Bojtor Iván : KINYITOTTAD?

Ez a novellám 2015-ben jelent meg a Galaktika magazin 301. számában. Tulajdonképpen Isaac Asimovnak A Halhatatlanság halála (The End of Eternity) című regényének továbbgondolása. Én naivan azt gondoltam, hogy az a tudományos-fantasztikus irodalomban egy alapmű, és mindenki ismeri. És a Galaktika mégis csak egy sci-fi magazin, melynek olvasóközönsége… Tévedtem. Az akkori visszajelzésekből azt szűrtem ki, hogy az olvasók egy része nem értette teljesen. Mint azt később többen meg is írták, valószínűleg azért, mert nem olvasták a regényt. Amikor úgy döntöttem, hogy beküldöm a Héttoronyba, megfordult a fejemben, hogy átírom, kiegészítem. De beláttam, a szöveg felhígításával elvesztené a zaklatott, idegesítő hangulatát. Ezért inkább, most ebben az előszóban, mint valamiféle súgóban, röviden (nagyon röviden!) ismertetem a regény tartalmát.

A Halhatatlanság tulajdonképpen egy időalagút, mely az érzékelt emberi időn kívül létezik. Lakói, úgymond „az emberiség javára”, újra és újra beavatkoznak a történelem menetébe. Megváltoztatnak egy-egy évszázadot, melytől a következőkben is módosul a történelem, egy új „Valóság” jön létre, és persze az emberek egyéni sorsa is megváltozik.

A regényből 1976-ban Rajnai András rendezésében, Juhász Jácint, Szalay Edit és Inke László főszereplésével tévéjáték készült.

*

KINYITOTTAD?

Kinyitottad? Kár volt.
Most már mindegy.
Ne! Ne csukd be! Már késő. Már úgyis tudják. Folytasd, ha már egyszer elkezdted! Nekik teljesen mindegy, hogy elolvastad-e vagy sem. Kinyitottad, és kész! Neked annyi!
Ne tettesd magad hülyének! Éppen eleget hallhattál már ilyenekről. Mint múlt héten is az a…
Olvasd csak tovább! Ha eljön az a pillanat, akkor legalább tudod, hogy miért. Vagy ostobán akarsz meghalni?
Ne! Ne is reménykedj! Ezt már nem úszod meg!
Jobb, ha lapozol, mert még mindig itt tartasz az első oldalon, és fogalmad sincs arról, hogy mibe keveredtél! Ugorj, mondjuk a harmadik oldalra! Már csak azért is, mert vészesen fogy az időd. Nem hagysz ki vele semmit, addig az egész csak blabla. Blablabla…
Mire vársz?
Csak nem azon töröd a fejed, hogy miképpen tudnád eltüntetni a nyomaidat? Esélyed sincs! Még mindig nem fogtad fel? Azt sem tudod, hogy…
Lapozz már, végre!
Lapozz már!!

A bányának abban a vágatában még sohasem jártunk. Amikor Steve alatt beszakadt egy korhadt deszka és eltűnt a gödörben, először csak röhögtünk, de mivel semmiféle zajt nem hallottunk odalentről, megrémültünk, hogy valami baja esett. Kiáltozni kezdtünk, még egy elemlámpát is utánadobtunk.

Ez a második oldal! Mondtam, hogy a harmadikra! Neked aztán hiába beszél az ember. Mindig ilyen önfejű voltál?
Ne! Most már ne menj tovább! Talán itt is elkezdheted. Bár ebből úgyse derül ki semmi.

Hát? Szegény Steve nagyon furcsán nézett ki, azzal a hátraálló fejével. Máig sem értem, hogy tekeredhetett ki annyira a nyaka.
Összekapkodtunk mindent, amit odalent találtunk, és igyekeztünk minél gyorsabban kijutni a bányából. A motelba már nem mentünk vissza, mert nem tudtuk volna kifizetni. Nem maradt egy vasunk se. Felszálltunk az első vonatra amelyik…

Mi van? Még se?
Na, dönts el végre, hogy mi akarsz!
Akkor mégis?
Ezeket a vallomásokat Larsen őrmestertől kaptuk, akire rásózták a Steve Lorino-ügyet. (Ő persze nem Larsen volt és nem is őrmester, és Lorino sem Lorino.)

Csak azt a négyet hoztuk el, pedig rengeteg vót ott. A falmentén végig pócok vótak, és mind teli vót velük. Értékeset nem találtunk. Csak azért hoztuk el azokat, hátha adnak érte pár dollárt.
Meg siettünk is, nehogy ott találjanak minket Steve hullája mellett. Úgy nézett ki, mint az a motoros a viccben, akinek fázott a melle, és azért fordítva vette föl a dzsekijét: hátán vót a cipzárja. Bukott egy nagyot, a hülye mentősök meg addig csavargatták a fejét, míg az arca arra a felére került, amelyiken a cipzár vót. Hehe… Jó, mi?

