A körzeti orvossal kezdődött. Azt mondta: látni szeretne, mert már nagyon rég voltam nála. Talán meg sem ismerne. Fényképe nincs rólam. Mi mást tehettem volna, ha már ilyen szépen kért, felkerestem. Megmérte a vérnyomásom. Akkor jó volt, csak előző nap szökött magasra egy rikácsoló szomszéd miatt. Meghallgatta mellkasom szörcsögő hangjait, majd megkérdezte: mikor voltam utoljára tüdőszűrésen. Nem tudtam felelni. Ki emlékszik ilyesmire? Évente kell, mondta, vagy megbüntetnek. Engem ne! Inkább elmentem a tüdőgondozóba. Ott azt mondták, amit általában a rendőrfelügyelők szoktak mondani. Valami gyanús.
A tüdész küldött a hegyekbe, fel a Korányi kórházba, a Budakeszi útra. Szép környezet, a pestinél jobb levegő, szinte csábított. Ott is röntgen, légzésvizsgálat (na, nem szonda alkohol miatt!) vérszívás, mint Drakulánál. Utána a fődoki elé kerültem, aki valamit szintén gyanúsnak talált. A rendőrségen jó szimat lenne belőle. Feküdjek be, mondta. Előzetesbe.
Befeküdtem.
Előzetes befekvés volt. Ott aztán vizsgáltak mindent. Egyebek mellett biopszia a nyelőcsövemen keresztül. Nos, az egy félmény volt. Pislákolt bennem egy fél elem. Majdnem le is merült. Még most is azt mondom, hogy meg akartak gyilkolni. Hatan tornyosultak fölém, mondtam is magamban, faljatok fel, inkább, mint hogy megfojtsatok. Mert ötször is közel voltam a megfulladáshoz. Hevesen tiltakoztam, mire vallatóm — a kínzásoknál kiválóan beválna — rám kiabált: ez hatmilliós műszer! Tönkreteszi, ha nekem itten kapálózik! Ez hatott. Önuralmat erőltettem magamra. Nehogy már egy hatmilliós gépezet száradjon a tüdőmön! Nem vagyok én károkozó!
A fődoki vizsgálja az eredményt. Hümmög. Megnéztem, mondja, oszt rákja van. Hűha! Ez nem labanc. Ez már gubanc. Kemókázni fogjuk, tette még hozzá. Tegyen, amit akar, csak engedjen haza, ha lehet. Inkább vagyok beteg, mint kórházi ápolt. Kényelmetlen és rövid az ágy, hatan hörögnek mellettem kitartóan. Ha kell, hetente nyolcszor is visszajövök, csak hadd aludjak otthon. Ha rám tör valami, otthon az csak egy betörő lehet. Azzal könnyebben elbánok, mint egy kedves nővérrel. Hál’Istennek beleegyezett. Három nap után végre otthon alhattam. Kimondhatatlan érzés volt.
Majd elkezdtem visszajárni. Mint lélek a temetőből. Háromhetente kemókáztunk. Igaz, én egyszer sem röhögtem. A kemó, ha valaki nem tudná, kémiai tortúra. A fizikai tortúránál elviselhetőbb. Hogy biológiailag mit árt, azt nem tudom. Viszont hosszú ideig nem jártam fodrászhoz, szegény tetűsütögető kis híján csődbe ment. Holott nem akartam ártani az üzletének.
Többé-kevésbé rendbe jöttem. A barátaim szerint ma már jól nézek ki. Ők vagy vakok, vagy elferdült az ízlésük. Ettől még legyezgették a hiúságomat. Ebben a nagy melegben nem is baj, ha legyezgetik az embert. Jobb, mint egy ventillátor.
Nem tudni, mit hoz a jövő, hiszen még a múlt sem világos. Csak a Dreher sör. Az meg finom.
Legutóbbi módosítás: 2016.08.14. @ 16:39 :: Bányai Tamás