Bányai Tamás : Senki – 5/2.

*

2.

          

Korondi lehiggadt. Visszaült a székre, s most ő is az asztalra támaszkodott, homlokát tenyerébe temetve. Törte az agyát, megpróbált visszaemlékezni mindenre, ami a vonaton történt. Giovanni rövid töprengés után folytatta.

– Mondja csak, maga is benézett minden mosdóba, vagy csak az ellenőr? – kérdezte lassú, tagolt beszéddel.

Korondi felemelte fejét. Rémülten, mint aki egy óriási disznóságra döbben rá, nézett a szemben ülő keszeg emberre. Starecz előredőlt a székén, kíváncsian várta a választ, mintha azzal saját, régen elfeledett titkai is napvilágra kerülnének. Sándor arcán is észrevehető volt némi érdeklődés.

– Egy–kettőbe én is beláttam, de mindegyikbe… Nem.

– Nem lehetetlen tehát – folytatta eszmefuttatását Giovanni –, hogy a kedves felesége mégiscsak megbújt valamelyik mosdóban.

– De hát miért tette volna?

Giovanni széttárta sovány kezeit.

– Ezt magának jobban kéne tudni.

– Semmi oka nem volt arra, hogy ilyesmit tegyen!

– Mégis megtette – szólalt meg Sándor az ágyról. – Ha meg így van, akkor magának itt van a legjobb helye. Nekem elhiheti.

Starecz egy rosszalló pillantást vetett az ágy felé, egy sajnálkozót pedig Korondira, mint aki átérzi, milyen gondolatok cikázhatnak a másik agyában.

Sándor nem zavartatta magát.

– És maga még mindenáron ki akar jutni innen? Vissza egy olyan asszonyhoz, aki ezt tette magával? Itt is vannak ám asszonyok! Ne higgye, hogy a senkik társasága csak férfiakból áll.

Korondi az ágy felé fordult. Tiltakozólag felemelte kezét, egy kicsit előretolta a levegőben, mint aki távol akarja tartani magától az ilyen gondolatokat, sőt még azt az alakot is, aki ilyesmit kifejezésre juttat.

– Ne haragudjon – mondta, s kifordított tenyerével, fejének lassú ingatásával is próbálta jelezni, hogy mondandójában nincs semmi sértő szándék –, nem akarom magukat megbántani, de nekem nem itt, hanem odakint van a helyem. Munkám van, amit el kell végezzek, és igenis, az asszony is hiányzik!

Most, hogy ezt kimondta, úgy érezte összeszorul a torka. Felesége tizenöt éve mégiscsak a társa, együtt voltak jóban–rosszban. Bármilyen logikusnak hangzott, amit hallott – s ezek alapján felesége megérdemelné, hogy sorsára hagyja –, mégis…                       

Mi történt Viktóriával? Mi baja eshetett? Az nem lehet, hogy csak úgy eltűnik, mint a kámfor!

Nem, nem! Ő lett sorsára hagyva, s nem pedig az asszony.

Torkában egyre nőtt a gombóc, mély lélegzetet vett, hogy legyűrje. Mondani akart valamit, de Giovanni megelőzte.

– A tárcája… Hogy került az asztalra? Az emberek zsebükben vagy táskájukban hordják a tárcájukat.

– A feleségem kérte, hogy tegyem ki, arra az esetre, ha jönne a kalauz vagy ellenőr, amíg én a peronon dohányzom.

A sápadt arcú ember csak hümmögött, de nem szólt egy szót sem.

– Tévedés történt, higgyék el nekem. Nem olyan nagy tévedés azonban, hogy ne lehetne helyrehozni.

A másik három sokatmondóan hallgatott. Korondit megrémítette ez a hallgatás.

– Vagy úgy gondolják, hogy…

– Nincs sok esélye – szögezte le a Giovanni határozottan. Starecz is elhúzta a száját, rábólintott. Még mindig reménykedve nézett azonban Korondira, mintha ez az újonnan jött ember az ő sorsára is hozott volna megoldást. Sándor elvesztette érdeklődését, sőt úgy tűnt, mint aki egy kicsit meg is sértődött, amiért senki sem hallgat az ő józan véleményére.

Giovanni folytatta: – Egy napja van, aztán a maga fejébe is bekerül a csip.

– Az isten szerelmére! – csattant fel Korondi. – Árulják már el, miféle csipet emlegetnek folyton?

A behemót lehorgasztotta fejét, és a vézna kis emberkének is, mintha sírósabb lett volna a hangja.

