Vandra Attila : A kun vipera ivadéka 5. A pápa kémei

1.     A pápa kémei

E kis kitérő után forduljunk vissza IV. Béla uralkodásának kezdeteire.  Amikor a királyi tanács következő ülésére bement, akadt, aki tisztelettudóan felállt, mások ülve maradtak. Láthatóan nyílt lázadásnak szánták.

– Amint látjuk, nem tudják megadni a tiszteletet a királyuknak! Hogy megtanulják, ezután senkinek sincs joga helyet foglalni a tanácsi üléseken. Őrség! Megfogni a székeket, kivinni a palota udvarába, felhasogatni, és tűzre tenni mindet!

Hogy nem viccel, azt hamarosan bebizonyította, amikor megalkotta az 1196 óta kiadott királyi adományok és előjogok felülvizsgálatára kinevezett bizottságot. Ebben öccsében megbízható, sőt buzgó támaszra lelt. Annak idején apjuk, II. Endre király azzal a céllal adta Kálmánnak Szlavóniát, és helyezte át a trónörököst Erdélybe, hogy távolítsa el fiát legfőbb támogatóitól. Ám II. Endre e húzással nem érte el a célját. Egyrészt áthelyezésekor Bélát több hű főembere követte Erdélybe, másrészt Kálmán Bélát támogatta apja ellen. Miután apjuk ezt észrevette, ellensúlyozásként, és kisebbik fia megfigyelésére egyik leghűebb emberét, Kán Gyulát helyezte Szlavóniába.

Az egykori nádor a királyváltás után is hű maradt II. Endréhez, és ellenséges viszonya az új uralkodóhoz nem változott. Endre még életben levő két összetartó fia közül a kisebbik rossznak Kálmánt tartván, hamarosan az új király intézkedései ellen lázongó, kiváltságaikat féltő főurak élére állt. Személyesen vállalta Kálmán megkörnyékezését, azzal az ígérettel, hogy bátyja helyett, aki az országnak oly sokat ártott, (gondoljunk csak az ország két pártra szakadására, és apja ellent szinte fegyvert rántó magatartására), a trónra juttatják. Ám Kálmán jóformán végig sem hallgatta, hanem őrségért kiáltott, s királyi bátyja kezére adta. Börtön lett a sorsa, ott is halt meg két év múlva. Ám ezzel IV. Béla az egész Kán nemzetséget ellenségévé tette.

    Béla apja alatt eltékozolt királyi birtokokat kezdte visszaszerezni, visszavonni az „örök” időre adott előjogokat, mármint az örökölhetőséget. Ezzel viszont sok ellenséget szerzett, hatalma nőtt, de az elégedetlenség is, és a támogatónak a száma is egyre csökkent. Ahogy csökkent pártolóinak száma, úgy nőtt a bizalmatlansága is.

Európába már 1217 óta érkeztek hírek a rohamosan terjeszkedő mongol-tatár birodalomról. Még a kunok 1223-as Kalka folyói veresége előtt a velenceiek az európaiak közül elsőként vették fel velük a kapcsolatot, kiegyezve, hogy fekete-tengeri gyarmataikat nem rombolják le, de ennek fejében ők nem kelnek más európaiak védelmére. Így a genovaiaknak  (akik egyébként nagy riválisaik voltak) sem nyújtottak segítséget a Krím félszigeten található gyarmataik megtámadásakor. A tatár veszélynek híre futótűzként terjedt el Európában. E földrészen mindenki úgy vágyott a megbízható hírekre, mint a szárazságtól kiaszott föld az esőre, és első kézből kapottra, nem hét szájon módosult kereskedőmesékre. Nem akadt olyan ország az Orosz fejedelemségektől a Német-római Birodalomig, Bizánc utódállamaitól a pápáig Magyarországot sem kifelejtve, aki nem próbálkozott hírszerző küldésével. A „vérszomjas” hírében álló tatárok területére viszont kémet küldeni nem volt sem egyszerű, sem veszélytelen feladat. Nagyon sokan nem tértek vissza a küldöncök közül.

