Bojtor Iván : Zöldike királykisasszony

 

Üres a tányér? Nem hiszem el!

– Meg is etted? Ízlett? Főzzünk ilyet, máskor is? Jó. Kérsz még? Ha nem, akkor… Tudod! Indulás fürdeni! És be az ágyba! Mesélek, persze, hogy mesélek.

Végre valamit megevett nyaggatás nélkül. Mert egyébként meg, csak a borsót. Azt az átkozott borsót. Ha tudná! Persze akkor sem értené meg, még kicsi, négy éves sincs. Azt hiszem nem is fogja megtudni soha. Remélem.

– Kész vagy? Ágyban vagy már? Rögtön megyek, csak elmosom még ezt a poharat. Na, itt is vagyok! Á! A Baby Yodás pizsamádat vetted fel? (Sejthettem volna.) Na, melyiket olvassam? A Zöldike királykisasszonyt? (Tudtam! Mindig csak a Zöldike királykisasszonyt. De ez még mindig jobb, mint a Borsószem királykisasszony. Mert attól aztán…)

– Nem lehetne valami mást? Mondjuk a… a… Nem? (Nem is tudom, miért próbálkozom.) Akkor kezdem: „Hol volt, hol nem volt, még az üveghegyen is túl… (Ezt az üveghegyet legközelebb kihagyom. Annyi más kezdés van: hetedhét országon is túl, az Óperenciás tengeren is túl. Miért pont ez került ebbe bele. Mintha csak… Jaj! Nyugi! Ne húzd fel magad! Olvasd tovább!) „Ott élt magában Zöldike királykisasszony. Zöld volt az arca, zöld volt a haja, azért hívták Zöldikének. Történt egyszer…” Tessék? Mit hagytam ki? A zöld dombot, meg a smaragd palotát? Te már jobban tudod ezt a mesét, mint én. Legközelebb majd te meséled el nekem. Jó lesz? (Tud olvasni. Talán már úgy született. Valamelyik este váratlanul odahozta a könyvet, és felolvasta a tartalomjegyzéket, hogy én is válasszak egy mesét magamnak. Majdnem leszédültem a székről.)

– Micsoda? Ragacs? Nem ragacs az: smaragd. Jaj, dehogy! Zöldike nem ragadt oda a palotához. A smaragd az egy zöldszínű drágakő. (Milyen is lehetne? Zöld, mint az a…)
– Igen. Szép volt. Zöldike nagyon szép volt. Olyan szép, mint te.

Betámolyogtam a zuhany alá, egész éjszaka engedtem magamra a vizet, a meleg víz már rég lefogyott a bojlerból, de én még ott álltam reszketve, és vakartam a bőröm, mintha azzal megszabadulnék attól a… attól a… rémálomtól.
Egyszerre csak itt volt. Éppen kávét főztem a konyhában, hirtelen annyira megszédültem, majdnem elvágódtam a kövezeten. A szekrénybe kapaszkodva próbáltam kiegyenesedni, és akkor megéreztem, hogy… Előtte nem volt semmi jele: se szédülés, se hányinger, se semmi. Leültem a szék szélére, és jött. Mikor megláttam… Csoda, hogy nem ájultam el. Kinyújtott kezemmel elértem a konyhai ollót, azzal vágtam el a zsinórt. Nem gondoltam akkor semmire, se fertőtlenítésre, se másra, csak arra, hogy elválasszam magamtól, és… Nem tudtam megtenni. Meg akartam ölni. Már többször is felemeltem az ollót, de a kezem nem engedelmeskedett, lehanyatlott. És akkor kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Nem tudtam megtenni. Képtelen voltam. Csak szorongattam azt a rohadt ollót. Egy pillanatra azt hittem, hogy az egész csak egy olyan rémálom, mint a többi, és ha felébredek, ott találom magamat az ágyamban. De nem.
– „Zöldike királykisasszony egyre csak sírdogált magában.”

Ő bezzeg nem sírt. Nem sírt soha. Mintha nem is tudná mi az. Vajon tudja egyáltalán, hogy mi az? Biztos tudja. Engem már látott könnyes szemekkel. De ez nem jelent semmit.

Szóval egyszerre csak itt volt. Három hónapra jött. Hihetetlen gyorsan nőtt. Amikor megszületett akkora volt, mint egy gombóc. Csak azokat a nagy barna szemeit, és a mosolygó száját láttam. Ha akkor erősebb vagyok…

Végre itt a mese vége, már csak egyetlen mondat: „És boldogan éltek, míg meg nem haltak.”

Elaludt. Illetve úgy csinál, mintha aludna. A kedvemért. A kamerával kifigyeltem. Ha kimegyek, felkapcsolja a villanyt és olvas. Olvassa a Zöldike királykisasszonyt. Nem alszik. Nem alszik soha.

Tudom, egyszer úgyis kiszökik, és akkor… De jobb, ha ebbe nem is gondolok bele.