– Holnap reggel, de a nap folyamán biztos, a maga fejébe is beültetik azt a csipet, amiről beszélünk. Ide hátra – mondta, s ujjaival tapogatni kezdte fejét a tarkója fölött. Korondi megrökönyödött képét látva gyorsan hozzátette: – Ettől nem kell félni. A csip mindössze gombostűfej nagyságú. A műtét szinte jelentéktelen, egy cseppet sem fájdalmas, észre sem veszi, de azután…

Korondi türelmetlenül közbevágott.

– Mi lesz azután?

– Tulajdonképpen semmi, csak nem hagyhatja el a telepet. Akkor válik csak igazán senkivé! Ez a csip állandóan és folyamatosan, centiméterre pontosan jelzi a maga tartózkodási helyét. Ahogy maga elhagyja ezt a telepet, rögtön riasztva van az őrség. A következő sarokig sem jut el, már hozzák is vissza.

– De hiszen ez képtelenség! – kiáltott fel Korondi rémülten. – Ez mégiscsak rabság! Ráadásul teljesen alaptalanul. Jogtalanul!

– Ugyan már! – mondta Sándor. – Szó sincs itt rabságról. Azt csinál itt, amit akar. A telepen belül senki sem korlátozza önt a szabadságában. Helye, ideje lesz mindenhez, amihez csak a kedve tartja. Nem rabság ez. Éppen ellenkezőleg. Ameddig nem tesz kísérletet a telep elhagyására, itt szabadon, és főleg nyugodtan élhet, távol a külvilág mohó, türelmetlen és irigykedő kíváncsiságától. Mit akar még? Ennél jobb életet el sem képzelhet magának.

A keszeg emberke a kártyalapokkal kezdett babrálni, mint aki így akarja a többiek tudomására hozni: ő világosan és érthetően elmondta, amit kellett, ennél többet nem tehet. Starecz mereven maga elé bámult.

– Lehet ez akár a világ legjobb helye – mondta Korondi –, nekem akkor sincs itt semmi keresnivalóm. – Lehunyta szemét, töprengett valamin, aztán ismét kinyitotta. Körbejáratta tekintetét a szobán, majd reménykedve megkérdezte: – De azt talán mégiscsak tudják, kihez fordulhatnék az adott helyzetben. Maguk csak jobban ismerik itt a dörgést.

A választ ezúttal is a keszeg emberkétől kapta.

– Reggel mehet Stipulához, ő az igazgató. Szívesen meghallgatja magát. Nagyon türelmes és udvarias ember. De azt már most megmondom, jó előre, a kisujját sem fogja mozdítani magáért. Ahogy értünk sem tett soha semmit.

Korondi elgondolkozott. Végül, mint aki valamiféle megoldást vár a választól, megkérdezte:

– Maguk tulajdonképpen miért kerültek ide?

Starecz és Giovanni egymásra néztek. Most Starecz igyekezett a válasszal:

– Hasonló okból, mint maga. Valaki meg akart szabadulni tőlem…

– Na, na! – tiltakozott Korondi. – Az csak egy feltételezés, hogy tőlem is meg akar szabadulni valaki.

– Mindegy – legyintett a behemót ember –, a lényeg az, hogy a saját öcsémnek voltam útjában. Szüleink örökségére egymaga akarta rátenni a kezét. Mit mondjak? Sikerült neki.

– És maga nem tett ez ellen semmit?

– Maga talán tett valamit?

– Nekem csak az ellen kell tenni valamit, hogy idehoztak – mondta Korondi csendesen, de rögtön élesebb hangnemre váltott. – És ebbe nem is fogok csak úgy belenyugodni!

A keszeg emberke letette az ujjai között morzsolt kártyalapot. Szóra nyitotta száját, de időközben meggondolta magát, mert beszéd helyett dobolni kezdett az asztalon.

– Remélem – mondta Starecz, és szavai őszintén hangzottak –, maga több szerencsével fog járni. Én is megtettem, ami tőlem tellett. Csak a szerencse nem állt mellém.

– A bolond! – szólalt meg Sándor az ágyról. – Még Ottót is meg akarta környékezni.

– Ki az az Ottó?

– Ottó egy zseni. Komputermérnök. Mint már említettem, uram, itt mindent szabadon csinálhat, egyedül komputernek nem juthat még a közelébe sem. Elvégre semmit nem tudnak magáról, így azt sem tudhatják, mit tud kihozni egy komputerből. Talán még az adatait is képes visszacsempészni az adattárolóba. Persze ehhez nem sok idő áll a rendelkezésére, mert ha egyszer beültették fejébe a csipet…

– És ha kiderül, hogy mégis tévedés történt? Hogy valaki esetleg elnézett valamit? Netán zavar keletkezett a komputerekben. Sok minden lehetséges. Még az is, hogy csak holnaputánra, vagy csak egy hét múlva derül ki, hogy valami félreértés áldozata lettem.

– Akkor már késő – mondta Giovanni.

