Virágok közt jártam, hol a csend dalol,
s a harmat könnye gyöngyként rám hajol.
Ott minden szirmon egy emlék pihen,
egy múltból átszivárgó sejtelem.
A rózsa vérét suttogja a szél, sóhajként száll,
hol bánat rejtekél. Bíbor karéja fájdalmat mesél,
egy rég volt csók, mely nem jött el, csak él.
A liliom hófehér áhítat, mint papnő őrzi titkait a napnak,
s ha megszagolod – könnycsepp lesz belőled,
emlékek suttogják: ne feledd őket.
A búzavirág kéksége vakít, tűzre dobja a múlt éjszakáit.
Tengerben ring, hol nincs több hatalom, csak tisztaság,
s egy néma fájdalom.
Lehull a szirmuk, mint időpermet, egy szó,
egy régi emlékezet, mit nem mondtunk – csak gondoltuk,
míg a szívünkben titkon eltemettük.
A pipacs – vér, de nem harc szülötte,
csak a mezők álma, tűnő gyönyörre.
Mint szelíd vágy, ha hajnalt rajzol éjre, selyemként libben egy szív peremére.
Minden virág: sóhaj, ének, ima, a föld szívéből felfakadó csoda.
Ők nem csak díszei a múló létnek – hanem a lélek szelíd emlékei,
kik nem kiáltanak, csak csendben élnek, tanítanak – hogy szeress, ha még lehet.
Mert jön a tél, mikor minden elhalkul, a szirmok alá rejtezik a múlt,
de ha szívedben virágot találsz, ne törd le – nézd, s hallgasd mit súg át.
Legutóbbi módosítás: 2025.12.02. @ 21:09 :: Serfőző Attila
Egy olyan világban érzem otthon magam, ahol a szavak nemcsak beszélnek, hanem éreznek is. Szeretek verset írni – számomra ez több mint hobbi: ez az önkifejezés legőszintébb formája. A sorok között ott rejlik a csend, a zaj, az öröm és a fájdalom – minden, amit kimondani nehéz, de leírni gyógyító.