Eszes Anikó Szerző
Vezetéknév
Eszes
Keresztnév
Anikó
3 év 44 komment

Poligráf játékunk harmadik helyezett írása

A fekete ruhás nő minden nap, ugyanabban az időben jött hozzánk, a kávézóba, ugyanahhoz az asztalhoz ült le, naponta láttam. Mikor odamentem megkérdezni:

— Mit adhatok hölgyem?

Először rám emelte nagy barna szemét, és megajándékozott egy elnyűtt mosollyal. Kért egy itallapot, hosszasan áttanulmányozta, és mindig egy kávét rendelt fehér rummal.

Majd hosszú szipkát vett elő, beleillesztette a cigarettáját és kivonult elszívni. Előkelően, lassan, hosszú füstöt eregetve. Néha eljátszadozott azzal, hogy karikákat fújt. Egy korty rumos kávé, egy szippantás. Én meg néztem. Néztem és elgondolkodtam, vajon mivel foglalkozhatott ez az elegáns, de mára már kissé megkopott, de valamikor biztosan gyönyörű hölgy? Úgy éreztem, láttam már valahol, talán egy színdarabban.

Egyenes derékkal ült bármilyen széken, lábát keresztbe rakva, szeme révetegen merült el a messzeségbe. Még kávéját kortyolgatva kért két deci vörösbort. Minden kortynál meglötyögtette poharát és annak mélyére nézve, talán a múlt kísértetei járták át a lelkét.

Szerelmei már rég elfeledték ölének bujaságát, s emlékeiben élt már csak vadsága.

Néha-néha egy idősebb úr jelent meg, leült a hölgy mellé. Nem sokat beszélgettek, de olyankor mindig mosolygott, kissé lebiggyesztett szájjal, melynek sarkán a vörös rúzs enyhén elkenődött. Iszogattak pár pohárkával, és együtt távoztak olyankor a kávézóból.

Másnap általában enyhén ziláltan jelent meg kávézónkban a hölgy az ilyen légyottok után. Citromos vizet kért, mert a felöklendezett gyomorsav marta a torkát, s az ezernyi cigarettától savanyú volt már egykor málna ízű szája. Szép kezén a vörösre festett körmei letöredezve verték vissza fényét az elmúlt estének. Szeme alatt fekete karikák látszódtak.

Nem mertem megszólítani, hogy öntse ki a szívét, mint sokan mások, akiket kérlelni sem kellett és a pulthoz ülve egy-két felest benyomva mesélték el életük tragédiáit. Erre szoktam mondani, ha kérdezték tőlem, mivel is foglalkozom — pultos és pszichológus vagyok!

Az ő történetét szívesen meghallgattam volna! Így csak elképzeltem! Mondtam a váltómnak, figyelje a hölgyet mennyire elegáns, nem a ruhája, hanem a lénye. Nem tudta kiről beszélek! Azt mondta, sosem látta. Amikor meséltem róla, akkor kapcsolt.

— Ja, az a vén kurva? Az mindig más pasival megy el esténként! Azon csodálkozom, hogy ránéz még valaki egyáltalán. Megjácca az agyát!

— Nem játszik ő szerintem, dehogy játszik. Ő ilyen! Különleges!

Csak a hírekben hallva tudtam meg, hogy meghalt!

Rendőrségi szóvivőnk jelenti:

„Dr. Hargytainé Nemeshegyi Ágota” színésznőt megbecstelenítve, holtan találták a belvárosi kávéház előtt,egy padon, kitekert nyakkal, szétvetett lábakkal. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz a…”

 

Így újra címlapra került!

3 év Nincs Komment

Vannak dolgok amiket nem lehet megmagyarázni.Életek szerelmek, háborúk.Vesztesek és győztesek. Sokan próbálnak valami misztikus dologra gondolni, valami olyanra amit masképp nem tudnak elfogadni.