– Már akkor is késő volt, amikor behozták önt ide – szögezte le Sándor. – Innen nincs kiút. Minek is lenne?

Starecz alsó karjával letörölte homlokáról az izzadságcseppeket, lehunyta szemét, majd a távolba révedezve mondta:

– Azok meg, akik idejuttatták magát, gondoskodnak róla, nehogy maga kijusson innen. Ha már idejuttatták, akkor maradjon is itt. Nehogy már a levesükbe köpjön!

– És az az Ottó? – kérdezte Korondi.

– Egy szuperhacker – válaszolt Sándor. – Neki jó helye van itt, éppen ezért nem is lehet megkörnyékezni. Él–hal a komputerekért. Éjjel nappal ott ül a monitor előtt, szünet nélkül babrál a billentyűzeten. Ez az élete. Benne persze meg is bíznak. Szabad kezet kapott, sokkal többet megtehet, mint odakint bármely cégnél, vagy akár állami vállalatnál. Ennek fejében aztán eladta magát. Kétség sem férhet a lojalitásához. Tulajdonképpen boldog ember, és igaza van. Engem sem tudnának megkörnyékezni. Higgye el uram, itt van a szabadság, és nem odakint. Jó, jó, először talán szokatlan, mint mindenki számára az új környezet, de ha egyszer már megszokta, esze ágában sem lesz elkívánkozni innen.

– Badar beszéd – dörmögte a behemót bosszúsan.

– És hol van ez az Ottó?

– Éppenséggel pont fölöttünk lakik – vette vissza a szót a keszeg emberke –, de úgy, ahogy Sándor mondja, vele semmire sem jutna.

– Nem bizony – hagyta jóvá csüggedten Starecz.

– Egyáltalán mire képes az az ember?

– Hát… a komputeren mindenre. Fogadom, hogy néhány perc alatt visszaállítaná a maga adatait, de ne reménykedjen.

Korondi eltöprengett a hallottakon.

Egyszerűen hihetetlen, amit ezek az emberek mondanak. Nem vagyok bűnöző, sohasem vétettem a törvény ellen, még szabálysértést sem követtem el soha, gondolta. Nem létezik, hogy ilyesminek ne járjanak utána, vagy éppenséggel ne higgyenek a feleségének. Mert Viktória keresni fogja őt. Ma már talán nem, de holnap. Vagy legkésőbb holnapután. Akkor mit mondanak neki? Letagadják, hogy tudnak róla? Lehetetlen.

És ha mégis igaz, amit ez a három ember állít?

Akkor minden perc várakozással csak az idejét fecsérli. Ha most nem tesz valamit, holnap talán már tényleg késő lesz. Nincs más választása, beszélnie kell ezzel az Ottóval. Az emberek többsége könnyen ítélkezik, s Ottó talán nem is annyira megkörnyékezhetetlen, mint ahogy ezek állítják. Bármennyire él–hal is a komputerekért, attól még szorulhatott belé egy kis megértés, igazságérzet. Egy kis jóindulat. Meg kell próbálni.

De hogyan?

Ottó itt lakik a fejük fölött. Korondi emlékezett rá – noha nem figyelt meg mindent, amikor idehozták –, hogy a folyosó közepén egy lépcsőház mellett haladtak el. S mivel – ahogy eddig hallotta – az emberek itt, a telepen belül szabadon járnak kelnek, semmiből sem áll felsétálni az emeletre.

Igen ám, de ha abban a szobában is hárman vagy négyen laknak? Honnan tudja majd, hogy melyik közülük Ottó? S vajon szóba fog–e állni vele mások jelenlétében? Legfeljebb kihívja a folyosóra, hiszen mások előtt ő sem mondhatja el, mit akar.

Ha elhagyni nem lehet, mégiscsak börtön ez a telep, szándéka pedig szökési kísérletnek számít. Márpedig szökési terveiről jobb, ha nem beszél nyíltan az ember. Áruló, besúgó mindig, mindenütt akad.

Tekintetét körbejáratta három szobatársán. Sándor, ahogy ő maga mondta, jól érzi magát itt, s másokat is arra bíztat, találják meg itt a helyüket. Rá nem lehet számítani. Starecz segítőkészségére valószínűleg lehet alapozni. Korondi úgy érezte, Stareczban megbízhat, ő talán még társul is szegődne a szökéshez. Csakhogy a fejébe ültetett csip rögtön elárulná.

És a kis keszeg?

