Tasev Norbert : Különös perpatvar

Nem bánt meg semmit. Volt valami konok, makacs hajthatatlanság, elszánt dacos, passzív magatartástudat egész kívülálló, szinte már-már alázatos, és nagyon is szende viselkedésében. A házban lakó nyolcvanéves is elmúlt házmester Vera néninek rendkívül nehézkes dolga volt, hiszen a lakók között felütötte a fejét, hogy a gavallér, túlzottan udvarias fiatalember – több, mint valószínű -, valami hátsó szándékkal élhet együtt az idős asszonnyal.
Vera néni minden a hét minden napján óramű pontossággal hajnali fél ötkor ébredt, és legelső dolga volt a reggeli – szokásos -, testkontroll torna után, mellyel jócskán sikerült átmozgatni madárijesztő csontjait, hogy teljesen egyedül kivonszolja a méretes szemeteskonténereket, és gusztustalan színű fekete kukákat a még javában álmai közt fetrengő, szinte lakatlan utcára.
Ez főként azoknak szúrt elsőként szemet, akik már jó ideje a lakógyűlésen is felemlegették az idős hölgy különös helyzetét!
– Ez egyszerűen tűrhetetlen tisztelt tagtársaim! Igenis a teljes lakóközösség nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy Vera nénit kényszernyugdíjazni illene, hiszen már réges régen betöltötte azt az elfogadható életkort, mely emberileg lehetőséges, és mindenki számára kívánatos lenne! – szólalt fel az egyik középkorú, üzletemberforma férfi.
– Ugyan kérem! Milyen idióta hülyeségeket beszél maga! – szólt közbe egy dívaszerű nő, aki úgy járt, öltözködött, és beszélt, mintha fogságba ejtette volna egész irritáló satrafa lényét az eltűnt idő, és még mindig tizenhat éves volna. – A napnál is világosabb, hogy miután végzett a férjével, most egy fiatalabb embert szemelt ki magának! Ki tudja milyen sötét titkokat dédelgethet?! – hangja szándékosan halkult el, majd vált kis idő múltán egyre rejtelmesebbé.
– Tisztelt tagtársak! A megoldandó feladat, hogy Vera néninek igenis pihennie kell, mert az ő korában ellátni a gondnoki teendőket egészen egyszerűen már nem való! Tehát akkor kérem a tagtársakat, hogy írásban szavazzanak arról, hogy kit kellene megválasztanunk Vera néni helyére! – élesen, és beszédes tekintettel a díva hölgyre nézett, aki az imént képzelt frázisokkal rémisztgetett! – Azokat az ostoba történeteket a gyilkosságokról, és egyebekről pedig mindenki lesz szíves elfelejteni!
A lakóközösségre teremtő csönd telepedett. Mindenki a maga elé vett nyomtatvánnyal szavazott. A visszafojtott izgalom szinte együtt vibrált a kíváncsisággal, és a pletykálkodásnak szánt szenzációval.
Nem telt bele alig tizenöt perc, és a lakóközösség szinte összes tagja egyértelműen a mellett voksolt, hogy Vera nénit igenis minél hatékonyabban kényszernyugdíjazni kell.
Vera néni egyelőre semmit sem sejtett, vagy vett észre abból, hogy vajon miben mesterkedhetne ellene a lakóközösség prominens tagjai. Továbbra is minden áldott nap mosószeres, hipós vízzel felmosott, majd kiürítette hajnalban a szemetet.
Amit szinte mindenki furcsált, hogy vajon a fiatalember, aki nála lakott vajon hogy került Vera nénihez? Kiféle? Vagy miféle? Eddig miért nem mutatkozott be? Hiszen egy magára valamit is adó fiatalember tisztességesen bemutatkozik a kedvesebb szomszédoknak, ha már együtt kell élniük. Egy társas házi ingatlanban meg pláne.
– Verácska? Hogy s mint vagy? – már megint a kotnyeles Bartalisné volt az a hatodikról, aki nem mellékesen kilenc macskával osztozott egy háztartáson. – Olyan sovány vagy drágám! Majd sütök neked egy kis almás pitét fahéjas porcukorral! Attól majd megjön az étvágyad!
Vera néni mintha meg se hallotta volna a kíváncsian érdeklődő kétszeresen is özvegyasszony kérdéseit, ment a maga dolga után.
– Drága Vera néni! Hát engedje meg, hogy segíthessek! – szólt oda neki az önzetlen segítségnyújtás alázatos elfogódottságával az üzletember, aki általában a délelőttöket vette igénybe, hogy munkába menjen. Megfogta a szemeteskonténerek egyik fülét, feltűrte ingujját, és máris húzni-vonni kezdte a szemetet oda, ahova Vera néni is indult.
Amint végzett saját maga bőrén tapasztalhatta, hogy egy teljes munkaidős házfelügyelői állás igen-igen alapos fizikai megterhelést vett igénybe!
Vera nénivel lakó fiatalember – látszólag -, egyetlen szót sem szólt senkihez. Szinte úgy járkált fel-le akár még az összesereglett emberek között is, akár egy kóbor kísértet, vagy szellem, aki csupán csak átutazóként jött fel a síri világból, és szinte semmi köze az emberekhez.