Na, végre! Ideértél? Tudod, mennyi idő telt el? Ismered az órát egyáltalán?
Azokat a „bányából” lopott valamiket, én vettem meg az egyik utcasarkon. Vesztemre. Egy borostás képű fickó ugrott elém, kezében egy dohszagot árasztó kartondobozzal. A dobozban a következő tárgyak voltak: egy arany(?) karikagyűrű (fekete bársonyba tűzve), egy halványzöld fénnyel világító Buddha-szobrocska (Eternity 20/12 felirattal) és négy könyv. Na, melyiket vettem ki? Naná, hogy a könyveket. Csak annyi időm volt, hogy a legfelsőnek megnézzem a szerzőjét és a címét, mikor váratlanul valahonnan két óriási vadbarom ott termett mögöttem. Gyorsan odaadtam a könyvekért a kért négy dollárt és elhúztam. Semmi kedvem nem volt összeverekedni velük… Meg egyébként is… Isten nyugosztalja őket békében!
Pénzszagot éreztem.
Csak otthon néztem meg alaposabban, mit is vettem. Egy pillanatra azt hittem, hogy jól átvágtak. Elsőre úgy tűnt, hogy csak a borítók eredetiek, és valami egészen más könyvekre ragasztgatták rá őket.
Gondolj bele! Négy könyv ugyanattól a szerzőtől, ugyanazon a címen, ugyanazzal a borítóval, és mégis mind a négy más.
Az első, a legvaskosabb (a fülszöveg szerint regény) tele van mindenféle technológiai kifejezésekkel, sőt oldalak tucatjaival, melyeken csak matematikai képletek díszelegnek (legalábbis a többiek azt állították azokról a krikszkrakszokról, hogy azok). Gyakorlatilag olvashatatlan.
A második az tényleg regény. Ez valamivel rövidebb, mint az előző. Valamiféle hatalmas szerkezetről van benne szó, a szereplők közül több is ismerősnek tűnt.
A harmadik szintén regény. Még az előző kettőnél is rövidebb. A fontosabb szereplők közül néhány megmaradt. (Ja! Ez tényleg az a könyv volt, amire gondoltam.)
A negyedik inkább csak egy füzet, és noha a címe megegyezik a másik hároméval, egészen másról szól.
Na, már most: mind a négy könyvet ugyanabban az évben adták ki, ráadásul ugyanannál a kiadónál.
Az azonos témájú regényeknek a tartalma és a szereplői majdnem azonosak, csakhogy annak a bizonyos harmadik könyvnek… Szóval a befejezése egészen más, mint a másik kettőnek.
Kósza ötletként még az is felmerült bennem, hogy a művet egy másik nyelvről fordították le, és – hm, hogy is mondjam? –, szóval a fordítók egy kissé szabadabban értelmezték a fordítás fogalmát. De tudtam, hogy ez nem igaz.
Azt viszont nem vetettem el véglegesen, hogy a füzetben olvasható „lányregényt” csak az író sikere miatt adták ki, az ő neve alatt.
No! Akkor ennyi nyökögés után végre ideírom a szerző nevét és a mű – pontosabban művek – címét: (Meggondoltam magam. Legalább tovább olvasod.).
Utánanéztem.  Az eredeti regény a Doubleday kiadónál jelent meg, 1955-ben.
Még mindig reménykedtem. Lehet, hogy a négy közül valamelyik tényleg első kiadás? A másik három meg valamiféle ritkaság? Lehet, hogy egy gyűjtő majd sokat fizet értük? Nyomban fel is raktam egy hirdetést a netre. Bár ne tettem volna!
A hirdetés összehozott néhány furcsa figurával. Már egyikük sem…
Szóval az első, akivel megismerkedtem, Jack Phillips Thomson volt. Nehogy a név alapján megpróbálj rákeresni, mert kiröhöglek! Álnév. Tőlem kapta, és csak egyedül nálam szerepel ezen a néven. (Azért jól hangzik, nem?) Jó lesz, ha te is hozzászoksz ehhez a primitív trükkhöz! Lehet, hogy semmit sem ér, de legalább magadat megnyugtathatod vele. Tudod: „Én mindent megtettem”.
Thomson amolyan Asimov-mániás volt. Fejből tudta az író jó néhány könyvét. Bármikor szó szerint idézet az Alapítványból, az Én a robotból vagy A halhatatlanság halálából. Lehetett vagy százkilencven centi. Mielőtt belekezdett volna a mondókájába, szeme a távolba révedt, és összecsücsörítette a száját. Majd onnan a magasból szórta ránk dörgő hangján az idézeteket, mint valami ószövetségi próféta.
Ő volt az, aki a könyvek alapján igazolta és tovább fejlesztette Salinas elméletét.
Salinas (nehogy komolyan vedd, ez is álnév!) műszaki végzettsége ellenére nagyon művelt volt. (Hogy miért írom ezt? Mert manapság az ilyen már ritka, mint a fehér holló.) Mindenhez hozzá tudott szólni, kezdve a modern mexikói festészettől egészen az ausztráliai őslakosok hiedelemvilágáig. Legjobban az űrutazás érdekelte. Ezzel kapcsolatban mindenféle kronológiákat állított össze: az űrrepülésekről, az űrhajósok életéről, az űrsiklók alkatrészeit gyártó cégek történetéről és más hasonlókról.  Ezeket elemezgetve, idővel arra a fura következtetésre jutott, hogy valakik – azt ő sem tudta megmondani, hogy kik – szántszándékkal megakadályozták az űrhajózás fejlődését. Sőt! Akadályozzák mind a mai napig.
A harmadik, akivel összehozott a balsors Johan Johanson volt. (Ide írjam, hogy ez is csak álnév?) Nem, róla nem állítom, hogy Asimov-mániás lett volna, mert ő Asimov-őrült volt. Állítólag Asimovnak összesen 463 könyve jelent meg. No, ebből Johansonnak 437 ott sorakozott a hálószobájában. És akkor még a kínai, hindi, perzsa, magyar, litván és más egzotikus nyelveken kiadott kötetekről nem is beszéltem, melyek egymás hegyén-hátán hevertek egy másik szoba padlóján. (Fia, a Harlan, lánya pedig, a Noÿs keresztnevet kapta. Felesége persze elvált tőle.) Ő hívott fel elsőnek. Jókora összeget ígért a könyvekért, de később kiderült, hogy egy vasa sincs.
Na mindegy. Halottakról jót, vagy…

