Kégl Ildikó : Kontraszt

A nyári szellő hirtelen meglebbentette a könnyű törtfehér muszlin függönyt. Mintha csak azt kérdezné tőle zengő, búgó hangján, akarsz-e a játszótársam lenni? A lágy textil szótlanul átadta magát a langyos áramlat szeszélyének. Élvezte a huncut, finom játékot: ahogyan a fuvallat váratlanul alákapott, megemelte, lélegzetnyi ideig a levegőben tartotta, majd még ugyanabban a pillanatban lágyan visszaeresztette.

A nő a diófára rögzített függőágyban ringatózott, kezében rozsdabarna műbőr kötésű könyv: „A varázsló halála” címmel. Nem szerette Csáth Gézát, a műveit még kevésbé, mégis megszállottan falta minden örökségül hagyott lidérces, nyomasztó gondolatát. Nehezen tudta volna megmagyarázni, honnan ered ez a furcsa, bizarr rajongás, ez a permanens vágy, de mintha akarata ellenére lépne újra és újra a könyvespolchoz, hogy leemelje a kötetet, ami szól hozzá, s amitől ő mégis valósággal fél. Úgy volt vele, mint valami függő, aki felismerte ugyan, hogy szenvedélybetegsége eluralkodott rajta, de nem tud mit tenni ellene. Talán nem is akar, mert meglehet, titokban még élvezi is ezt a különös, izgalmas frusztrációt – a zakatoló szívet, a remegő kezet, a ködfátyolos gondolatokat –, ami mindannyiszor hatalmába keríti, ha felnyitja valamelyik kötetét.

Ám most még A varázsló halálánál is jobban lekötötte a nő figyelmét a szellő és a nyári lak függönyének buja játéka. Összecsapta hát a könyvet, feszes, napbarnított combjára ejtette, majd kényesen elnyújtózott alkalmi fekvőhelyén, és megbabonázva figyelte a románcot: olykor csak a muszlin közepét mozgatta meg egy csíkban a fuvallat, máskor a széleit hajtogatta kifelé, befelé olyan lenyűgöző mozdulattal, mint egy ügyes szabó, aki alig egy szempillantás alatt bájos fodrot varázsol az egyszerű vonalú ruhára. A leheletvékony, csillogó anyagnak igencsak kedvére való volt a szél udvarlása, megadóan tűrte, hogy egyszer egészen mély ráncokat, másszor apró, alig észrevehető barázdákat rajzoljon rá. És az augusztusi szellő kényeztette is az áttetsző textíliát, ahol csak érte. Amikor a bohém udvarló kis időre magára hagyta, az izgatottan várta, hogy jöjjön végre vissza, játsszon még vele. A különös, rapszodikus szerető kisvártatva újra ott termett, hogy eleinte egészen lágy fuvallatként megérintése, később szenvedélyes mozdulatokkal tépje, ahol csak éri a finom anyagot. A nő melegbarna szemeit tágra nyitva, lélegzetvisszafojtva figyelte a függöny és a szellő pajkos érintkezését, s annyira magával ragadta a jelenet, hogy egészen megfeledkezett a külvilágról. Azt képzelte, hogy a szél 50 körüli férfi, érett, intelligens, határozott, ugyanakkor gyöngéd. Pontosan tudja, hová kell érnie ahhoz, hogy örömet okozzon. Hivatást is választott az augusztusi szélnek: „Orvos vagy te, úgy hiszem. Méghozzá sebész” – ábrándozott. „De nem gondolnám, hogy traumatológus! Nem! Ortopéd sebész, netán idegsebész. Ez a kecses, finom kis hölgy pedig nyelvtanár. Franciát tanít egy középiskolában” – bámult a kényesen táncoló függönyre. Esetleg költő! Vagy irodalomtörténész. Mindenesetre olyan nő, aki nem pusztán a külsejével, de a gondolataival is képes felkelteni egy férfi érdeklődését.” Maga sem tudta megmondani miért, de egyszeriben valami megmagyarázhatatlan irigység lett úrrá rajta, ahogyan szemlélte ezt az elégedett párost, akik nem tudtak betelni a másikkal, s olyan gátlástalanul feledkeztek egymásba, mintha azt üzennék a világnak, semmi más nem számít, csak a pillanat. A most! A függőágy mohazöld lenvászonjába fúrta szép arcát a fiatal tanárnő, majd elmosolyodott kislányos ábrándjain.

