Vandra Attila : A kun vipera ivadéka 10. Muhi, Batu kán pürroszi győzelme

Muhi, Batu kán pürroszi[1] győzelme

 

A fényes győzelem, és a magyarok fejveszett menekülése után Batu kán mégsem ült diadalünnepet. Hatalmas véráldozat volt az ára a középkor egyik legfényesebb diadalának. Több mint harminc ba’atur[2] vesztette életét a csatában, közöttük Bakatu, Batu kán testőrségének a parancsnoka is, A muhi csatát kiértékelni kívánó tatár vezérkarban (valamennyien Dzsingisz kán utódai, unokatestvérek) éles viták alakultak ki. A kölcsönös vádaskodás közben csak úgy röpködtek az „inkompetens” rokonai, végül ugyan Batu kán kénytelen volt elismerni, hogy a győzelem Szübü’etej érdeme, (hiszen ő maga, egy adott pillanatban fel akarta adni a csatát) de két vezérét Güjük kánt és Büri kánt a sértegetésekért kísérettel küldte haza Karakorumba, Ögödej nagykánhoz, hogy az ítélkezzen felettük. Güjük egyenesen szakállas vénasszonynak nevezte Batu kánt. (A sors iróniája, hogy Ögödej halála után Güjük lett a nagykán 1246-ban. Igaz, alig két évvel megválasztása után, 1248-ban, amikor épp Batuval való leszámolásra készült, feltehetően Batu kán testvérei gyilkolták meg)[3]

A győztes csata és a menekülő magyar sereg üldözése után Batu kán hozzálátott a Dunáig elfoglalt területek közigazgatásának megszervezéséhez. Helytartókat nevezett ki, még pénzt is veretett. Szemmel láthatóan nem csak rabolni akartak, hanem maradni is. Ezt szolgálta a megfélemlítés is: uralmi stratégiájuk részét képezte mindenhol. Ám a csapatai utánpótlását biztosító és zsákmányra vágyó portyázó csapatait gyakran utolérte a magyarok bosszúja, melyekért nem egy esetben egész falvakat mészároltak le. Ám ez a kegyetlen stratégia visszájára fordult: a magyarokat arról győzte meg, hogy a behódolás nem választási lehetőség.

Pestig gyakorlatilag „diadalmenetben” eljutottak, de a Duna nem a Sajó, s a túlsó parton gyülekező magyarok sem üdvözlésükre készültek. Míg a menekülők kis csapatai könnyedén találtak menedéket Dunántúlon, s egyre nagyobb számban gyülekeztek fogadásukra, Batu kán hatalmas seregének útját állta a Duna. Ha sikerülne át is úsztatni a túlpartra, mihez kezdene ott egy kimerült lovon ülő, csuromvíz harcos? Ráadásul Batu kán „kereskedői” sem tudtak feltűnés nélkül átkelni, hiszen ki merészelne kereskedni a tatár dúlt területeken? Ám eljött 1241 decembere…

 

Margit halálával, s az Istennek ígért királyi csecsemővel, úgy tűnt, hogy IV. Béla kálváriája nem ér véget. Margitot a királyi pár másik kislánya, Konstancia is követte a mennybe vezető úton. 1241 decemberében olyan fagy jött, hogy megtörtént az, amire az utóbbi években nem volt példa: Karácsonyra a Dunán olyan jégpáncél képződött, hogy egy sereget is megbírt. A Budára menekült magyarok kétségbeesetten küzdöttek a kialakuló jég ellen, de hiába. Néhány nap után a tatárok kényelmesen átsétáltak a folyón, s immár szabad volt az út előttük. IV. Béla nem kockáztatta a harcot, előbb Zágrábba, majd onnan Dalmáciába menekült, Klissza várába.

Úgy tűnt, Isten nem bocsájtott meg a magyar királynak, az átok továbbra is ül rajta, s általa a nemzeten is. Ám 1242. már nem volt diadalmenet Batu kánnak.