– Egészen biztosan megzsarolhatta szegény Vera nénit! Haj-haj! Láttam én már ilyet kedveském! Lehet, hogy a fiatal úr egy bérgyilkos, vagy valami hasonló! Behajtónak hívják az ilyet, akit a maffia pénzzel! Bár angyali, gyerekes arca van, de ez pusztán csak látszat! – gyanakodott egy másik nyugdíjaskorú a Pupekné. Pupeknét ugyanis a pszichiátriai osztályról engedték ki – kellő rendszerességgel -, mert folyton azt állította, és meggyőződéses téveszmék gyötörték, hogy hidegháborúban világgá ment férje valójában kettős ügynök volt, és mindenkinek kémkedett, aki természetesen megtudta fizetni kellően jutányos módon titkos szolgálatait.
– …És ha csak azért van vele, mert Vera néni eladta a holttestét? – szólt közbe egy másik középkorú asszony, akinek fodrászüzlete volt, de valójában vajmi keveset értett a hajvágáshoz. Csupán csak azért tartotta meg ezt az üzletét, hogy állandó profitját, és jövedelmét kiegészítse.
A meglehetősen kíváncsiskodó lakóközösség végül együttesen úgy döntött, hogy bár Vera nénin semmi különös, vagy furcsa változás nem állt be annak hatására, hogy többen is segítettek neki, és biztosították gondos szorgalmukról a legtöbb ember már kora hajnalban felkelt, hogy valami gyanús, vagy éppen szokatlan esemény részese lehessen. Így történhetett, hogy előbb-utóbb mindenki leskelődni, vagy gyanúsítgatni kezdte a másikat, és az egész lakóközösségben felütötte fejét a lázadás általános szelleme.
Aztán november vége felé, amikor már csípős, és hideg szelek fújtak hirdetvén a közelítő tél fogságát Vera néni egy keddi napon már nem jött ki kis garzon lakásából. Látszólag minden tökéletes csendességben lapult a nagy bérház omladékos falai között, amikor egy-két lakó hirtelen megint csak kérdezősködni kezdett, hogy vajon mi történhetett a furcsa, kis idős nénikével?
– Biztosan a fiatalember tette el láb alól! – vélekedtek nagyon sokan, akik túlságosan is sok krimit néztek a tévében, és meggyőződésükké vált, hogy a padlástól a pincéig mindenütt bűntényt szimatoljanak.
– Ugyan kérem kedves Katóné! Hát hogy is mondhat ekkora szamárságot! Hiszen a napnál is világosabb, hogy Vera néni minden ingóságát arra a fiatalemberre hagyta, akinek most az ölébe pottyant a gazdagság! Hiába! Lassan járj, tovább élsz!
– Szerintem pedig igenis gyilkosság történt! – jelentette ki határozottan a másik kotnyeles asszony, akinek az volt az egyik közkedvelt mániája, hogy otthonka ruhájának széles, komfortos zsebeiben mindig tartott magánál egy-két szem szotyolát, pusztán csak avégett, ha megéhezne ne kelljen a körmét lerágnia.
– A lakógyűlésen majd kiderül minden! – zárta le a vitát a ház ideiglenesen megválasztott, új házmestere, aki gyakorlatilag szinte semmit sem csinált egész nap. Nem hordta ki a szemetet. Nem vitte ki a szemeteskonténereket a kukásautókhoz. Nem locsolt, vagy sepregetett fel, nem gondozta a növényeket, és szinte senki sem tudhatta, hogy vajon miért is veszi fel minden hónap utolsó csütörtökén a fizetését!
A később megtartott lakógyűlésen aztán eget rengető kiabálások, káromkodások, tányértörőgetős veszekedések zajlottak; kisebbfajta háborús közállapotok álltak be, ameddig a kinevezett házelnök nem lépett be a terembe, azzal a fiatalemberrel egyetemben, akit kellő rendszerességgel már láthattak többen is Vera néni lakásán.
– Üdvözlök szeretettel mindenkit! Mint bizonyára már értesülhettek róla a mi szeretve tisztelt Vera nénik sajnos váratlanul elhunyt! – tekintett végig a hirtelen néma csenddel adózó társaságon. – Ez a fiatalember az unokája, aki külföldről tért haza, hogy gondját viselhesse szerető nagymamájának! Kérem nézzék el neki, de nem nagyon ismeri a magyar nyelvet!
A fiatalember megtört, és rendkívül szomorúnak látszott. kisfiús szomorúsága mindenkit szíven ütött. Némán meghajolt.
– Tisztelt elnök úr! Megkérdezhetem, hogy mi volt a baj Vera nénivel? – tette fel a kérdést már megint az egyik kotnyeles nyugdíjas Pelsőcziné.
– Kedves Pelsőcziné! Sajnos Vera néni már egy jó ideje rákos volt, és elutasított mindenféle orvosi beavatkozást, mert otthonában és szerető lakóközösségében szeretett volna leélni élete talán utolsó napjait!
Megint néma csend támadt. Egymás között azonban halkan összesusogtak az egybegyűlt lakók, és továbbra is találgatták, hogy vajon Vera néninek mik lehetettek az előre eltervezett szándékai?
Amikor közel másfél óra múlva véget ért a lakógyűlés. Az idegen fiatalember kifüggesztette a gyászjelentést a faliújságra, és az igazgató úr tolmácsolásában távozott a gyűlésről.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.16. @ 11:16 :: Tasev Norbert
Szerző Tasev Norbert 68 Írás
1983.11.30-án születtem Budapesten! ELTE-TFK, BTK-n folytattam magyar-történelem szakos tanulmányokat; történelem tanár. Ebookokat szerkesztek! Eddig szerzői könyvkiadás keretében a Publió kiadónál, és a Publishdrive-on jelentettem meg köteteimet!