Kedves Anikó! Írásod első fele emberi tragédia, már egészen beleéltem magam… Aztán átcsaptál a vámpír megjelenítésbe, majd a halloween félreértelmezésébe, hiszen az ősi kelta ünnep nem a bosszúról szól, és nekünk idegen is, csak egy divatból behozott utánzás. Hóbort, amit nem kéne ragoznunk, hisz aki követi, nem is ismeri. Sajnálom, de így horrornak minősül ez az írás, amit nem publikálunk.

Aranka

 

A hideg padon eldőlve, lepergett előtte múlt és a jelen. A jövőről nem gondolkodott. Vágyta a hajnalt az első napsütést az elmúlást.

Gondolataiban most az 1900-as évek eleje volt, amikor először járt Budán. Az élet akkor teljesen más  első volt. András miatt jött Magyarországra. Ő volt az aki kimenekítette Oroszországból. Nem tudta senki, ki is ő valójában.

Sosem fogja elfelejteni, amikor 1918. július 16-ról 17-re virradó éjjel felébresztették az egész családot az őket őrző katonák. Majd megparancsolták nekik, azonnal öltözzenek fel, mert elszállítják őket.

Sírva bújt dadus karjába, ő mindig a biztonságot jelentette neki. Az első emlékeiben mindig a dadus volt az akihez odabújhatott, akinek elmondhatta minden búját baját. – Gyorsan, gyorsan öltözködjünk. Dadus tele tömködte a ruháját az ékszerekkel és drágakövekkel. Igen akkor az menekítette meg a haláltól, majd későbbiekben András.

De Anne úgy döntött elege van. Túl hosszúra sikeredett az „élet” számára. Ez a második, amit ajándékba kapott.

Sokat gondolkodott azon, mennyire különbözik azoktól a gyilkosoktól, akik kivégezték azon az estén az egész családját? – Hiszen azóta, maga is lelketlen gyilkoló géppé vált.

Mikor betoppantak a katonák, Dadus beterelte őt egy szekrénybe öccsével együtt és csak annyit mondott nekik:

 – Fussatok le az alagúton keresztül! Keressétek Andrást!

Először nem mertek mozdulni sem, egymást átölelve leskelődtek a kulcslyukon keresztül. Látták, ahogy drága édesapjukat fejbe lövik. Hallották édesanyjuk és nővéreik, jaj kiáltásait. Az össze – vissza, pattogó lövedékeket. A szurony hangját, ahogy belemélyed anyjuk és nővéreik testébe. Elindultak, rohantak, ahogy csak bírtak. Az alagúton keresztül vergődtek, már látták a világosságot. Egy kis tisztást láttak maguk előtt. Egy teherautó várta őket. Egy jóképű fiatalember állt a teherautó mellett, katona ruhába öltözve. Meghallotta, ahogy Anne öccse rálépett egy kavicsra és az elgurult. Széles mosolyra húzta a száját: 

András vagyok, ne féljetek, gyertek elő! Anne-t elbűvölte a jóképű fiatalember, bár még nem tartották felnőtt nőnek az őt eddig körbe vevő férfiak.

Felugrottak a teherautóra és megkezdődött a menekülés. Keresztül egész Oroszországon. A bujkálások, az előre megtervezett hazugságok. A hamis útlevél. Azóta viseli ezt a nevet: Anne.

A menekülés során Öccsét is elveszítették. Elkeveredett a tömegben, amikor a vonatra szálltak fel, ami a szabadságot jelentette volna mindannyiuknak. A menekülés hevében sírni is elfelejtett öccséért. Már a sok erőszak és halál, ami a családját követte, és amit a menekülés alatt látott teljesen fásulttá tette. Később hallotta, hogy öccsét is elfogták a katonák egy lánnyal, akiről azt hitték, hogy ő az, Anne. Kivégezték mindkettőjüket. Hallotta azt a szörnyűséget is, hogy miután az egész családját kivégezték, sósavval öntötték le őket és úgy temették el a Jekatyerinburg- i erdőben.

