Miatyánk, páter noster, liftté lettél te
s alig egy-két nagy épületben;
számontartottam mindet,
oly titkos volt valamennyi,
aztán megemberesedve,
végre bejutottam az egyikbe;
na, majd most, nem holmi
liften, de örökmozgó páter-
noszteren merek, megyek
egyre feljebb; de mégis,
szinte bújva, meg ne lássanak,
be ne lépjen mellém bárki más,
mert mi is lesz velem, meglátják,
nem oly laza, mint egy miniszteriális
ember közülünk, s mi lesz velem, jaj –
De belépni senki nem akart,
hagytak, hadd legyek magam,
csak mentem fölfele: félelmembe…
mert mi lehet odafönn, ki nem száll
ki, azzal csukódik össze a liftszekrény,
préseli össze a húst, csontot,
s jön lefele páternoszter a másik sávban,
mind, ami volt, ami vér, csak hozza…
Nem szálltam ki, jaj, a piros jelzésre
hiába figyeltem; mind, ami volt nálam
úgy múlt már, hogy nem vagyok én sem,
a része csupán csak a teljes nemnek,
leveg?m már semmi, jön a roppanás,
nyikorog a szekrény, jön az átfordulás –
… és átfordul a kasznyi, állva az egész,
nem fog roppanni, ki benne maradt –
Jön lefelé a páternoszter, hoz lefele,
holtsápadt utasát portás üdvözli odalenn.
Legutóbbi módosítás: 2011.03.02. @ 18:24 :: Petz György
