Bojtor Iván : KÉPESLAPOK BIZÁNCBÓL

Időnként küld egyet-egyet.
Az elsőt még gyerekkoromban, huszonvalahány éve kaptam. Persze, nem tudtam, hogy ő küldte, mert akkor még nem is ismertem. A képeslapon egy tíz évvel későbbi postabélyegzés dátuma állt. A vágott, fogazatlan bélyegen (ha egyáltalán bélyeg) egy felhőkbe vesző hegycsúcs elmosódott képe látható. Én legalábbis annak nézem. A kép körül cikornyás, olvashatatlan betűkből felirat fut körbe. Összevetettem már sokféle írással, de nem találtam hasonlót. Néhány szakértőnek is megmutattam, az egyik szerint az örmény írás korai változata, a másik viszont az állítja, hogy a glagolita eddig ismeretlen variánsa lehet. Egyikük sem győzött meg.
A lapon ennyi áll: „Szia! Megígértem, hogy írok, de nagyon kevés az időm. A kép egyébként éjszaka készült. Nem sikerült valami jól, de te úgyis rájössz, hogy mit ábrázol.” Rájöttem. Persze hogy rájöttem, vagy húsz év múlva.
A második képeslap talán tíz éve érkezett. A régi címemre küldte, ahol szerencsére meghagytam az újat is. A világháború idején adták fel. A postán nem nézték a bélyegzőt, csak azt, hogy olyan bélyeg van rajta, amelyik nincs forgalomban, és telenyomkodták portóval. A szöveg ennyi: „A kép egy nappal később készült, mint az előző. De te ezt úgyis tudod! Most futok. Majd írok.”
Néhány éve megérkezett a harmadik is. Ezen csak a címzést lehetett kibetűzni, mert elázott valahol. A bélyeg helye tisztán kivehető. Arra gyanakszom, hogy valamiféle különlegesség lehetett, és egy gyűjtő, vagy annak a postán beépített embere, leáztatta. Az üzenetből csak egy halványkék paca maradt. Nagyítóval átvizsgáltam, de csak néhány betű lenyomatát sikerült felismernem.
A harmadik képeslap után nyitottam ezeknek egy albumot. Persze, így az üzenetek nem olvashatóak, és a lapokra ragasztott fura bélyegek sem láthatóak. De kit érdekel? Az első képeslap alá, amelyiken egy fehérnek tűnő gömb van – úgy sejtem, az eredeti ezüstszínű lehetett –, először Comeneus írását másoltam: „Az étszaka, kire az boldogtalan nap az Város meg-vitelére következet volt, midön az Török tábor vendigeskedet, és az Keresztyénség ki ki az ü rendelt helyén vigyázásben volt, fel lobbant egy tüz, és ugy tetzet mint ha nagy világosság volna (a’ mint Gregorius Phranses, ki akkor az Városban jelen volt, és szemeivel látta, azt irja), ez az világosság az Város felet le-szállot, és azt az ö világosságával el-lepte.”
Később meggondoltam magam, és ráragasztottam az eredeti forrás modern fordítását: „Az ostromlók egy jelet láttak. Egy, az égből alászálló ragyogó fényt, amely egész éjszaka a város fölött lebegett, és sugaraival beragyogta azt. A fény láttán azt gondolták, hogy az Isten megharagudott a keresztényekre, tűzzel akarja elpusztítani őket, s nekik adja őket rabszolgának. De miután minden alkalommal visszaverték őket a falakról és a létrákról, és hamis hírek terjedtek el a táborukban, az itáliaiak és Iankosz felmentő seregeiről, akkor már azt mondták a fényről: »Az Isten a keresztények oldalán harcol, védi és támogatja őket. Az Ő akarata ellen ezért semmit sem tehetünk.«”
Hogy a második lap mit is ábrázolhat, azon évekig törtem a fejem. A fotón egy rémült tekintetű, szakállas férfi látható. Vállai furcsán állnak, mintha valamit tartana a kezében, ami persze nem fért rá a képre. Első pillantásra valamiféle papnak véltem. Ez a gyanúm később be is igazolódott, mikor egy múlt századi útikönyvben a következő sorokat olvastam: „Egy ma is élő legenda szerint, amikor a törökök betörtek a Hagia Szophiába, Bizánc nagyságának e méltóságteljes jelképébe, egy pap még éppen misét tartott. A kelyhet tartó pap mögött megnyílt a fal, és ő belépett az így támadt résen, mielőtt még az visszazárult volna. Úgy tartják, hogy ha Konstantinápoly ismét felszabadul, akkor a fal majd megnyílik, és kilép belőle a pap, kehellyel a kezében, és majd ott folytatja a misét, ahol 1453. május 29-én abbahagyta.”
