Március 15-e előzményeiről, ennek a napnak az eseményeiről, az utóhatásáról azt hihetnénk, talán már mindent elmondtak, megírtak… De nem! Az utókor számára március 15-ének az üzenetei a legfontosabbak, iránymutatóak.
„(…) S lám, szorosan alkotmányos formákban mozogva,…magyar őszintén szorítja a magyarnak kezét, rövid idő alatt milly óriási léptekkel haladtunk legtökéletesb kifejlésünk felé!(…)” írta Széchenyi István: a Mi lesz belőlünk magyarokból? – című vezércikkében a Pesti Hírlap, 1848. április 8-i számában.
Megesik nemzetekkel, hogy váratlanul ketten vagy hárman a sokmillióból ugyanazt akarják. Ha reményük lehet a többiek létezése felől, előbb-utóbb keresni kezdik egymást. És sorsszerű, hogy megtalálják. Már nem ketten vannak, nem is hárman. Ők azok, akik az egész, a sokmilliós nemzet élni akarását, jövőbe vetett hitét hordozzák, a nemzet létének értelmét világítják meg. Ők az örök márciusi ifjak. Nem bízta meg ezzel senki őket, nem is tartoznak a hatalmasok közé. Nem születtek fényes szalonokba. Ez a közösség születése, a nemzet magára találása, ez a forradalom szárnybontása, ez a szabadságharc kezdete. Úgy, ahogy ezt a történelem követeli. A történelem, amelynek szavát az ifjú jogászok és költők meghallották ott a Pilvaxban. Ők azok, akik árnyékból a fény felé fordítják a magyar nemzet jobbik énjét, ébren tartják az öntudatot, azt a lángot, azt a lelket, azt a lelkiismeretet, amely újra és újra megváltoztatja a magyarok, és néha Európa történetének menetét.
„Bármi szerencsétlen helyzetű legyen is az ország, bármily láncok által legyen is lebilincselve a nemzet, előbb utóbb mégis szabadabb létre hív, ha lakosaiban a polgári erény tiszta vére buzog. S viszont akármilyen boldog fekvésű legyen is egy ország, bármily szabadsággal bírjanak is lakosai, lassan-lassan mégis rabigába görbed, ha romlott a tiszta erkölcs s polgári erény nem fénylik többé! Az emberi ész és erő csak társaságban fejlik ki: s valamely embertársaság szerencsésb, szebb, dicsőbb hazává alkotta magát: polgárai minden szépben és jóban aszerént haladhatnának.”
Az előző sorok írója Kölcsey Ferenc volt.
Közel száz évvel később írta Márai Sándor: „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek…”.
A márciusi ifjak nem papucsos polgárok voltak.
Nem egy tavaszi nap hirtelen buzgósága szülte a forradalmat, hanem előtte közel 20 év érlelte meg a magyar emberek szívében a felismerést: ha mi nem állunk ki magunkért, ugyan, ki áll ki helyettünk?
Kölcsey Ferenc már nem érhette meg azt a nagy pillanatot, amikor a függetlenség kikiáltásában és a szabadság védelmében egy egész nemzet forrott eggyé, de a reformkor tevékeny alakítójaként ő is megérezte és megértette azt a lehetőséget, hogy a súlyosan mélyülő gazdasági és társadalmi krízisből csakis a régi rossz minták elhagyása, a minden társadalmi réteget érintő önzetlen és teljes körű összefogás jelentheti a kiutat. Az ország polgárai akkor át tudtak lépni a múlt árnyékain és saját korlátaikon, hogy egy egységes, demokratikus, új nemzetet építsenek.
Wass Albert írta: „A hazaszeretet ott kezdődik, amikor egymást szeretik azok, akik egy hazában élnek. De ezt olyan nehezen értik meg az emberek.”
Nos, a reformkorban elődeink megértették és 1848. március 15-én sikerült megfogalmazniuk közösségi érdekeiket. És mindezt egyre erősödő közmegegyezéssel jogszabályokban rögzítették, gyakorlatba ültették és a szabadság kivívásának pillanatában valóban felelős, elszámoltatható kormányt választottak az eredmények megszilárdítására, mert ez volt az egyetlen út az elmaradottsággal, megkésettséggel való szembenézésre.