Már a személyek kiválasztása sem volt könnyű feladat. Tanult emberre volt szükség, írástudóra, (hiszen papírra kellett vetni a tapasztaltakat), de nyelveket ismerőre is. A papokon kívül nem sok írástudó létezett annak idején. Latin nyelvismerettel az egykori Kun-kipcsak Birodalom területén nem sokra lehetett menni. A besenyő, kun és arab nyelvtudás már sokkal értékesebbnek bizonyult. S melyik országgal volt kapcsolata ezeknek a népeknek? Leginkább a Kun-országgal határos, ott térítő munkával kísérletező magyaroknál került ilyen. Így indult neki elsőként Ottó barát negyedmagával 1231-ben és hároméves útjáról 1234-ben egyedül tért vissza nagy betegen. Pestre érkezése után nyolc nappal meg is halt, anélkül, hogy írásbeli jelentését el tudta volna juttatni fő megbízójának, a pápának. Ám arra még betegen is maradt ereje, hogy szóban beszámoljon útjáról, és elsőként hozott hírt az óhazában maradt magyarokról. Ezzel elültette a bogarat IV. Béla, akkor még kis király fülébe. Még apja uralkodása idején igencsak meggyűlt az ország baja a határaira telepített teuton, hospitaller és templomos lovagokkal, kiknek apja kiváltságokat ajándékozott, hogy védjék az ország határait. A teutonokat el is kellett űzni fegyveres erővel, kiváltva ezzel a pápai fenyegetéseket. Az óhazai magyarok megtérítése, és hatalmának kiterjesztése azokra a területekre és ezzel a határok megerősítése (inkább kitolása) vonzó lehetőségként lebegett a szeme előtt.

 

1235 márciusában, néhány nappal a tavaszi napéjegyenlőség előtt a közeledő tavasz már kimutatta foga fehérjét a halódó télnek. A verőfényes napsütésben az elmúlt hetekhez képest jóval többen állították ki portékáikat a vásáron. Míg az agrártermékek közt főleg magyar és szláv szavakat lehetett hallani, a mesteremberek közt gyakran a német és az oláh[1] valamely változata hallatszott a vásárlók magyar szavaival keverve. Áruk közt akadt fegyver, vágószerszám, kelme, edény, hordó, mindenféle. A sokadalom között átvonuló két láthatóan egyházi személy nem vonta magára se a vevősereg, se az árusok figyelmét, csak egy, az „r” betűt feltűnően raccsolva ejtő mesterember kapta fel a fejét előbb a latin szóra, majd meglátva barna csuhájukat, nagyot köpött a hátuk mögött, gyűlölettel nézve utánuk.[2]

– Kik ezek? – érdeklődött a szomszédja érezhetően német hangsúllyal, ki úgy tűnik nem látott még Domonkos-rendi szerzetest, kiknek Pesten akkor még nem volt kolostoruk. Szerzetesek? Mifélék?

– Domini Canes. Az úr kutyái. De inkább a pápa vérebei…

– Domonkosrendiek?[3]  Mi bajod velük? Úgy hallottam alapítójukat a tavaly szentté avatták…

A gyűlölködő körbenézett, majd mikor látta, hogy régi vevőjén és németes kiejtésű szomszédján kívül senki sem figyel rájuk, mesélni kezdett.