Az elázott harmadik képen, közelről csak fekete-fehér foltokat látni. Először esti felhőknek véltem, de rájöttem, hogy füst, mégpedig az égő város füstje.

Akkor már csak ketten voltunk a kiállítóteremben. Én egy tárló előtt bámészkodtam, a lány pedig szemlátomást menni készült, a vendégkönyvbe írt valamit. Kifelé menet egy futó pillantást vetettem a könyvre, és a félreismerhetetlen betűk láttán megremegett a lábam. Ez nem lehet igaz! Utánarohantam.
– Várjon! Várjon!
Még a kijárat előtt a folyosón utolértem.
– Ismerjük egymást? – nézett rám meglepetten.
– Ezt te írtad? – toltam az orra elé a legelső képeslapot.
– Hűha! – nyögte. – Megint összekevertem a kódokat. Be fogják vonni az útlevelem…
Néhány másodpercig a címzést bámulta, rám nézett, végigmért, majd lassan, elgondolkodva azt mondta:
– Gyere! Igyunk meg egy kávét! Megmagyarázom.
Persze nem magyarázott meg semmit. Még mielőtt a kávét kihozták volna, felugrott az asztaltól, és az egyik falilámpához lépett. Nézegette jobbról-balról, majd visszaült.
– Ez érdekes – mondta. – Az egyik ismerősöm pont ilyen alakú égőt akar szerkeszteni. Már vagy egy éve kínlódik vele. Tehát mégiscsak lehetséges. Nem is hittem volna. Hát, ezt meg is írom neki.
A táskájából kihúzott egy mappát, abból egy borítékot, és egy levélpapírt tett az asztalra, majd némi kotorászás után egy tollat kapott elő.
– Töltőtoll. Láttál már ilyet? Úgy működik, hogy…
Elnevettem magam.
– Aha! Szóval, tudod – mormogta, miközben a borítékot címezte.
„Thomas Alva Edison”
– Most ugratsz? – kérdeztem, a névre mutatva.
– Ismered?
– Dehogy, csak hallottam róla.
– Nem is tudtam, hogy ilyen híres.
Belekezdett a levélírásba, vagy nem is írásba, inkább rajzolásba. A papíron hihetetlen gyorsasággal születtek meg azok az általam már jól ismert, túldíszített, kicifrázott, kacskaringós betűk. Közben folyamatosan hozzám beszélt:
– Fura vagyok? Szerintem a levél meg a képeslap olyan emberi valami. Nehéz megfogalmazni… Aki megkapja, biztos lehet benne, hogy az, aki a saját kezével írta, akkor csak rá gondolt. Valahogy más, mint amikor a testedet egy gép megjeleníti valakinek, és a jelenés elmondja az üzenetedet. Érted, mire gondolok?
Bólogattam. (Dehogy értettem.)
Gondosan négyrét hajtogatta a lapot, becsúsztatta a borítékba, majd a mappából elővett egy ugyanolyan bélyeget, mint amilyen a nekem küldött képeslapon volt, megnyalta (persze elfintorodott), és ráragasztotta.
– Majd Kubában feladom – mosolyodott el, és témát váltott: – Szóval… Érdekel a bizánci művészet?
Elmondtam neki, hogy engem nem is annyira a bizánci kultúra érdekel, inkább a város utolsó napjainak a története, abból is a rejtélyes, megmagyarázhatatlan események, és motyogtam még valamit a titokzatos csillagról, meg a falban eltűnt püspökről is, de félbeszakított…
– Nekem nagyon tetszett. Be is ugrom Bizáncba, megnézni.