1242 januárjában megszületett a királyi család második Margit nevű leánya, s mintha az isteni megbocsájtás hírnöke lett volna, minden megváltozott. A tatár ostromgépeknek, s az akkor még kezdetlegesen felhasznált puskapornak a keleti országrész földvárai nem tudtak ellenállni, Kálmán herceg jóslata bevált: Dunántúl kőváraiba beletörött a tatárok bicskája. Bár a király Dalmáciába menekült, Esztergom, Székesfehérvár, Pannonhalma és más kővárak falai nem akartak leomlani. A tavasszal zajlani kezdő jég bármilyen átkelést megakadályozott a Dunán. A Muhinál elesettekkel, a felkoncolt portyázókkal és a helytartók védelmére hagyott seregekkel jócskán megfogyatkozott tatár sereg csapdába esett. A tatárok jövetelére egy év alatt felkészült nép elrejtette tartalékait, s mivel az 1241-es erősen esős évben az akkoriban amúgy is ingoványos, ritkábban lakott Dunántúlon nem termett elég gabona a megcsappantan is még több tízezres seregnek. Az állatcsordákat tartó kunok is azért telepedtek le kizárólag a Duna másik partján… A tatárok lovai az állati takarmány hiánya miatt még jobban szenvedtek. A hatalmas hó alatt legeltetni nem lehetett, szénát pedig a magyarok csak néhány állatuknak gyűjtöttek, nem tízezres seregeknek. A begyűjtött gabona az 1241-es esős év miatt tele volt varjúkörömmel[4]. A magyarok aztán tettek róla, hogy a kicsépelt gabona közé került varjúkörmöket a tatároknak szánt lisztbe beleőröljék… Az esős nyáron nem száradt meg a széna sem rendesen, s a rajta elszaporodó gombák a lovak közt is szedték áldozataikat. Batu kán Kadán seregét küldte IV. Béla elfogatására, de a Klissza[5], akkoriban még vízzel körülzárt várát nem tudták bevenni. Aztán kiderült, hogy a magyar király még csak a várban sincs…

A Dunán innen rekedt Batu kán dél felé vette útját, s kivonult Magyarországról, hogy egyesüljön Kadán seregével. A zsákmánnyal a sereg maradékai Erdélyen át távoztak.  A foglyok nagy részét – hiszen nehezítették az utat – leölték. A maradással a végleges megsemmisítést kockáztatták volna. A muhi csata pirruszi győzelemnek[6] bizonyult.[7]

 

Kadán és csapatának hirtelen távozása után a magyarok óvatosan vették tudomásul a hirtelen rájuk szakadt szabadságot. IV. Béla tanulva a muhi csata előzményeiből, nem ült örömünnepet, hanem óvatosságra intett. Megtiltotta a tatárok üldözését, csak azért küldött utánuk kisebb csapatokat, hogy figyelemmel kísérjék kivonulásukat. Aztán sorban érkeztek a hírek a tatárok kivonulásáról az egész országból.

 

Január 27-én, egy hétfői napon még Klissza várában született hercegnő, Margit keresztelőjére hathetes korában, még a tatárjárás idején került sor, Trau várában, ahova IV. Béla családját menekítette Klisszából a tatárok elől. A királyi pár, a gyóntató püspök tanácsára, és a Fennvaló kiengesztelésére, Istennek ajánlotta Margitot. El sem jött a következő hét vége, és március 14-én a tatárok megkezdték kivonulásukat az országból…  Alig három évvel később Margit hercegnő már egy veszprémi domonkos apácakolostorba került, ahol Olympiades nővér keze alatt megkezdődött az az agymosás, amely őt elindította halált okozó önsanyargatás és a szentté válás útján…  Ő azért született, hogy megváltsa az országot, és szülei Istennek ajánlották fel, az ország megmentéséért cserébe. Lám Isten elfogadta a felajánlást, ő Isten menyasszonya. Neki vezekelnie kell, és szolgálni… [8]

 

