem voltam más,

mint játék, egy halk csengő a kezében..

* * *

Utakon indultam,

vizeken hajóztam,

nem vitt sehova,

vesztett célom volt.

Utoljára próbálom,

magam útját járom.

 

 

 

Kép: Ábrahám Renáta

 

Legutóbbi módosítás: 2020.07.27. @ 20:02 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Sonkoly Éva 575 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"