És most, mint minden este, majd lekapcsolom a lámpát, és lassan, hogy ne üssek semmi zajt, kisomfordálok a szobából. Óvatosan becsukom magam mögött az ajtót, lehúzom a vasrácsot és rázárom a lakatot. Neki támaszkodom a falnak, és egy nagyot sóhajtok… Ideje lenne elindulni, mert ha úgy dönt, hogy még mégsem alszik, akkor megint el kell majd olvasnom, azt az átkozott Zöldike királykisasszonyt… vagy, ami még annál is rosszabb, a Borsószem királykisasszonyt. Csak az ne! Istenem, csak azt ne! Na, gyerünk!

Olvastam más zöld gyerekekről is. De azok… Mit mondjak rá? Mások voltak a körülmények. Meg egyébként is, réges-régi történetek. Van, aki hiszi őket, és van, aki nem. Én meg… Én meg nem is tudom, hogy mit higgyek. Képtelen vagyok eldönteni. Nem! Nem, és nem. Nem érdekel, hogy mi történt sok száz éve Angliában vagy Spanyolországban…

Csak álltam ott, a jéghideg víz alatt, és tíz körömmel kapartam azt a bőrömre tapadt zöld mocskot. Némelyik, amelyik már akkorára nőtt, mint egy kisebb zöldparadicsom, valamiféle nyúlványt, gyökeret is eresztett, de, ha fertőtlenítőt öntöttem rájuk, akkor rángatóztak egy ideig, megbarnultak, és vitte őket a víz… Aztán a lefolyó eldugult tőlük, és az egész fürdőszobát elöntötte az a kocsonyás barna és zöld förtelem.

A kamra hátsó felét lefalaztam, az lett a szobája. Igen! Én, a saját kezemmel csináltam mindent. Kit is engedhettem volna be a lakásba!? Eleinte lassan haladtam, de később belejöttem. A hangszigetelés már két nap alatt meg lett. Akkor még nem tudhattam, hogy felesleges, mert nem fog sírni soha. Honnan tudhattam volna? Az első pár hónapban meg sem nyikkant, már azt hittem, hogy néma. Egy napon megszólalt. „Megszólalt”? Nem, ez nem jó kifejezés: elkezdett beszélni. Egy szuszra visszamondta azt, amit az előző félórában a tévéből hallott. Valami idióta sorozat ment, és ő az összes párbeszédet elismételte… minden szöveget a szereplők saját hangján. Le kellett ülnöm… a tésztavíz meg kifutott.

Még reménykedem, végül is még csak négy éves. Hátha vele is az történik majd, mint azokkal a gyerekekkel, akikről olvastam. Azt írták mikor nagyobbak lettek, kifakultak, a bőrük olyan lett, mint a többi embernek. Ha egyáltalán emberek voltak. Mert ő… Nincs: mert. Ember és kész. Kislány. Ő, az én gyönyörű Zöldike királykisasszonyom. Ha tetszik, ha nem, mégis csak enyém! Ha úgy találtam volna, akkor talán más lenne, mert akkor mégse az enyém. Akikről a cikkekben írtak azok is mind árvák voltak. Hányszor megfordult a fejemben, hogy egy éjszaka autóval kiviszem valamelyik erdőbe, és ott hagyom. De mintha csak minden egyes alkalommal megérezte volna, mire gondolok, elkezdett locsogni, hogy a Zöldike királykisasszony így, a Borsószem királykisasszony meg úgy, és az kevéske elszántság is kiszállt belőlem.

A mesekönyvet is el akartam égetni, pedig az az enyém volt, valamelyik Karácsonyra kaptam. (Vagy születésnapomra? Már nem is tudom.) Csak hát a képek… illetve az az egy, amelyiken Zöldike ruhája olyan rettenetes színű. Olyan, mint az a… Palackzöld. És, ha csak azt a lapot égetném el? Észrevenné! És, ha kérdezősködne, mit mondhatnék neki? Hogy, palackzöld, mint…

Az üvegpoharakat mind összetörtem, és kiszórtam a kukába. A képekből is kiszedegettem az üveget, az ablakokra meg fényvédőfóliát ragasztottam (így mégis csak más! nem úgy fénylik!).

Hideg volt, áttetsző, és fénylő. Jéghideg! Körbe ölelt. Ott volt alattam, felettem, jobbról, balról… mindenhol. Elmerevedtem, mintha megfagytam volna. Hetekig győzködtem magam, hogy csak álom volt, egy lidércnyomásos álom. De hát tudtam, hogy nem igaz.

Eleinte arra gondoltam, hogyha majd egy kicsit nagyobb lesz, beteszem egy inkubátorba, egy olyanba… de egyre csak halogattam – „Majd holnap!” „Majd holnap!” „Egy ekkora kis gombócot mégse vihetek oda.” -, és mire észbe kaptam már annyira megnőtt, talán bele sem fért volna. És, mi lett volna ott vele? Az én kis Zöldike királykisasszonyommal?

Á! Megnézem a kamerán, mit csinál. Olvas a drágám. Biztos a Zöldike királykisasszonyt. Vagy a Borsószem királykisasszonyt? Most már lefekszem, mert mindjárt lecsukódik a szemem. Pihennem kell. Persze ez inkább ájulás lesz, mint alvás. Egy-két óra múlva majd felriadok, és járkálok a szobában fel s alá, vagy leskelődök a kamerán át. Reggel pedig kezdődik minden elölről… Nincs megoldás!

Legutóbbi módosítás: 2022.09.14. @ 19:29 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bojtor Iván 87 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”