A tatárjárás borzalmas állapotban hagyta az országot. Falvak felégetve, a lakosság mintegy 40-50%-a, mintegy másfél millió ember halt meg, feltehetően a férfiak nagyobb arányban. Akit a tatárok nem mészároltak le, azokat elvitte a nélkülözés. Az országot beborító holttesteken lakmározó ragadozók elszaporodása tovább rontotta a helyzetet. Miután elfogyott az „a terüljasztal” az éhező ragadozók kétségbeesésükben megtámadtak mindent és mindenkit: vadállományt, háziállatokat és embert is…

Ebben a borzalmas állapotban is akadt, aki nyert a tatárjárásból. Meghalt a hitelező, gazdátlanul maradt a szomszéd földje, ne elemezzük. De a legnagyobb nyertese a tatárdúlásnak IV. Béla király volt. Kié legyen az a falu, terület, amelyet II. Endre örökös adományul ajándékozott valamely főnemesi családnak, ha annak írmagja sem maradt? A tulajdon visszaszállt a királyra… Ám ez csak nyitja IV. Béla nyereségeinek a listáját. Nyert ő nemcsak anyagilag, hanem másképp is. Talán még többet.

Az első királyi tanács az ismét tatárok nélküli Magyarországon a nagy kérdés jegyében kezdődött: Miért mentek el a tatárok? Csak úgy maguktól, a térdre kényszerített országból? Abból, amelyben szemmel láthatóan maradni akartak, hiszen megszervezték a közigazgatást, a termény és adóbehajtást, és minek etették a sok foglyot, hiszen végső távozásuk előtt a legtöbbjüket végül leölték, mint a birkákat.[9] Úgy nézett ez ki, mint a győztes menekülése. De annak semmi értelme… Kitől menekültek volna? A Dunántúli várakba zárkózottak csak védekezésre gondoltak. Egyetlen csatát nem vesztettek… S bőven maradt haderejük végigdúlni Szerbiát és Bolgárországot. Keresztes hadak, vagy a Német-Római császár csapatai még csak nem is gyülekeztek, II. Friedrich osztrák herceg pedig mintha szövetségese lett volna Batu kánnak, elfoglalt három megyét. Igaz, Győrre már ráfázott… Pontosabban rásült, mert a környéki lakosok nem kértek uralmából és az elfoglalókra gyújtották a várat…

– Még visszajönnek… Ahogyan a Kalka menti győztes csata után is visszavonultak, majd visszatértek, ezúttal maradni. Most már Tatár-ország az egész Kelet-Európai sztyeppe. Nemcsak az egykori kun-kipcsák birodalom, de az orosz hercegségek is mind tatár alattvalókká váltak.

E véleményt osztotta nagyjából mindenki. Abban már nem volt egyetértés, hogy mi légyen a teendő, ha visszatérnek. Akadt, aki a behódolás mellett tört lándzsát.  Mások inkább az „Inkább meghalunk, de rabok nem leszünk!” jelszót hangoztatták, és érvként azokat a magyar várakat hozták fel példának, amelyek Esztergommal és Székesfehérvárral az élen nem kerültek mongol kézre.

– Lám, megmondta Kálmán herceg, erősítsük meg a várainkat…

A muhi csata hőséről és bevált jóslatairól hamarosan a csata során elkövetett hibákra került a szó, már egy-egy élesebb hang is elhangzott, valaki már a király gyávaságát is szóvá tette, de Ernye Ákos kért szót. Az az ember, aki életét kockáztatva járt ide-oda a király és a tatárok között, tájékoztatva az uralkodót az ellenség mozgásairól.