– Jó napot! Hát itthol’ vannak? Úgy elbújt a kert végibe’, hogy alig vettük észre – szólt egy mély, férfias hang.

Összerezzent a nő, mert olyan szögben feküdt, hogy először csak egy nagyméretű, szürke gumicsizmát látott. Ám amint előrehajolt a függőágyban, megnyugodva konstatálta, hogy a szomszédasszony áll előtte. Második éve – amióta rátaláltak a tornácos parasztházra – szinte minden hétvégét itt töltenek az erdő közepén elbújt apró faluban, ahol úgy a századelő tájékán megállt az idő. Ahol a helybéliek jó része az Iphone-korszakban is vezetékes víz és földgáz nélkül éli életét.

Egyike volt ezeknek a századelőn rekedt embereknek a szomszédasszony, Magdi, aki PVC csizmájában alig három méterre állt a fiatal tanárnőtől, mégis mérföldes távolság választotta el őket egymástól. Magdi a legnagyobb hidegben is éppúgy, mint most, az augusztusi kánikulában, gumicsizmát viselt. Munkásnadrágban, és valami meghatározhatatlan kardigánszerű viseletben volt. Öltözéke, hangja, mozdulatai, és egészen rövid, fiúsra nyírt haja alapján – amit saját maga vágott – a faluba érkező idegenek első pillantásra mindannyian férfinak nézték. Akadt is belőle kellemetlenség bőven.

– Jó napot, Magdi! Ezúttal egymagam, a férjem kongresszuson Münchenben, a lányom angol táborban, Miskolctapolcán – fogadta köszönését rezignáltan a nő. Még ki sem mondta, máris megbánta, hogy ennyi információval látta el a szomszédasszonyt. – Tiszta hülye vagyok, azt se tudja ez a szegény, Miskolctapolca merre van, nem még München -. És felötlött a fiatal nőben egy különös párbeszéd a közelmúltból. A terveiről beszélt a szomszédasszony, hogy szívesen körülnézne Miskolcon, mert sosem látott még igazi nagyvárost. „Egyszer bemennék egy olyan tömbös házba is, ahol minden kényelmesítve van” – így mondta, emlékezett vissza a nő. Az alig negyven kilométerre levő városról beszélt olyan pátosszal, mintha a gízai piramisokhoz készült volna. Nem pusztán a szavakra emlékezett, melyek igen mélyen gravírozódtak elméjébe, de az asszony tekintetére is, mely a retinájába égett.

– Mi meg a szilváér’ gyöttünk’ vóna’! – mondta határozottan, de kiszolgáltatottsággal a hangjában Magdi asszony. Régen a napszámosok kérhették ilyen hangsúllyal jussukat a gazdától, mindvégig attól remegve, hogy hiába dolgoztak meg becsületesen érte, amíg nincsen kezükbe hiánytalanul a járandóság, addig bármi történhet. Addig veszélyben van az, ami az övék. Addig nekik félnivalójuk van!

– Jó lesz a pályinkába’– egészítette ki a nővére, aki nagy szuszogások közepette épp beérte testvérét, és megállt ő is a diófa mellett, majd a nőre tekintve így folytatta – Mer’ minden szem számít, nem igaz!? – Aztán meghimbálta az alkarjára akasztott koszos, behorpadt bádogvödröt. – Meg hát, ha egyszer a mienk’, hát a mienk! Ezen mán’ csak nem fogunk vitázni! – mondta egy szuszra a szomszédasszony nővére, aki ugyan nem a faluban lakott, de mióta az apjuk meghalt, majd minden hétvégén eljött segíteni testvérének, a vénlánynak, aki minden értelemben egyedül maradt.