Hosszú volt a menekülés. Anne-nak, olyan mintha évekig tartott volna. Először Angliába mentek. Majd Ausztriába. 1920-ban jöttek Magyarországra először. Anne bár rendkívül szomorú volt családja elvesztése miatt, a végtelen szerelem, amit Andrással élt át kicsit visszahozta, azt a nyugodtságot számára, amit a családja jelentett. Ezen a nyáron mindenki az Olimpiáról beszélt. A VII. Nyári Olimpiai Játékokról, aminek jogát 1914-ben Magyarország nyerte el, de a háború közbe jött. A vesztesek nem, hogy nem rendezhettek Olimpiát, de ki is lettek zárva. Így András öccse is hiába készült, nem indulhatott az Antwerpenbe áthelyezett Olimpiai játékon.

Anne akkor, már szíve alatt hordta gyermekét. A szüléshez Erdélybe utaztak, András nagyapjához. A kicsi világrajövetele boldogságot hozhatott volna Anne életébe, de halva született a gyermek, majd Anne is elveszítette az eszméletét.

Arra tért magához, hogy András fölé hajol, akkor látta meg András másságát, a szájából kibújó hegyes fogait. Nem volt ideje megrémülni, mert iszonyú éhséget érzett. Ekkor András magához húzta, és azt mondta: – Nem bírtam volna ki, ha téged is elveszítelek, bocsáss meg kedvesem!

András megpróbálta kordában tartani Anne fékezhetetlen étvágyát. Az első harapástól szájába toluló vér íze , életre keltette Anne-ban a bosszúállás lehetőségét.

Majd végig száguldottak együtt egy évszázadon. És most vége. Nem kellett volna eljönniük és Helloween party-ra menni. Helloween- ezek azt sem tudják mit jelent! Csak beöltöznek maskarákba és leisszák magukat meg szívják a sok füves cigarettát. Jó volt pedig a sok fiatal között, hiszen rajtuk nem látszott az évek múlása. Minden koncertet végig néztek, majd egy tíz főből álló társasághoz csapódtak, ahol az egyik fiú kinézte magának Anne-t. Nem kelthettek feltűnést, de András forrongott, hogy kedvesére valaki szemet vetett. Aztán jött a vita a verekedés, a szörnyű baleset. Andrást meglökték nagy erővel és mivel hagyta magát, nekiesett egy fának és annak kiálló ága átszúrta a szívét. Elporladt , eltűnt a semmibe, mintha soha nem is létezett volna. Anne-nek ismét menekülnie kellett. Bár legszívesebben kedvese után ment volna! Mi lesz most? Hiszen attól a végzetes naptól kezdve András volt Anne számára a minden! Mielőtt menekülésre fogta volna a dolgot, azonban dühét, elkeseredettségét és félelmét egybe vetve, felülkerekedett benne a vad, és nekiment az Andrást elpusztító fiúnak. Felkapta és a fához dobta. De mivel nem halt meg, rávetette magát és belemélyesztette fogait. Szívta a forró vért. Utolsó pillanatban, azonban meggondolta magát és otthagyta a szerencsétlent. Reggel, ha magához tér ő is el fog veszni az idő tengerében. Rájön majd, hogy mivé vált.

Anne futott, olyan gyorsan futott, hogy szinte repült. Mikor kezdett magához térni már ezen a padon ült. Tudta mit kell tennie. A pad mellett félig kiürült piás üvegek. Belekortyolt az egyikbe, a tüzes ital perzselte bensőjét. Levette nyakából a nyakláncot, amit Andrástól kapott. Gyönyörű kézműves munka volt. Titkos zárral. Szétnyitotta, belül kettőjük képe és alatta a nevük, Anasztázia Romanov és András Vlad Drakula. Gyorsan egy utolsó csókot adott a fényképnek, majd táskájába tette a nyakláncot. Elterült a padon, kezeit széttárta, fejét félre fordította kicsit, ha valaki meglátja, csak egy részeg lányt lásson. És várta az első napsugarat, ami hamuvá porlasztja majd és végleg eltűnhet a történelem kusza szálai között a mai nap 2017 november 1-re virradóan.