– Királyunk nem menekült külföldre, hanem segítségért folyamodott. Elárulták. Elfogták. Ennek ellenére, az orosz hercegekkel ellentétben, akik hozzánk menekültek, s még mindig itt vannak, ő visszajött, hogy királyunk legyen. Meddig tartottak volna ki váraink, ha már királyunk nincs? – hatásszünetet tartott. – Kadán kán azért követte, mert tudta, amíg ő van, addig van Magyarország! És volt nekünk, és itt közöttünk. Nem hajózott Velencébe vagy Genovába! Itt maradt! A köznép ellenállásának is ez adott erőt. Egyszer majd a király visszatér! Keresztesekkel, német, osztrák segítséggel, vagy összegyűjti az életben maradt férfiakat? Nem lehetett tudni. De vissza fog térni! Ebben hitt mindenki. Mondom én néktek, ezért mentek el a tatárok! Mert volt királyunk! Köszönöm, uram, hogy voltál nekünk! Mintsem a múlton veszekedjünk, inkább azt tárgyaljuk, hogy mi tudott a tatárnak ellenállni?  Miért nincs akkora pusztítás Dunántúlon, mint az ország keleti részében? Mert nem ért meglepetésként a jövetelük! Megtanultuk a barmainkat, jószágainkat a mocsarakba elbújtatni! A kővárakat nem tudták bevenni! Miért ölték le a foglyokat? Mert éheztek! Kiirtották az ország nagy részét, de rengeteg katonát vesztettek ők is. Kadán csapatai itt rekedtek a Duna jobb oldalán! Nem merték kockáztatni Magyarországon az átkelést. A napokig tartó folyamat végén, az utolsó átkelőkre a halál várt volna, és egy magyar győzelem! És megmondom én, féltek! A várak álltak, a királyunk élt, és megvolt nekünk! Az első rémületünk, amire alapozták a győzelműket, elmúlt. Egyre nehezebb és veszélyesebb volt számukra az utánpótlás. A kővárak népe állta a sarat, és az ország tele volt bevehetetlen várakkal! A maradás számukra a lassú felőrlődést jelentette volna. Elég lett volna egy vesztett csata híre, hogy újra merjen és összefogjon a magyar! Mert királyunk élt, és volt! – nyomta meg a szót. – Okosabbak voltak annál, hogy ezt bevárják. Csatát nem nyertünk, de győztünk! Elmentek! Visszavonultak! Éljen Béla királyunk, köszönjük, hogy volt nekünk! És hogy nem hagyott el minket, külföldre menekülve, hanem itt maradt nekünk! Vivát! – emelte magasba öklét!

– Vivát! – hangzott fel kórusban a lázba jött tömegből. – Vivát Béla rex!

Amint az éljenzés elcsitult, Apor nembeli László emelkedett szólásra, aki már egy ideje a királyné testőrségének parancsnoka volt.

– Osztom Ernye Ákos uram véleményét! Fel kell készülnünk a fogadásukra! Mert visszajönnek! Hiszen ebben eddig is egyet értettünk! Hagyjuk a múltat, inkább foglalkozzunk a jelennel és a jövővel. Illetve a múltra csak annyira tekintsünk vissza, hogy tanuljunk hibáinkból, hogy helyre hozhassuk őket!  A bűnösök keresése soha sem adott jó tanácsot a jövőt illetően. Nem az a lényeg, Muhinál ki hibázott, hanem az, hogy mit – utalt azokra a hangokra, akik már kezdték felhánytorgatni Béla királynak a muhi csatánál elkövetett hibákat. A tatárok másképpen hadakoznak, mint amihez szokva voltunk, ez meglepett minket. És nem az a kérdés, ki hibázott! – emelte meg a hangját pillanatnyi hatásszünetet tartva, de csak annyit, hogy másnak ne legyen ideje közbeszólni – Kötöny kán meglincselésekor, hanem elismerni, hogy hiba volt, óriási hiba! Lám, a halála hírére feldühödött kunok nem szaladtak egyesülni a tatárokkal, hanem kivonultak az országból… Az egyetlen úton, ahol nem találkozhattak Batu kán seregeivel! Délnek!  Igaztalan vádakkal illettük a kánt is, a kunokat is! Saját váraink ellen kényszerített magyarok esetéből tanulva, ideje beismerni, hogy a tatárok a kunokat ellenünk kényszerítették, nem szövetségeseik voltak, s akik a tatár csapatokban szolgáltak, nem Kötöny kán kunjai voltak!  Az ő tízezer kun vitézével felvértezve, s az ő tapasztalatával gazdagodva, hiszen több csatát is vívott a tatárok ellen, nagyobb esélyünk lett volna! Nem az a lényeg, hogy ki hibázott, amikor meggyilkolták, hanem elismerni, hogy hiba volt!

