Már úgy reméltem,
hogy nincs több parázs
a hamu alatt,
de elég egy szó, pár gondolat,
hogy előcsaljon,
hiányod fellobban bennem
mint az égő fa
és emlékeink visszatarthatatlanul,
a tűzből kivilágítva omlasztanak porrá,
égetően és mégis hidegen
mint a téli jég,
fel nem olvadva
és nem léted valóságában,
időnként még beleremegek.
Mert bár már megkaptad
a megértésem kenyerét,
sem neked, sem nekem
nem elég,
most mégis, kérlek,
pár morzsát ha lehet
hagyj meg nekem,
tovább adnám,
látom az éhező gyermekem,
benne még nincs bocsánat.
Istene süket és vak,
nem hallja imámat,
irgalmát nem osztogatja,
falait emeli
jó magasra,
néha nyit rajta egy-egy ablakot, türelem szőtesemmel befedem
és várok,
mert mi mást tehetnék.
