Hónapokkal ezelőtt megcsörrent a telefonom. Szenográdi Ferenc tanár úr keresett. Közölte, hogy a Szécsényi Kalendárium tekintetében változás történt, Szécsényi Almanach néven él tovább, de, mint már oly sokszor — örülne, ha átküldeném neki pár versemet, amit abban közölhetne. A Kalendáriumban már évek óta megjelentek verseim. Mint minden ilyen alkalommal, most is nagyon örültem a hívásának, és kérésének eleget téve, azonnal átküldtem neki két versemet. A kiadvány „átadási ceremóniájára” a múlt héten került sor. Az eddigi tapasztalatom az volt ezekről az összejövetelekről, hogy beszédet mond a polgármester vagy annak egyéb elfoglaltsága miatt valaki más, aztán bemutatásra kerül maga a kiadvány, közben a programot színesítik a benne megjelent egy-egy vers felolvasásával, a végén kis állófogadás következik. Valamit évek óta hiányoltam ezeken a bemutatókon, mégpedig azt, hogy a Kalendáriumban szereplő írók egyike feláll, és mindenki előtt megköszöni a tanár úrnak magát a kiadványt, azt, hogy évről-évre összeállítja, foglalkozik vele egyáltalán… továbbá megköszöni azt, hogy az írása, cikke, összefoglalója abban megjelenhetett.
Talán ezért is terveztem, hogy az idén… majd én… majd én megköszönöm neki azt, hogy évek óta gondol rám, és elmesélem mindenki előtt, hogy személy szerint én mi mindent köszönhetek neki.
Előző nap gondosan összeszedegettem pár irodalmi lapot, antológiát, amelyben az évek alatt szerepeltem. Persze, a legtöbben tudják, hogyan működik az ilyesmi; ha írásunk valahol megjelenik, kap egy vagy két tiszteletpéldányt, aztán, ha akar, vásárol még a boltokban vagy utánrendel, de legtöbb esetben nem… Nekem legalábbis jobbára egy példányom van a kiadványokból, ahol megjelentem. Szóval, amiből legalább két példányom volt, abból az egyiket félretettem a tanár úrnak.
Aznap dolgoztam és hát, éppen úgy alakult, hogy az utolsó pillanatban sikerült beesnem az összejövetelre. Valóban csak a rendezvény végére — szinte mindenről lemaradtam, így aztán az inamba szállt bátorságommal egyetemben éppen csak egy köszönetet mondtam neki, és átadtam a kiadványokat.
Pedig tényleg szerettem volna elmesélni egy kis történetet. Egy olyant, ami valós és azelőtt esett meg velem, amikor életemben először szerepelhetett versem a Kalendáriumban.
Úgy tartom, hogy annak, aki leírja a gondolatait, több „vers-lélektani korszaka” van. Az első az, amikor az ember írni kezd valami belső késztetéstől vezérelve, örül az írásainak, elhiszi azokról, hogy jók (pedig többnyire nem) és mindenáron kötetet szeretne, még akkor is, ha mindössze öt verse van. Próbálja megragadni az önreklámozás eszközeit, de furcsa zsákutcába téved, mert legfeljebb annyit árul el: Oh, hát én verseket írok! — aztán szemérmesen rejtegeti.
A következő időszak, amikor megmutatja pár embernek — lehetőleg nem családtagnak, mert az olyan „ciki”. Édesanyám tudta tini-koromban, hogy írogatok. Magam akkoriban soha nem mutattam neki semmit. Még a szobám ajtaját is bezártam, amikor eljöttem otthonról. Hm, na valljuk csak be, hányan gondoltuk ifjú korunkban, hogy a szobánk szentély és ekképpen érinthetetlen is?! Tévedtünk. Én mindenképpen. Szerintem reggelente a kapuig nem jutottam még, amikor édesanyám vizitre indult a szobámba. Tehát, félszavakból értesültem arról, hogy ő az első komoly olvasóm. Már nem tudom, hogy miképpen, de egyszer lebukott. Talán a kabátja zsebében találtam rá az egyik opuszomra. A komoly „szembesítést” követően közölte, hogy csak meg akarta menekíteni az írást, mert tudta, hogy egy nap eltüntetem. Tehát, édesanyák, családtagok nem jó kritikusok. A rokoni szál erős szinesceruza. Ha kétmondatos verset írtam, édesanyám hat versszakosnak látta és természetesen bármilyen bugyutaságról is szólt az, szerinte a világ legeslegjobb és legszebb irománya volt.
Ráadásul annakidején naplószerűen írtam. Nagyon zavart, hogy anyukám adott alkalmakkor éppen az életemről olvasott. Milyen furcsa ezt leírni, hiszen neki köszönhetem az életem.