A beálló hangzavar megakadályozta beszéde folytatásában. Ám amint Béla király felemelte kezét, jelezve hogy szólni akar, azonnal csend állt be a teremben. Hol volt az az idő, amikor a szavába vágtak, s darabokra kellett vágatnia a királyi tanács székeit! Ez nem az a IV. Béla volt, hanem az ország megmentője, és Magyarország királya, legháborgóbb ellenfelei számára is, akik azzal a tervvel jöttek a tanácsba, hogy szemére hányják a Muhi csatát és az ország feldúlását. Meg kellett adni neki a tiszteletet.

– Az első, és legsürgősebb dolgunk, erőnket arra összpontosítani, hogy legyen idei termés, hogy legyen mit enni. Máris késésben vagyunk! Éhínség vár ránk! Télig mindenkinek födél kell legyen a feje fölött! Olyan amilyen, de födél! Amint lesz termés, lesz mit fejni, nekiállunk az ország újjáépítésének. Igaza volt öcsémnek, a hazáért életét adó Kálmán hercegnek, kővárakat kell építeni! Ha visszajönnek, nem hódolunk be!

 

A tanács berekesztése után az urak sorban mentek el. Béla király észrevette, hogy Apor nembeli László láthatóan halogatja távozását. Ráérzett. Felesége testőrségének parancsnoka négyszemközt akart beszélni vele. Intett neki a fejével, hogy kövesse. Amikor kettesben maradtak, szembefordult vele.

– Látom, mondani akarsz valamit…

A testőrparancsnok letérdelt.

– Kegyelmes uram, bocsásd meg bátorságomat, de kikívánkozik belőlem. Uralkodásod eddigi éveiben igencsak nagy volt a széthúzás az országban. Sokan voltak elégedetlenek azzal, ahogyan kormányoztad az országot. Kegyelmes édesapád által elkövetett hibákat orvosolni próbáltad, de sok ellenséget szereztél magadnak. Ma kegyelmed mellé állt a nemzet. Olyan, mintha most koronáztak volna meg. Hálás feladat az újjáépítés, még ha mégoly nehéz és göröngyös is. Ne szalaszd el az esélyt, amelyet ma kaptál, kegyelmes uram! Ma egy emberként melletted áll az ország. Ilyen királyra van szükségünk, akiben hinni tudunk!

Bár Béla király nem mondott köszönömöt, csak fagyosan elbocsájtotta egyik leghűségesebb emberét, a testőrparancsnok szavai nem hagyták nyugodni.

 

[1] Bár a magyar források pirruszi győzelem néven ismerik, azt, akiről elnevezték I. Pürrosznak hívták, és épeiroszi király volt. Szerintem így helyesebb. Állítólag azt mondta az ausculumi csata után: „Ha még egy csatában győzünk a rómaiakon, végképp elveszünk.” (Innen a „pürrhoszi győzelem” kifejezés.) Azt hittem, eredeti hasonlattal jöttem elő, Muhit Pürroszhoz hasonlítva, aztán tovább kutakodva el kell ismernem, hogy epigon vagyok: https://www.origo.hu/tudomany/20160411-mongol-birodalom-kozepkor-tatarjaras-batu-kan-magyar-kiralysag-iv-bela-arany-horda-julianus.html

[2] Szó szerint „bátor”, jelentése hős, bátor harcos, egy tiszteletbeli cím a mongoloknál (lásd Ulan Bator – a vörös hős –  a mongol főváros neve). Bár nagyjából a nyugati lovagi cím megfelelője, több annál, egy ba’aturt nagyobb tisztelet övezett, mint egy átlag lovagot. Íme a történelemben néhány személyiség, aki e címet viselte. https://en.wikipedia.org/wiki/Baghatur#List_of_individuals_with_this_title