– Isztambulba – javítottam ki, okoskodva.
– Dehogy Isztambulba! – nevetett. – Ott már jártam, háromszor is. Bizáncba!
Nem tudtam, hogy viccel vagy gúnyolódik.
– Én csak utazgatok. Éppen Kubába készülök. Van egy kubai író barátom, illetve nem is kubai, csak ott lakik, angol vagy amerikai. Most egy öregemberről meg egy nagy halról ír valami mesét. Nehogy azt mondd, hogy róla is hallottál!
– Nobel-díjat kap majd érte.
– Tényleg? Az a… az a díj, amit mondtál, az valami komoly dolog?
– Igen. A legkomolyabb – bólogattam.
Akkor már másodszor pillantott az órájára.
– Jól olvasom le? Öt óra húsz perc van? Nekem ez még mindig olyan furcsa…
– Igen. Annyi – mondtam.
– Mennem kell, mert megint elkések – ugrott fel az asztaltól. – Majd írok – mosolygott rám, és… és elviharzott.
A harmadik képeslapot elvittem a számítógépzseni barátomhoz. Ránézett, és két karjába temette a fejét.
– Hát, ez nem lesz könnyű, de megoldjuk – szólt a megszokott királyi többes stílusában. – Ja! És nem lesz olcsó. Kezdésnek hozz is mindjárt egy üveg whiskyt! De ne a legolcsóbbat ám!
Másnap hajnalban már dudált a ház előtt. Kikászálódott a kocsiból – rögtön láttam rajta, hogy éjjel nem aludt –, és a kezembe nyomta a képeslapot, meg egy pendrive-ot. Hívtam, hogy jöjjön be egy kávéra, de csak legyintett.
– Á! Megyek és lefekszem. Az anyagiakat majd rendezzük.
Mielőtt beszállt volna az autóba, még cinkosan visszavigyorgott:
– Ja! Helyes a kiscsaj!
Értetlenül bámultam utána.
A lemezen ötvenvalahány kép van. A számozásukból úgy sejtem, hogy azok csak a barátom munkájának legfontosabb állomásai. A legelsőn, a BI0001 jelzésűn az elmosódott írás látható. Az összes többi, a legutolsó kivételével, mind-mind a fénykép egy-egy kinagyított, átalakított részlete.
Már évek óta nézegettem azt a fotót, és nekem mégsem tűnt fel az az árnyszerű folt a jobb alsó sarokban, melyet a barátom persze rögtön kiszúrhatott, felnagyított, majd szétbontott, egymásra csúsztatott.
Azt addig is sejtettem, hogy a kép a magasból készült. Azt viszont nem, hogy az égő várost nem a szabadból, hanem valamiféle ablak vagy búra mögül fényképezték. Az íves üveg eltorzította a képet, és így olyan hatást keltett, mintha haloptikával készítették volna. És az az ablak nem is valami közönséges üvegből lehetett, hanem több rétegből állt. Az az elmosódott folt a fényképen tükröződés. Méghozzá nem is egy, hanem egy egész sorozatnyi, az egymásra ragasztott vagy préselt üveg rétegei visszatükröznek egy eltorzult arcot.
Barátom valamiféle programmal újraalkotta az eredetit. Ő volt. Nem értettem. Ha az ő arca tükröződik vissza, akkor ki készítette? De nem sokat törtem rajta a fejemet, mert az üzenet jobban érdekelt. Persze a legutolsó képen volt.
„Lehet, hogy ott olvasod majd, a tavaly kivágott diófa árnyékában. Láttam, hogy a fa már nem áll a kertben. Kár érte. Be akartam ugrani hozzád, de egy kicsit túlcsúsztam. A szomszédok mondták, hogy jól vagy. Ernest tényleg megkapta azt a díjat, Tom meg köszöni a biztatást. Mindketten üdvözölnek.
Majd írok.”
Az ablak előtt merengek. Kint a diófa még ott magasodik. A fáról csak akkor tudhatott, ha… ha már járt itt azelőtt is, hogy a lapot megírta volna.
Várom.

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Bojtor Iván 64 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”