Csend van a kertben. A portulácskák bezárták apró kelyheiket. Az egyetlen fehér mocsári hibiszkusz-virág tölcsére rabul ejti a szemerkélő esőt.
Napsárga színe a csicsókavirágnak is mintha sápadtabb lenne. Nem ragyog. Rezzenetlenül bámul rám barnás, középső szemével.
A közel harminc centis szőlőfürt bogyói máskor sárgábbak, zsendültebbek, ha a Nap sugarai cirógatják őket.
Csak tudnám, miféle szőlőfajta ez?!
A tűztövis sűrűn nőtt bogyói még inkább csak sárgásbarnák. Azonban a télre a haragos örökzöld levelek között élénkpiros színt nyernek, a feketerigók nem kis örömére, az ínséges időkben.
Tizenöt fok van. Szokatlan. Bezzeg a jégvirág – nevéhez híven – fehér fátylat lengetne, ha lendülne a szellő.
Talán a legtetszetősebbek a szarkaláb liláskékben játszó, apró, ritkás virágai. Most senki se látogatja őket. De jó, hogy ezek igénytelenségükben – hiszen valójában gyomvirágok -, még kitartanak!
Előkertünkben a futórózsa tövén egy elkésett bimbó bontogatja rózsaszín szoknyáját.
Ültettünk néhány hónapja legalább negyven tubarózsa gumót. Mindössze öt hozott virágszárat. Közülük négy esélyes, ha szeptember „öcsém” – én decemberi vagyok -, is úgy akarja, hogy édes illatú rózsát hozzon.
Kérem szépen a Napot, csalja elő ezeket szelíd melegével! A leghosszabb szárú – mintha első bálozó leányka lenne -, pukkedlit is csinált, „térdben” meghajlítva hosszú, karcsú lábacskáját.
Legutóbbi módosítás: 2021.12.06. @ 20:44 :: Csillag Endre