Nem jóóó! Csapó! Állj! A verekedős jelenettől újra vesszük az egészet! Hívjátok ide azt a hülyét aki ezt a forgatókönyvet írta. Ne keverje a szezont a fazonnal- ilyet! Dohogott a rendező. Én nem akarok egy “D” kategóriás horrort forgatni! Ennek így semmi értelme! – Te meg kisanyám- szólt oda a szinésznőnek aki még mindig a padon feküdt – emeld fel a segged a padról és eredj ebédelni, tusolj le vagy bánom is én, csak csinálj valamit, amíg megjön az új vége a forgatókönyvnek!
De Katalin élvezte ezt a forgatást, úgy érezte kezdő színésznőként ezzel a filmmel befuthat! És csak feküdt tovább a padon és álmában hatalmas sztár volt már, aki után kapkodnak a rendezők!

3 év 7 komment

Ez nem igaz, nem lehet igaz…

 

 

Egyik percben még itt voltál, s most látomásnak érezlek.

Más életét élem veled, boldog párként szerelmes csókban összeforrva.

Látom gyermekünket fél szemmel.

Holnap felkelve a mában, vérben úszok. 

Rád nézek és őrjöngök. Próbálom törölni arcodról a rátapadt sűrű vért. Kiabálom neved, — térj magadhoz! Ordítok, rázlak, s közben kezd eltűnni az élet. Körülöttem halkul a zsivaj.

         Felébredek: minden hófehér. Anyám hűvös keze érinti, simogatja arcom. Nyugodt hangja mosolyt csal rá, s már-már elmerülök az ismert dal ritmusába, mely félig nyitott ablakomon át szűrődik be. Félhomály van, szemem nehezül.

Hangos zakatolásra ébredek!

— Hol vagyok? Megfulladok! Engedjenek ki!

— Azonnal uram, mindjárt végzünk — hallom a mikrofonba beszélő doktornő hangját.

         Majd hangos kattogással lassan leáll a CT. Kivisznek a folyosóra. Fázom. Megpróbálom a rajtam lévő pokrócot feljebb húzni, de csak mint vonagló hernyó. A századik sikertelen kísérlet után leesik a földre a takaró.

— Nyugalom! — erőltetem magamra. — Talán ebből is felébredek! Ez nem igaz, nem lehet igaz, hogy kéz és láb nélküli hernyóként maradok egész életemben ezután!

Jön egy zöldköpenyes, lehajol a pokrócomért! Betakar, majd szó nélkül végiggurít a hűvös, kongó kórházi folyosón, egy műtőféleségbe. Aztán megragadnak ketten. Hideg fém ágyra helyeznek.

— Ennek annyi — mondja —, kezdheted a boncolást.

Próbálok üvölteni: — Neeeem!!! Én élek! Ne boncoljatok fel! — de szám nem mozdul. — Hahóó, nehogy azzal a szikével belém vágj!

Hallom a reccsenést, ahogy keresztcsontom felvágják. Látom, ahogy kiveszik a szívem. Majd minden belső szervemet. Érzem a gyomrom bűzét, mikor felnyitják!

— Ne, kérem, ne! Még itt vagyok, ennek a testnek a foglyaként! De itt!!

Hallom és érzem, ahogy koponyám körül forog az elektromos fűrész.

— Jajj ne! Csak azt ne! Ne vegyék ki az agyam!

Fáj, ahogy matat a doki a fejemben. Majd elborít az örök sötétség!

 

Úgy érzem, süt a nap, meleg van. Kinyitom a szemem.

Balra fordítom fejem… és látom, mosolyogsz rám!

