Gősi Vali : Végeérhetetlen

Nyomtatás

Túlcsorduló
szerelemmel szeretlek, lassan fél évszázada.
Semmi nincs,
ami eltántoríthatna ettől az érzéstől,
annak ellenére sem, hogy időtlen idők óta
naponta újra és újra megőrülök ugyanazoktól a dolgoktól,
amelyek megszámlálhatatlan,
szelíd kérésem ellenére ma is ugyanúgy működnek,
mint mindig, azaz ugyanúgy nem működnek sehogy.
Mintha meg sem hallanád
és soha meg sem hallottad volna,
hogy a folyton széttaposott hamu a szőnyegen,
a kiégetett függöny és abrosz,
a rendszerint nyitva felejtett kocsiajtó (ma már néha a lakásajtó is),
az örökösen pár nélkül, itt-ott a széken heverő zoknik,
az étkezőasztalon – ki tudja, mire – várakozó kulcsok és papír-fecnik,
kiscsavarhúzók és még kisebb csavarok,
a kivétel nélkül, minden alkalommal felhajtva hagyott WC-ülőke,
az alig-használt ingek, pólók mindenfelé való kiteregetése a lakásban,
azzal, hogy még hátha fölveszed, hiszen csak fél órát volt rajtad,
(de ez a kis idő mindig bőven elég arra, hogy összefoltozd),
a fogmosáskor rendszerint összefröcskölt tükör,
télidőben legalább nyolc kabát, sapka, sál és dzseki a fogason,
hogy a hőmérséklet változása szerint félóránként másikat kaphass magadra,
(igen, tudom, neked mindig sietned kell, különösen, amióta nyugdíjas vagy),
a foltos, szakadt mellény, ami talán már középiskolás korodban is a kedvenced volt,
és amihez legalább úgy ragaszkodsz ősidők óta,
mint a felsorolt, már-már halálos nyomokat hagyó szokásaidhoz,
és ahogy én – mindezek ellenére is – ragaszkodom hozzád,
még mindig reménykedve, hogy hátha egyszer mégis meghallod esengő kéréseimet,
és eljön még az idő, amikor nem azzal hárítasz el naponta mindent,
hogy „de legalább tető van a fejünk felett”…
Semmi nincs,
ami eltántoríthatna ettől a földöntúli érzéstől,
mert túlcsorduló, végeérhetetlen szerelemmel szeretlek,
halálosan idegesítő szokásaiddal együtt,
holtomiglan!

(Egy irodalmi játékra, beépítendő szavakra: megőrülök, tető, kocsiajtó, hamu, túlcsorduló)