Emlékszem, úgy harminc verset írhattam már… és köztük volt egy szerelmes típusú, ami a kezébe került, pedig nagyon nem szerettem volna, ha abba betekintést nyer. Amolyan tipikus tizenhárom évesek írta költemény. Habos-babos történetbe illesztett mondatok. Már nem emlékszem pontosan, de iszonyúan giccses írás volt.
Nos, amint rájöttem, hogy rajtam kívül másnak is tudomása van ama versemről, máris a szégyellős korszakomba értem. Az összes addigi művemet elégettem.
Aztán újra írni kezdtem. A pincéből a szobámba cipeltem édesapám mázsásnak titulált, de zárható szerszámos dobozát. Na, innentől kezdve nem volt megállás. Éjjel-nappal írtam, tudván; a kulcs a nyakamban lóg egy láncon.
Évek teltek el, és kisebb-nagyobb kihagyásokkal, de írogattam. Ma már tudom, hogy nem jól. Ha verset írtam, többnyire giccsesre sikeredett maga a mű. Gyakran használtam kötőszavakat, ragrímeket, amolyan igazán erőltetetteket is, és ha hosszabb irományokba kezdtem, azoknak se elejük, se végük nem volt. Ám, mindez nem számított. Szerettem írni. És igen; elhittem, hogy jók a verseim, habár mai fejjel tudom: nem voltak azok.
Annak idején volt Szécsényben egy Lant nevű irodalmi lap. Mivel apai nagyapám írt abba, és már tudták, hogy én, az unoka is „firkálgatok”, egy-két írásomat abban közölték. Voltak akkor is összejövetelek, irodalmi találkozók hébe-hóba, de valamiért az a korszak kimaradt az életemből. Talán az iskola miatt. Nem igazán foglalkoztatott már az, hogy írok. Írtam, de megszokásból, bentről-jövőn. Egyáltalán nem akartam már akkor kötetben, vagy bárhol megjelenni. Gyakran hallottam a szóbeszédet, hogy aki ír, és magába motyog meg jegyzetel a buszon, az bolond. Nem akartam ezt a látszatot kelteni magamról. A költők nagy nullák, semmit sem érnek azzal, hogy írogatnak, nem megélhetési forrás a verselés — egyre ezeket hallottam, és már majdnem hittem is azoknak, akik így gondolták.
Bevallom, tudom, én most sem írok jól. Az Internetes világ eljötte a verselés szempontjából jól jött nekem. Aránylag későn lett még számítógépem is, nemhogy internetes hozzáférésem. Ám, amint arra lehetőségem nyílt, megpróbáltam a verseimet megmutatni szélesebb körökben is. Pár embernek tetszettek a gondolataim. Talán egy-két versem felépítése is, de inkább negatív kritikákat kaptam. Teljesen jogosan. Mit értettem én versszerkezetekhez?! Semmit. Sajnos a magyar tanárom is olyan volt (bár nem vittem túlzásba a tanulást soha), hogy kettesnél jobb jegyet nem kaptunk tőle. Nem éreztem, hogy valaki is ösztönözne bármire. Amikor tudattam vele, hogy szoktam verseket írni, meg sem kérdezte, hogy milyeneket. Megvonta a vállát egy szó nélkül, és tovább battyogott a folyosón.
Szóval, ha ma kellene mesélnem az irodalmi munkásságomról, őszintén mondhatnám, hogy ugyan nem érzem valami nagy költőnek magam, de azért már sikerült megjelennem pár kiadványban, még olyanban is, amire soha az életemben nem gondoltam volna. Régebben sokat pályázgattam antológiákba való bekerülésért, de ma már az sem vonz. Van egy-két irodalmi oldal, melyekhez ragaszkodom — egyéb helyekről felkeresnek, hogy elvinnék a verseim. Azt engedem és megköszönöm, de valahogyan ma nincs bennem a megmutatkozni akarás. Két irodalmi oldalról megemlékeznék egy pár szó erejéig. Az egyik a Héttorony, azt is mondhatom róla, hogy a verseim otthona. Szeretem azt a honlapot és az évek folyamán általa megismert embereket is. Talán nem látogatom már olyan gyakran, mint eleinte, de szeretem, a legkedvesebb oldalam, a szépsége, a lágysága miatt talán. A másik a dokk… Furcsa oldal. Azért tettem fel oda az írásaimból, mert azt mondták nekem egy negatív kritika alkalmával, hogy ott az én verseimet „szétrágnák”. Olyan volt nekem az az oldal eleinte, mintha önként mentem volna, dalolva, kutyákkal széttépetni magam. Hát, kezdetben így is éreztem magam vagy a verseim sorsát ott, de csak addig, míg végül megértettem, a kritikákkal nem rosszat szeretnének tenni, hanem éppen jót. Felhívni a figyelmet a verseim hibáira. Persze, kell egy határvonalat húzni, mindenkinek meg kell tanulnia, hogy az ottani szerkesztők tanácsaiból mit fogadjanak el — nem szentírás a dokk. Megszerethető hely a kezdetben nyersnek érzett íze ellenére.