[3] A források itt is ellentmondásosak. Kínai források (Szübü”etej életrajzírója, Yuan Shi, valamint Güyük kán életrajzírója Hodong Kim-re hivatkozó angol wikipédia) szerint a vita ekkor történt, https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Mohi#cite_note-57  A magyar wikipédia szerint e vita régebben, Maghas, Oszétia fővárosának ostroma után esett meg. https://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%BCj%C3%BCk_mongol_nagyk%C3%A1n Mindenesetre azt minden forrás beismeri, még a Batu kánt dicsőítők is, hogy a tatárokat érzékeny veszteség érte Muhinál. („Seemingly relaying a Mongol version of the story meant to glorify Batu Khan, John of Plano Carpini also stated that a great many Mongols were killed in Hungary…” https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Mohi#Aftermath  )

[4] https://hu.wikipedia.org/wiki/Anyarozs. Erősen mérgező gombafajta, gabonaparazita, a Szent Antal tüzének nevezett, gyakran halálos kimenetelű mérgezést okozza.

[5] Neve a latin Clausus = körülzárt szóból származik

[6] pirruszi – ‘túl sok áldozatot követelő’ győzelem. Pürrhosz ókori épeiroszi (epiruszi) király nevének latinos Pyrrhus változatából. A király a rómaiak elleni egyik ütközetét akkora véráldozat árán nyerte meg, hogy utána felkiáltott: „Még egy ilyen győzelem, és egyetlen katonám se marad!”

https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3/p-F3534/pirruszi-F3766/

[7] A mongolok kivonulása egy látszólag teljesen leigázott Magyarországból a történelem nagy talányai közé tartozik. Számos elmélet született ennek magyarázatára. A fenti elméletet először én is a magyar nacionalizmus történelemszépítésének tartottam… A legszélesebb körben elfogadott nézet a kivonulást Ögedej kán 1241. december 12-ikei halálával hozza kapcsolatba. Ám Karakorum 7500 kilométerre van. A napi 100 km és 75 nap elvileg reálisnak tűnik váltott lovakkal, és naponta váltott hírnökökkel… Gyakorlatilag kétes… Arab források azt állítják, hogy Batu kán csak hónapokkal Magyarországról való távozása után értesült Ögedej kán haláláról. Másrészt Batu kán (nem kis mértékben Güjükkkel, Ögedej édes fiával való általam is említett viszálya miatt) nem ment el a csak 1246-ban ( négy évvel később) megtartott kurultájra. S még ha mégis megtudta 1242. március elején a kán halálát, mehetett volna a kánválasztó kurultájra  Magyarország kiürítése nélkül is, helytartót hagyva a területen. Sietős távozásukra utal a rabok leölése is. Egy másik elmélet az 1242-es év nedves időjárásával magyarázza a távozást, mely miatt Dunántúl elmocsarasodott. (https://www.21stcentech.com/climate-change-saved-europe-mongols/)   Csakhogy márciusban, amikor a tatárok kivonultak, még nem lehetett tudni milyen lesz 1242 nyara…

Ugyanakkor IV. Bélának Rómába küldött leveléből tudjuk, hogy Székesfehérvár, Esztergom, Veszprém, Tihany, Győr, Pannonhalma, Moson, Sopron, Vasvár, Újhely, Zala, Léka, Pozsony, Nyitra, Komárom, fülek, és Abaújvár 1242. február másodikán még  magyar kézen volt. Egyéb források vizsgálatából valószínűsíthető, hogy közel százhatvan magyar vár, kolostor, és egyéb erődítmény nem került a mongolok kezére. A középkorban a könnyűlovasságra alapozott, gyorsan mozgó hadseregeknek nem volt erősségük a várostrom. A távozás sem volt benne az eredeti tervben, hiszen megszervezték a helyi közigazgatást. Mindenestre több mint negyven évig a kisebb betöréseket leszámítva (rablás) nem tettek kísérletet az ország leigázására, bár többször is küldtek behódolásra felszólító levelet IV. Bélának, amelyeket a király válasz nélkül hagyott. https://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s

[8] 1276-ban avatták boldoggá, hat évvel halála után, szentté 1943-ban XII. Pius pápa avatta.

[9] E kérdés ma, a harmadik évezredben is találgatások tárgya, és a történelem legnagyobb  talányai közé tartozik.

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Vandra Attila 711 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.