Jéghideg, könyörtelen bosszút forral vérző, feltépett száj összetört fogak tornácán mikor szót emel vagy jogosan ítélkezik. Mint évelő gyomnövény sarokba bújik a hazug cinkos, a néma próféta is ha vallani kellene számadásként e olcsó, földi létnek.
Szendergő pillanatoknak sokszor szükséges alávetni fortyogó gondolatainkat szikrák pattogásával lobogó, kreatív szellemünk. Az ember, mint táplálékláncban elhelyezkedő, különös állatfajta önmagát könnyelműen mindig többre tartotta; statisztikák valószínűség-függvénye rendeződik egyetlen pontban össze, mikor felületi színtelen közeledett emberekhez, hiszen nem engedhette meg magának a lealacsonyító luxust, hogy végleg megbízhasson bennük!
Kisegérként reszkettek előbb gyöngyöző verejtékcseppek, majd vastagabb igazi könnyek arcok kiszámítható szemrepedéseiben. Mert a pusztán hagyott sírásnak is meglehet a maga átérezhető, biológiai alkímiája; az elvesztegetett, távozó Időt rendre mindenki elszalasztja, hiszen nem ismerheti meg ideje korán a biztos válaszokat.
Felnőtt ésszel még mindig örök gyerek-szellemű, mert ellopta a felfedezhető, játékos kíváncsiság aranyszabályait s ezért lett végül gyarló. Szükségtelen passzív rezignációktól megreszket hóbortos szelleme: a Világ roppant, őrlő présében minden koron fölreped, majd kifacsarodik érző lelke.
Holnapok sötét, mélyülő vermeibe fejét gyakorta beveri, mert a hitvány falak is egyre közelebb jöttek személyesebb, privát szférájához. – A reménykedés vastag kanócszála kezd hamar elégni. A Léthelyzet kezdetben sohasem ígérte hogy jobb lesz – de csetlő-botló tanácstalansággal feltápászkodott s tovább bicegett kihalt folyosóin az életnek…
Legutóbbi módosítás: 2019.08.21. @ 10:24 :: Adminguru