A forradalmi szavak, kiáltványok, röplapok cselekedetté váltak. A forradalmi napokat rendíthetetlen munka, erős kormányzás és bátor törvénykezés követte.
Azóta tudjuk, a valódi forradalom nem egy délutánból áll, hanem a haza fáradhatatlan szolgálatából.
Azóta tudjuk, a szabadság és a függetlenség önmagukban csak jelszavak, az igazi változásért értük felelős kormányzást és alkotmányos rendszerváltást kell építeni.
Mi, magyarok, a Nemzeti Múzeum lépcsőin tettünk esküt egymásnak, hogy: rabok tovább nem leszünk! A március 15-ei eskü olyan fogadalom, amellyel 1848 óta minden magyar tartozik minden magyarnak. Itt vagyunk hát az idei rügyfakadáskor is, hogy megmutassuk, 170 év után is hűek vagyunk az eskühöz, ma is ehhez tartjuk magunkat. Esküt tenni közösen és egymásnak azt jelenti, hogy bárhogy fordul is a világ, bármiképp is kanyarodik az élet, ki fogunk állni egymásért. A nemzet közös esküje azt jelenti, hogy minden magyar ki fog állni minden magyarért, és minden magyar közösen, együtt ki fog állni az országért. És a negyvennyolcas magyarok bátran, halált megvető bátorsággal meg is tették, amit vállaltak.
Ez a kiállás tette lehetővé, hogy a negyvennyolcas magyarok elérjék céljukat, alapjaiban megújították az országot, amely soha többé nem süllyedt vissza a feudális viszonyok közé. Kiselejtezték a régi világ dohos törvényeit, kiváltságait, visszahúzó dogmáit, és új rendszert alkottak, amely később, évekkel, évtizedekkel a harcok után is szilárdan állt a lábán. Kiálltak az országért, és egyetlen határozott mozdulattal eltörölték a cenzúrát, életre hívták a sajtószabadságot, elfogadták a 12 pontot. A kiállás erőt adott, szembe szálltak az egész Habsburg Birodalommal, a tabukat ledöntötték, a mozdíthatatlannak hitt rendszert lebontották.
A 48-as ifjaknak március idusán sikerült felébreszteni a közösségi szellemet, közösséggé varázsolni az egymás mellett élő társadalmi csoportokat, civil-összefogást létrehozni. Az a titokzatos energia, mely néhány elszánt ifjú nemzete iránti odaadásából keletkezett, takarékra csavarható, elhallgatható és megtagadható akár évtizedekig is, de a legváratlanabb és legreménytelenebb pillanatokban elkezd világítani, elkezd beszélni, hívó szóvá válik.
Széchenyi István szavait idézem: „Sokan azt gondolják, hogy Magyarország volt, de én azt szeretném hinni, hogy lesz.”
Mert a jövő mindig arra van, amerre még nem jártunk, de menni szeretnénk. Ez az út sosincs készen, meg kell építeni. A jövőbe az tud eljutni, aki veszi a bátorságot, hogy elinduljon egy olyan úton, melyen korábban senki sem járt.
Az üzenőfalon, amit őseink írtak 1848 március idusán, számunkra ma az olvasható, hogy merjük vállalni, hogy magyarok vagyunk, merjünk vállalni felelősséget egymásért és hazánkért, merjünk a jövő emberei lenni. A gyermekeinkért, az ő jövőjükért.
Nekünk Petőfi Sándorék álma szerint szabad, egyenlő, testvéri életet kell teremtenünk, hiszen ez jövőnk záloga. Ma ünnep van, szép, piros-fehér-zöld ünnep, örüljünk neki, tanuljunk a múltból, és legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, és arra is, hogy martfűiek vagyunk. Higgyünk a szemünknek, olvassuk le a történelem üzenőfaláról, amit szóval, tettel, vérrel a 48-as magyarok nekünk írtak oda: „Merjünk a jövő emberei lenni!”
(Elhangzott 2018. március 15-én a martfűi városi ünnepségen.)