Visszatérve jelen írásom indíttatásához — Szenográdi tanár úr engem soha nem tanított. Még csak olyan intézménybe sem jártam, ahol összefuthattam volna vele, így arra, hogy hogyan is talált rám, már nem emlékszem pontosan. Emlékeimben annyi él csak, hogy éppen leszálló ágban voltam versírás terén. Az utcán szólított meg és azt mondta, hogy úgy hallotta, írok, és valamikor beszélgethetnénk erről. Talán egy hét sem telt el, amikor bementem abba az iskolába, ahol tanított. Mondtam neki, hogy vannak régebbi írásaim, de már csak nagyon ritkán „fogok tollat” vagy szinte egyáltalán nem. Nem hazudtam neki. Ha akkor nem keres fel, ki tudja, visszatér-e belém az íráshoz való kedv. Valahogyan más dolgok foglalkoztattak akkoriban. Rajzolással, festéssel is próbálkoztam, de érdekelt a régészet és a pszichológia. Hobbit keresve nem igazán tudtam, merre menjek. Szóval, ő volt az, aki szinte a semmiből megvalósuló lehetőségként egyszer csak elkezdett érdeklődni a verseimről. Megmutatott egy csomó kiadványt, amiben szerepelt, vagy ő maga írt, és én ott ülve egyszer csak rádöbbentem, hogy milyen szerencsés vagyok, és hogy egyszer talán az én nevemet is megörökíthetik ezek a lapok, egy vers, egy novella kapcsán.
Egy csomó kiadvánnyal kezemben búcsúztunk el egymástól. Természetesen akkor én is vittem a tanár úrnak párat a saját verseimből.
Legközelebbi telefonos beszélgetésünk már arról szólt, hogy az én versem is szerepelni fog a Szécsényi Kalendáriumban. És így is történt. A könyvátadókor életemben először ültem egy olyan rendezvényen, ahol tulajdonképpen rólam is szó van, és ha megköszönik a Kalendáriumban szereplő írók munkáit, akkor az enyémet is megköszönik. Megköszönnek nekem valamit, holott éppen nekem kellene megköszönnöm azt, hogy abban helyet kaphattam.
Akkor éppen ennyire, éppen erre volt szükségem. A biztatásra. Biztatásra, még akkor is, ha utólag tudom, gyengécske versek voltak azok a régiek.
Ha valahol megjelennek az írásaim, valamiért az a nap is eszembe jut, amikor megcsörrent a telefon és Szenográdi tanár úr közölte velem azt a jó hírt.
Van egy versem — nem a legjobb, de az emberek, azt hiszem, szeretik.
Véletlenül találtam rá, egy ismerősöm jelzése alapján a facebook-on, olyan formában, hogy mellette sem a vers címe, sem a vers írójának neve nincs megemlítve. Sokan ismerik ezt a közösségi oldalt, így hát sokan tudják, hogy mit jelent az, amikor egy vers tizenötezer megosztással büszkélkedhet. Ha csak minden megosztónál egyetlen személy olvassa, az már a duplája. Talán ez a szám már jóval több, rég néztem rá azokra a felhasználókra, akiktől útjára indult… Így aztán azt hiszem, úgy lesz a legjobb lezárni ezt a kis visszaemlékezést, ha Szenográdi tanár úrnak megköszönöm, hogy az én versem ennyi emberhez eljuthatott.
Mivel a kortárs irodalmi életben apró porszemcsének érzem csak magam, nem törekszem mindenáron kötetre, de megelőlegezhetem, ha mégis egyszer úgy adódna; abban szintén szeretném megemlíteni a Tanár úr akkori biztatását és segítségét.
(Most is csak firkálásnak nevezem, amit művelek, így aztán a szokásos módi szerint próbálok internetes irodalmi fórumot keresni ezen írásomnak, és egy internetes közösségi oldalon mások számára is elérhetővé teszem, abban a reményben, hogy soraim eljutnak ahhoz, akihez igazából szólnak — a szécsényi Szenográdi Ferenchez.)
Legutóbbi módosítás: 2020.03.06. @ 08:07 :: Adminguru