— Kapok egy jó reggelt puszit?…

 

 

 

 

 

 

 

3 év 3 komment

bíbor felhőkön repülve,

száll a végzete felé,

gyermekkorból felépülve,

néz a magaslat elé,

elveszett.

 

száll a madár fellegekbe,

ének hangja a szívembe,

markolja és bilincseli,

a világ nagy kilincsei,

kizárnak.

 

ki a kapun, be ablakon

repül mégis félig vakon,

ha az élet szárnyát szegi,

újból fejét felemeli,

bezárnak.

 

zúg a kapu, száll az ének,

erről soha nem beszélnek.

begubózva azt suttogják,

lelkük mélyén úgy utálják,

ugatnak.

 

elragadják, felnégyelik,

aztán keresztbe lenyelik.

tépett sebét nyalogatják,

azzal él már, akik hagyják,

elmennek.

3 év 10 komment

 

Nagybátyám temetésére megyünk, akit fia temetésén láttam utoljára… én gondolataimmal vagyok elfoglalva. Többnyire csak temetéseken jövünk össze, és egyre gyakrabban. Ebben az évben több ismerős, rokon is meghalt. Ez mutatná, hogy öregszünk? Milyen fura is lenne, ha megállna az idő.

Már majdnem ott is vagyunk Cserkeszőlőn. Azt hittem, emlékszem, merre kell menni, de mégsem. Túlmentünk a temető felé vezető úton!

Igaz, négyéves voltam, vagy hat, amikor utoljára itt jártam. Nagybátyám feleségét temettük, akkor azt se tudtam, mi az a temetés. Nem is értettem, miért sír nagyanyám. És miért nem örül, hogy ott vagyok? Hogy megölelgettem, puszit nyomtam puha, ráncos kis szappanillatú pofijára. Mama olyan MAMA volt. Körülbelül százötven magas, fekete szoknyákban járt. A kendőt ekkor nem hátra kötötte a fején, hanem az álla alatt… de miért feketét? Egyszerűen nem értettem. Láttam, szinte mindenki itt van már a családból, Sógor is, Gabika is, a bátyus is, de hol van már a kedvenc nagynéném? Elluska néném. Azt mondták anyuék, hozzá jövünk, mert meghalt. Akkor miért nem jön már elő? Mindig mosolyogva jött, és ölelt a karjába, amikor találkoztunk. Tudta, hogy hozzá jövünk, akkor miért csak a többiek vannak itt?

Gabikának is könnyes a szeme. Azt mondták, Gabika velünk jön a temetésre. Szép fehér ruhában van, és hosszú szőke hajába egy fekete selyemszalagot kötött valaki, mert így illik.

Szerintem inkább szép világoskéket kellett volna, úgy sokkal szebb lenne. Az asztal tele van pakolva süteményekkel, kéne enni belőle pár falatot.

— Anya, anya, vehetek abból a süteményből?

— Persze — mondta nagynéném.

De hol van már Elluska? Jöjjön, eltemetjük, aztán visszamegyünk, és papa előveszi a harmonikáját, és megint énekelünk, meg táncolunk. Elluska néném, meg mama, de szépen is énekeltek!

Egyszer csak mindenki készülődött. Elindultunk, azt mondták, fogjam meg Gabika kezét. Sétáltunk a temető felé. Éreztem a feszültséget és a szomorúságot a levegőben, de nem tudtam, miért!?

Úgy emlékszem, próbáltam oldani ezt a feszültséget, és kérdezgettem Gabikától mindenfélét, de elég nehezen válaszolt. Azt gondoltam magamban, milyen kis buta, mindjárt temetjük anyukáját, és nem is örül, hogy újra láthatja. Aztán hazamegyünk és minden újból szép lesz!

És akkor megálltunk egy nagy gödör előtt. Mellette egy hatalmas doboz. Azt mondták, álljunk oda a koporsó mellé. Gabika szeméből patakzott a könny! Iszonyú félelmet éreztem, miért sír ennyire? Hiszen mindjárt otthon leszünk, jön Elluska néném velünk, és lesz újra anyukája. Próbáltam elmondani neki!