– Igen, a pápa vérszomjas fenevadai. Imádják a pörkölt emberi hús szagát. A tiszta katolikus hitről eltévelyedők és a boszorkánygyanúsak megégetői… Akiknek nehogy ellentmondani merj, mert azonnal rád sütik az eretnekség bélyegét. Akik inkább száz ártatlant megégetnek, mintsem egy általuk eretneknek hitt személy megússza a büntetését: a máglyát. Béziersben születtem. Hívő katolikusok voltunk. A pápa keresztes háborút hirdetett az albigens (katar) eretnekek ellen. A keresztesek megtámadták a várost, s mivel a katolikusok nem adták ki nekik az albigenseket, kik közt ott voltak a rokonaik, barátaik, megtámadták a várost, s mindenkit lemészároltak.[4] Apám ott halt meg. Én anyámmal szerencsére épp nagybátyámnál voltam látogatóban Toulouseban. A keresztesek azt is ostrom alá vették, de nem tudták bevenni. Miután elvonultak, mi onnan is elmenekültünk.

– De hát ez, ha jól emlékszem a század első éveiben történt, és a Domonkos-rend csak azután alakult… – akadékoskodott a németajkú.

– Valóban, azok még a ciszterciták voltak. De ahogy Dominique atya hirdetni kezdte tanait, a legelvakultabb eretneküldözők csatlakoztak hozzá. A barna csuhások jártak az emberek közt, mint a kopók, szimatolva az eretnekek és boszorkányok után. Aztán már kínvallatással is kezdtek bizonyítani. Az alatt aztán a leghűbb katolikus is bevallotta, hogy eretnek, s irány a máglya… Egy szomszédasszonyunk, ki füvekkel gyógyított, más bűne nem volt, az is a máglyán végezte. Tagadta, hogy boszorkány lenne. Vizes próbának vetették alá. Feljött a víz színére, amikor már nem bírta levegő nélkül… Íme a bizonyíték, mondták, s máglyára vetették. Aztán amikor az egyik megtudta, hogy Béziersben születtem, furcsán végigmért. Pedig ez miséről kijövet történt. Nem vártam meg a folytatást. Eljöttünk az országból…

– Azért túlzás azt állítani, hogy valamennyien csontjuk velejéig gonoszak. Sok jót tettek itt, főleg a betegek és szegények…  – kezdett akadékoskodni a német, de a frankföldi letorkolta.

– Nincs az a tömérdek jótett, amivel e szörnyűségeket lemosnák magukról – tüzelt továbbra is.

 

Az éppen Pesten tartózkodó Béla király, amikor közölték vele, hogy két domonkos-rendi szerzetes kér kihallgatást, azt hitte, ismét Magyar Pál atya keresi az épülő budai kolostor számára újabb támogatást kérni. Bár a két szerzetes látogatásának oka kapcsolatban állt a kolostor építésével, ezúttal nem segítséget kérni jöttek. Egyiket, ki láthatóan a főnök lehetett közöttük, nem ismerte. A másik Magyar Pál (Paulus Hungarus) egyik jobb keze, Juliánus volt, kivel Ottó barát visszatérte és halála óta már többször váltott szót az őshazában maradt magyarokról. Kedvelte ezt a középkorú atyát műveltsége, magas tudása miatt.

Richardus atya a pápától hozott üzenetet [5]. A Szentatya engedélyezte egyik legnagyobb tudású barát felmentését egyházi feladatai alól, hogy részt vehessen a küldetésen, melynek célja minél több információt szerezni a keleti veszélyről, a tatárokról. A pápa ugyanakkor engedélyt adott az óhazában maradt magyarok felkutatására is, ha már a magyarok királya lehetőséget lát benne. Épp ezért érkezett meg Richardus atya is, ő lesz a küldetés vezetője. Négyen indulnak majd útnak, és a tatárok által nemrég meghódított alánok földje kiváló helynek tűnt két legyet ütni egy csapásra. A budai Domonkos-kolostor építésében Julianus helyett majd kineveznek mást. János érsek feladata lesz a megfelelő személyt megtalálni.

 

(Az illusztráció, a Domonkosok jelképe, a domini canes egy templomablakon igazolásként, hogy a domini canes-Dominique nem csak véletlen névegyezés).