Őt nem tudta hova tenni, de ez végülis mindegy, mert jobb, ha nem avat senkit a terveibe. Segítség nélkül, magának kell cselekednie. Éjnek idején, amikor a többiek elalszanak, felkeresi Ottót és beszél vele. Hacsak…

Felesége eltűnt. Azon most nem is töprengett, hova, hiszen minden bizonnyal már rég előkerült. Viktória szemében ő számít eltűntnek, ez esetben pedig – ismerve őt évek óta – biztosra veheti, hogy haladéktalanul keresni fogja minden elképzelhető helyen. Sorra hívja az ismerősöket. Aztán telefonál a rendőrségre. Csakhogy a rendőrök mindig is lassan dolgoztak. Igaz, ha valaki már hozzáfog ügyének kivizsgálásához, akkor semmi az egész, minden gyorsan halad. Percekbe sem telik megtudni, mi történt vele. Ámde feltételezhető az is, hogy a rendőr arra gondol, szeretőjénél tölti az éjszakát. És esetleg merő férfiszolidaritásból megnyugtatja valamivel az asszonyt, így biztosítván egy kis haladékot, holott semmi szüksége nincs az ilyen szolidaritásra. Sohasem volt szeretője. A rendőr azonban honnan tudhatná ezt?

Viktóriára nem várhat. Meg aztán, felesége segítsége akkor is jól jön majd, sőt akkor jön jól igazán, ha Ottóval kudarcot vallott.

– Ezek szerint ennek az Ottónak külön irodája van itt a telepen – puhatolózott Korondi.

– Szobája az irodája. Egyedül van a komputereivel, hozzá járnak a hivatalnokok, ha akarnak valamit – mondta Sándor, az utolsó szót egy ásításba fojtva. – Későre jár.

Starecz megértette a célzást. Felállt az asztaltól. A keszeg emberke felsóhajtott, összesöpörte a kártyalapokat.

– Az ott a maga ágya, ha eddig még nem jött volna rá – mondta a bejárat melletti jobb sarokba mutatva, ahol egy érintetlen, méregzöld takaróval borított ágy állt, közvetlenül Sándoré mellett. Aztán felállt ő is, lekapcsolta a mennyezeti világítást.

A szobában most már csak Starecz éjjelilámpája világított, épp annyi fényt szórva szét a sötét lámpaernyő alól, hogy botorkálás nélkül mindenki megtalálja helyét. Korondi nem bajlódott a takaróval, ruhástól vetette magát az ágyra. Hamarosan Starecz lámpájából is kialudt a fény, s Korondit, amint a sötétség hirtelen körbefonta, fáradtság és álmosság kezdte kínozni.

Nem szabad elaludni – gondolta. – Ha elalszom, és csak reggel ébredek fel, már késő lesz. Ottót még az éjszaka folyamán kell felkeresni. – Egy pillanatra megfordult az agyában, hogy hülyeség ez az egész várakozás, ha akar valamit tőle, most kell felmenni hozzá. Szobatársai nem fogják megakadályozni, miért is tennék? Akár meg is mondhatná nekik, mi a szándéka. Számukra teljesen mindegy mit csinál, semmiféle érdek nem fűzi őket sem távozásához, sem itt maradásához. Persze idegen emberekben sohasem szabad megbízni.

Aztán a feleségére gondolt. Tizenöt év alatt ritkán fordult elő, hogy nem aludtak együtt, s most nagyon hiányzott neki az asszony melegsége, közelsége. Az az éjszakai asszony hiányzott, aki gyerekesen tudott csacsogni a sötétben; akinek simogatása, mint egy varázsló keze, eloszlatott gondot, kétséget; testének forrósága egyszerre volt nyugtató és vérpezsdítő, közelségéből erőt lehetett meríteni, ölelése kapu volt az álmok birodalmába. Igen, ez az asszony hiányzott, s nem az a nappali, az a kínosan rendszerető, aki mindent mindig szóvá tesz, kijavít; aki mindenkit – de mindenek felett és elsősorban őt – rendre utasít, eligazít.

A szoba csendjét csak Starecz békés horkolása törte meg. Korondi az órájára nézett. A világítós számlapon mindkét mutató túlhaladt már a tizenkettesen. Várt még néhány percet, aztán egy erőteljes, tudatosan határozott mozdulattal felült az ágyon. Számított az ágy nyikorgására, még kezét is – mintegy véletlenül – beleverte az éjjeliszekrény sarkába. A zajra nem változott semmi. Starecz horkolásához változatlanul a másik kettő egyenletes szuszogása szolgáltatta a kísérőzenét.

Felállt, indulni készült az ajtó felé, amikor a szomszédos ágyról pisszegést hallott. Először azt hitte, képzelődik, de a pisszegést suttogó hang követte. Megmerevedett, aztán riadtan megfordult. Sándor bámult rá álmos szemekkel.

– Bolondságot csinál, de maga tudja – mondta a férfi fojtott hangon. S mint aki megtett minden tőle telhetőt, átfordult a másik oldalára.

 

folyt.köv.

Legutóbb szerkesztette - Bányai Tamás