— Ne sírj, lesz másik anyukád! — ennyi csúszott ki a számon.

Akkor anyukám megragadott és elvitt a koporsó és Gabika mellől. Mentünk visszafelé. Ha jól emlékszem, apám vitt magához ölelve. Sírtam!

— Nekem nem mondta senki, hogy többé nem jön velünk vissza Elluska néném!

Nem értettem, miért csak a mesében köpi ki a rossz almát Hófehérke. És boldogan él, míg meg nem halnak a királyfival. Hiszen az ő királya még nem halt meg.

 

Megérkeztünk a temetőhöz. Ma már tudom, ez végérvényes. Aki meghal, nem jön vissza. Vagyis inkább, jobb, ha nem jön vissza, mert ha visszajönne, akkor félnénk tőle.

Most itt állunk jelenlegi párommal. Még senki nincs itt, fura, csendes, nyugodt és szép a temető. Egyszer csak elkezdenek jönni a rokonok. Megérkezik Gabika is. Most már rajta is fekete ruha, mert úgy illik. Hosszú szőke haja rövidebbre van vágva, és fel van tűzve. Még mindig gyönyörű!

Átölel, megköszöni a verses kötetet, amit küldtem neki, megkapta. Nagyon tetszett neki, azt mondja. Elmosolyodom, de közben könnyes lett a szemem. Milyen erős nő! Hihetetlen. Most veszítette el az apját, szegény bátyuskája már régen itt hagyott minket, akárcsak Elluska, az anyukája. Valaki azt mesélte, Gabika is nagyon beteg! Talán lesz időm beszélgetni vele a temetés után! Bízom benne.

Összegyűlt mindenki, megint elég sokan vagyunk! Látom, nagynénémnek nem jutott már ülőhely. Felállok, átadom a helyet, úgysem bírom, amikor prédikál a pap.

Mindig próbálnak valami szívhez szólót mondani, de a lényege az, el kell búcsúznunk. Nem tudok! Úgy érzem, megfulladok! Hátra megyek, nézem a kiásott sírhelyet. Hallom a lélekharangot. Egy csomó galamb repül be a temetőbe. Egy gyönyörű fehér galamb ráül a sírgödör felé nyúló fa ágára, aztán jön egy szürke galamb. Odaül a fehér mellé. Csőrük összeér. Mintha megcsókolnák egymást! Majd jön egy harmadik galamb, beül kettőjük közé, összebújnak, kicsi fejük összeér.

Hallom, elindulnak az emberek a sírgödör felé. Minden galamb elrepül, csak az a három ül rendületlenül a fa ágán. Körbenézek, mindenki sírdogál.

Én kíváncsian figyelem a három galambot!

Behelyezik a koporsót, rádobják a földet! Eltemetik nagybátyámat. Illik sorba állni és részvétet nyilvánítani, hát sorba állok!

Közben nézem a galambokat. Mintha beszélgetnének! A fehér galamb többször odafordul az utoljára érkezett galambhoz. Elköszönnek. Majd a szürke galamb is, de olyan „nemsokára találkozunk, fiam” módon.

Megölelek mindenkit. Gabikának el akarom mondani, mennyire csodálom, hogy ilyen erős nő, de csak annyit mondok; — ne haragudj, nem tudok mit mondani!

Szeretnék elmenni hozzájuk, ha nem bánja.

Aztán elindulok kifelé a temetőből, visszanézek a galambokra. Esküszöm, észrevették, hogy figyelem őket! Puszilkodnak, majd próbálgatják a szárnyukat és felrepülnek együtt. Nagyon-nagyon magasra, de visszanéznek!

— Tudom, drága Elluska néném, tudom, hogy még találkozunk! Akkor majd megint minden szép lesz, és boldogság vesz körbe!

Már száguldunk az autópályán Gabikáék után…

 

 

 

Eszes Anikó Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.