[1] Kevéssé ismert, hogy az oláh (olahus, wallahus) nem kizárólag a román, hanem a latin nyelvcsaládhoz közel álló idegenek megnevezése is volt nemcsak Magyarországon, de egész Európában. A wallahus módosulásából alakult ki a vallonok, és állítólag a velsziek neve, magyarban az olaszoké is, de a frankföldi bevándorlókat is e névvel illették. Sokan közülük nem kizárólag gazdasági meggondolásból, hanem inkább vallási üldözések elől (eretnekség, boszorkányság vádja) menekültek a Nyugat-Európánál ebből a szempontból sokkal toleránsabb Magyarországra. E tolerancia kulcsát nemcsak Könyves Kálmán királyunk törvényeiben, hanem az első magyar inkvizítor, Paulus Hungarus (Magyar Pál – domonkosrendi szerzetes) felfogásában is, aki élete vége felé pont e tolerancia miatt vált kegyvesztetté Rómában.

[2] Bruno, Olmütz püspöke IV. Kelemenhez írt levelében kifejti – „Magyarország mindenféle külföldi eretnek előtt szívesen tárja fel kapuit…”.A menekült eretnekek gyakori célpontja volt az ország a 13. századtól a 16. századig. https://hu.wikipedia.org/wiki/Inkviz%C3%ADci%C3%B3

[3] A magyar Domonkos-rendet (https://hu.wikipedia.org/wiki/Domonkos-rend) Magyar Pál (Paulus Hungarus) alapította 1221-ben, 1235-ben még csak három kolostoruk volt az országban (Győrött, Esztergomban és Székesfehérvárott). Ő a  magyar inkvizíció megalapítója. Summa de poenitentiae című munkája a magyar domonkosok alapműve lett, e művet III. Honoriusz pápa üdvözölte, és Pál domonkosait a hit öklének nevezte. A főinkvizítori hivatal a királyi udvarban működött. Honorius 1230-ban szabad kezet és teljes felhatalmazást adott a magyar inkvizíciónak, majd András király a pápai nyomásra 1231-ben Teuton Jánost nevezte ki utódjának, akit már 1234-ben Sycardus követett a tisztségben. Ez évben adta ki IX. Gergely pápa a De haereticis kezdetű bulláját, ami már előrevetíti a későbbi erőszakos fellépést. Teuton János vezette be Magyarországon a II. Frigyes-féle ítélkezést és a halálbüntetések kiszabását. Ebben segítőre lelt a buzgó eretnekellenes hercegben, a későbbi IV. Béla királyban, aki többszörös esküt tett az eretnekség kiirtására, mindenekelőtt a patarénusok és bogumilok tekintetében. https://hu.wikipedia.org/wiki/Inkviz%C3%ADci%C3%B3

[4] Állítólag  megkérdezték Arnauld Armaury cîteaux-i főapátot, hogy miképpen különböztessék meg a város katolikusait a katharoktól. Ő állítólag  ezt válaszolta: „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit.”  https://hu.wikipedia.org/wiki/Katharok Az évekig, ( 1244-ig) tartó keresztes háború áldozatainak száma becslések szerint kétszázezertől egy millióig tehető. Csak Montsegurban a katharok utolsó bástyájában százkilencven embert ítéltek máglyahalálra. Véresebb volt, mint a későbbi, de jobban ismert Szent Bertalan éjszakája. Akad történész, aki népirtásnak nevezi.  Az a mód, ahogyan a katharokat megsemmisítették, az egyháztörténet legsötétebb korszakai közé tartozik.

[5] Dr. Obrusánszky Borbála volt az első, aki megfogalmazta az elméletet, miszerint Julianus pápai kém volt. Bár nem vagyok elkötelezett híve és csodálója, az érvei ebben engem meggyőztek. https://hu.wikipedia.org/wiki/Julianus_bar%C3%A1t#Julianus_mint_p%C3%A1pai_k%C3%A9m?

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Vandra Attila 709 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.