Teremt? er?
Lelkednek minden álma
Tóba dobott k?
A meztelen nyári szél a szomjazó fák között bujkál
Szereti egyenként mindet. Langy testével simogatja
Kérges szívüket, léhán kitárva magát, s hallgatja
Forró, izgatott susogásuk, holott ? messze túl jár
Már a mez?n… Körbefon füvet, s virágokat buján…
A finom szirmok belesimulnak meleg tenyerébe…
De ? libben hamar tova, rég más jutott eszébe…
S a Világ felnyitva marad… Sóváran a Szél után…
Hallani, hogy fáj
a szívem – verg?dik, mint
egy sebzett sirály…
Énünket vesztve,
De eggyé válva hulltunk
a szerelembe…
Ma Perszephoné
Hazatér. Déméter lám
Tavaszt tár elé
Pitypang léghajók
Szállnak a lusta nyárban
– Már egy sóhajtól
Álmomban az indiai dzsungel közepére csöppentem. Emlékszem, mennyire leny?göztek a dús levelek, az öles fák, s mellettük a vaskos, égbenyúló naposzlopok. Áhitatos örömdalok zengtek lelkemben, s kedvem lett volna összecsókolni az összes, rikácsoló kis majompofát.
Álmomban az indiai dzsungel közepére csöppentem. Emlékszem, mennyire leny?göztek a dús levelek, az öles fák, s mellettük a vaskos, égbenyúló naposzlopok. Áhitatos örömdalok zengtek lelkemben, s kedvem lett volna összecsókolni az összes, rikácsoló kis majompofát.
Elindultam, a dús aljnövényzetben óvatosan lépkedve, szemem szakadatlanul itta be az igéz? látványt, kezem a fák törzsét olvasta, simogatta. Ezerféle madár énekét?l hangos béke volt.
Nem kellett sok id?, hogy megpillantsam ?t. Elég messze volt, de így is láttam tökéletességét. Megálltam, hogy csodálhassam rebben? bajuszát, kecses mozdulatait, lusta macskapillantását, és ha elfordult, fülén a vidám pöttyöket. Mellette két kölyök csetlett-botlott. Esetlen bájuk bennem is anyai ösztönöket ébresztett, ringatni, dédelgetni, játszani lett volna kedvem velük, s bármit megadtam volna azért, hogy megérinthessem csíkos bundájukat.
Bátorságomat összeszedve közelebb merészkedtem, bár a kell? távolságot megtartottam azért. Csak néztem ?ket – csordultig telt szívvel.
Egyszer csak az anyatigris felkelt, s nyugtalanul elkezdett járkálni. A leveg?be szimatolt, majd rám szegezte pillantását, s elindult felém. El?ször lassan, a végén már futva.
Kezdeti nyugtalanságom reszket? félelembe csapott, miközben a gondolatok vadul kerget?ztek agyam egy távoli szegletében, hogy tudatosan alig-alig érzékeltem ?ket. Mit tegyek? Szaladjak el, ha egyáltalán sikerül? Vagy legyek Buddha, ki egyszer feláldozta testét éhes kistigriseknek? Milyen nemes lenne, igen… Elképzeltem, ahogy hátamba vágnak karmai, szuszogó szája pedig a torkomat keresi, majd fogai belemélyednek nyakamba. Súlya a földre dönt, én pedig nem védekezem, hiszen én is kívánom, hogy így legyen.
De a tigris már vészesen közel járt, és az életösztön egy bokor alá ?zött, távol Buddha lábnyomaitól.
Próbáltam újra gondolni… Hajdanán olvastam egy könyvet, miszerint az ember elméje erejével uralhatja az állatokat. Ó, igen, megpróbálom… De még a szememet behunyni sem volt er?m, annyira reszkettem. A tigris súlyos lépteit?l már a közelben reccsentek a gallyak. Itt hát a vég. Utolsó er?met összeszedve ránéztem, istenem, de szép volt…
Aztán elszaladt mellettem, menetszele meglebbentette hajam.
Ebben a pillanatban rájöttem, hogy nem látott engem.
Én álmodtam ?t, s nem ? engem…
Annyi minden voltam már
És annyi mindennek néztek
S még mindig élnek bennem képek
– Mert megúnt álarcát
Az Id? mindig újabbra cseréli
S míg a vágy eléri
Majd felhasználja Léthét
Testem itt marad feledve
S égi fényben a világ kereke
Lelkemb?l újra szüli énjét
Talán szerettem volna megízlelni újra azt a csókot
Ott maradni kitárt érzékekkel karjaidban, hallgatni
A szívverésed, s a széthulló perceket megtartani
Húnyt szempilláim könnyhintáló ága mögött. A meglopott
Id?t értve térdepl?, áhítatos imádságban várni,
Hogy Magadhoz kiegészülésként felemelj, míg nem kés?,
S e szoros ölelésben aztán szeretném mindent ért?
Szemeidbe nézve a Világ titkait megtalálni…
A fénytelen semmiben megvetett hideg ágyban
Lebegek, a világ?r közepére álmodva
Magamat, egyedül, kifosztva, úgy kapaszkodva,
Mintha el tudnám engedni mindenemet bátran,
Hogy szétszóródjak és tiszta energia legyek,
Mely gépeket mozgat meg, szíveket dobogtat föl,
És Rád talál; hisz innen föntr?l oly kicsi a Föld.
Ne küldj el, szeress még! Reggel úgyis felébredek…