Az alig húsz lelket számláló galyasági faluban ilyenkor együtt hasították a tüzelőnek szánt fát, húzták a kútról a vizet, kaszálták a füvet, vagy kopasztották a tyúkot. Sovány, szikár ember volt az apjuk, de igen erős. Az a fajta, akiről 89 évesen se hitte el senki a faluban, hogy egyszer bizony őt is magához szólítja a Teremtő.

– Menj mán’ Kati, dehogy fogunk vitázni! – utasította rendre nővérét a vénlány. – Hát jó szomszédok vagyunk mi, nem igaz?! – nézett a fiatal nő szemébe. Maguk ugyan a városrúl’ gyöttek’, de mán’ félig-meddig idetartoznak közénk.

– Meg mindegy is, hogy városi vagy falusi a nép, csak dógos’ legyen. Mi meg dógozunk’ itten’ mindannyian, ki-ki a maga módján. Maga, meg a férje a fejivel’, mi meg a két kezünkkel – vette át újra a szót a nővére és úgy magyarázott, mintha valami félreértést akarna tisztázni, vagy legalábbis eloszlatni minden kétséget, még azt is, ami fel sem merült.

– Na, de lényeg a lényeg, felszednénk azt a veres szilvát! Azér’ jöttünk! – zárta le a beszélgetést Magdi.

– A szilváért? – fordult kérdő tekintettel feléjük a nő. Egészen elbizonytalanodott, kissé zavarba is jött. Meglehetősen méretes volt a kert – ez kétségtelen –, de férjével együtt igyekeztek rendben tartani. Tegnap délután is körbejárták az udvart, és nem tűnt fel nekik, hogy a szomszéd szilvája kékeslila szőnyegként borítaná be a kert ház mögött részét.

– Azér’ hát! A veresér’, ami ide átesett! Mán’csak az maradt! A többit mind felszedtük, még a kaszáló végibül’ is azt a kökényszilvát! Mer’ a kaszáló az mán’ az önkormányzaté, de megmaradt a végibe’ egy fa, a polgármester meg megengedi, hogy felszedjük alóla. Bele szokjuk’ főzni azt is!

Ahogy a fiatal tanárnő nézte ezt a két asszonyt, hallgatta ízes, egyszerű szavakba zárt gondolataikat, hirtelen olyan távolinak tűnt minden, ami szép. Távolinak tűnt a szellő és a függöny játéka, és távolinak a combján pihenő irodalom is. Mérhetetlenül távolinak tűnt a kultúra, csak ez a két elpazarolt asszonyélet volt olyan üvöltően közeli. Farkasszemet nézett ezzel a két gumicsizmás asszonnyal, akik az égbekiáltó reménytelenség mementójaként álltak a kertjében. Nézte őket szótlanul, és hosszú ideig képtelen volt bármit is mondani. Még csak sóhajtani sem tudott, valahogy a tüdejében rekedt minden érzés. Be akarta szívni az augusztusi levegő balzsamos, lélekemelő illatát, – hogy megkönnyebbüljön valamelyest –, de nem tudta, mert ahhoz előbb ki kellett volna fújnia a tüdejében maradt részvéttel és szánalommal keveredett keserűséget. Ezzel a bennrekedt keserűséggel igazította meg magán egészen rövid, virágos pamutvászon ruháját, majd megszólalt:

– Hát menjünk! Szedjük fel azokat a csavargó szilvákat, akik nem tudják, hogy a maguk kertjébe kell potyogni! – mondta és felnevetett mesterkélten. Csak a szeme nem nevetett. Különösen akkor nem volt kedve mosolyogni annak a szempárnak, amikor megérkeztek oda, a ház mögé. Mert nem volt ott violaszínű szilvaszőnyeg, ahogyan a nő elképzelte. A közös kerítés tövében kilenc szem szilvát találtak. Kicsit arrébb még négyet. A fiatal nő az öreg szilvafára nézett ekkor, és alig láthatóan megcsóválta a fejét. „Ha már idepottyantottad ezt a hamvas, violaszínű reményt, pottyanthattál volna többet belőle! Isten tudja, mennyit! Csak épp annyit, hogy értelme legyen! Értelme legyen kérni, meghunyászkodni, idejönni!” És érezte a nő, hogy harag fogan testében, ami másodpercről másodpercre gyarapszik, fejlődik, majd lényéből kiszakadva a szilvafa felé áramlik! Már csak ezen a füstös, fojtogató haragfelhőn át tudott a fára tekinteni, a kerítés felé magasodó, elhanyagolt gyümölcsfára, aminek talán több letört, elhalt ága volt, mint élő.

Amíg a hatalmas kerten átsétáltak a nő végig abban reménykedett, hogy megtelik majd a koszos pléhvödör a kóbor vörös szilvával. Most aggodalommal tekintett a két asszonyra, úgy érezte, mintha csalódást okozott volna nekik. Lelkiismeretfurdalása volt a fiatal nőnek a szilvafa helyett is. Ám legnagyobb meglepetésére a két asszony elégedetten mosolygott! Amikor cserzett bőrű kezeikkel az utolsó szemet is a bádogvödörbe dobták felegyenesedtek, és elköszöntek.

– Köszönjük! Akkor mi megyünk is! A viszontlátásra! – mondták egyszerre! És tizenhárom szem szilvájukat megszerezve jókedvűen hazasétáltak.

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Kégl Ildikó 2 Írás
Kégl Ildikó vagyok, születtem 1976 szeptemberében. Ezek az adatok ugyanakkor semmi lényegeset nem árulnak el rólam. Az élet paradoxonjai közé tartozik, hogy azok az információk, amelyeket személyes adatokként szoktunk meghatározni, olykor kevesebbet fednek fel rólunk, mint adott esetben egy idézet, amihez pedig semmi közünk nincsen. Az én személyes adatommá vált Márai idézet így hangzik. „Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka.” Az önmeghatározásom így máris pontosabb. Újságíró vagyok, hivatásszerűen írok tizenöt esztendeje. Ám voltaképpen gyermekkoromtól történeteket jegyzek le. Tizenhárom éves sem voltam egészen, amikor kölcsönvettem az öcsém vonalas füzetét, és egy hétvége alatt teleírtam annak harminckét oldalát. Ekkor megéreztem – bár definiálni még nem tudtam –, hogy az írás varázslat. Tetszett ez a különleges, misztikus „szer”, amely képes volt csillapítani a fájdalmat, felfokozni az örömöt. Eleinte csak ösztönösen, később tudatosan is használni kezdtem a varázsszert, ami hatékonyabb volt a legerősebb fájdalomcsillapítónál is. Írtam fájdalmamban és írtam örömömben. Egy idő után már csak igekötőkkel írtam; volt, hogy leírtam történeteket, de többnyire kiírtam és megírtam azokat. Legmeghatározóbb élményeim egyike, amikor tollat és papírt kértem a szülőszobában 2010-ben, s a tizenhat órás vajúdásom során előbb történeteket, majd a kislányomat is megszültem, Zsófiát. Tulajdonképpen észrevétlenül lett az írás a hivatásom, a mentsváram, az életformám. Életszag címmel 2017 – ben jelent meg első novelláskötetem a Püski Kiadó gondozásában, majd hangoskönyvem, mely lélektani novelláim válogatásait tartalmazza Seres Ildikó és Nemcsák Károly, Jászai Mari-díjas színművészek előadásában. 2019-ben ugyancsak a Püski Kiadó gondozásában látott napvilágot második novelláskötetem, Három buszmegállónyi boldogság címmel.