Bennem vágyak dőltek össze,
úgy épültek újabb templomok,
padlásaim a magány kisöpörte,
a világba szórt szét minden lim-lomot.
Rőt ujjaival simított az isten,
lelombozódtam, mint őszi fák,
ma már őszintén irigylem,
ki égig üvöltheti minden bánatát.
Kezemben tartok, egy maréknyi görcsöt,
elengedném, de értsd meg nem lehet,
kapaszkodom, s ha kell újratöltök,
míg el nem nyel a világ,
mint téli köd a fázós leheletet.