Soha nem felejtem el azt a délutánt. (Ez így eléggé nyálasnak hangzik, de attól még igaz.) Johanson nappalijában ültünk mind a négyen. Thomson felállt, kiegyenesedett, és rákezdett szokásos dörgedelmeinek egyikére, de egyszerre csak belekeveredett az idézetbe. (Azelőtt ilyen még sohasem történt vele!) Újra elkezdte az egészet előröl, de megint elakadt. Mormogott néhány összefüggéstelen szót, az asztalhoz lépett, felkapta azt a bizonyos harmadik könyvet, és előre-hátra lapozgatott benne. Közben egy hang sem jött ki a torkán, csak tátogott, mint egy hal. Végül ujjával rákoppintott egy oldalra, a könyvet felém fordította, és az orrom elé nyomta.
Átolvastam a szakaszt melyre mutatott. Már az első sor után végigfutott a hátamon a hideg. Kísértetiesen egybevágott minden.
Nincs a közelemben a könyv, ezért nem tudom betű szerint idézni. Tulajdonképpen csak annyi az egész, hogy Harlan, egy könyvespolc előtt állt, melyen Eric Linkoljewnek, az 575. századbeli írónak a művei sorakoztak, és tizenöt „Összes művei” sorozatot számlált meg. Mindegyik különbözött valamennyire a másiktól. Az egyik szemlátomást jóval soványabb volt, mint a többi. Minden életmű az 575. század egy-egy „Valóságából” származott.
Úristen! Most jut eszembe. Te olvastad egyáltalán A halhatatlanság halálát?
Hála Istennek! Már megijedtem, hogy magyarázgathatok itt napestig.
Hol is tartottam?
Ja, igen! A halhatatlanságnál.
A Halhatatlanságról vagy Örökkévalóságról mindig is tudtak. Az okosok általában elsőnek Platónt emlegetik, hozzátéve, hogy ez az egész csak az ő agyszüleménye. Egy frászt! Ő csak összefoglalta mindazt, amit erről hallott.
Az első könyvben Asimov egész egyszerűen azt írta le, amit a Halhatatlanságról abban a Valóságban mindenki tudott. A saját idejében talán amolyan ismeretterjesztő mű lehetett. Thomson felvetette, hogy a matematikai képletek között talán ott rejtőzik az a bizonyos Lefébvre-egyenlet, melyekre a mi Valóságunkban írt könyvében hivatkozik.
A Halhatatlanság történetének kezdetét egy nagyon távoli jövőbe datálja. Állítása szerint onnan visszafelé, a múlt felé haladva építették ki az időszektorokat.
A másodikban már elhallgatott dolgokat, vagy inkább nem is tudott bizonyos dolgokról, melyek az elsőben még benne voltak. Kihagyta a fizikai számításokat és a nevek egy részét is megváltoztatta, de attól még teljesen világos, hogy egy mindenki által ismert, létező Halhatatlanságról írt.
A harmadikban pedig mintha az egész témát elkente volna, áttette a Halhatatlanságot a science fiction világába.
A „lányregény” meghatározás Salinas agyából pattant ki, miután elolvasta, a füzetben található, totál-brutál horrortörténetet. Akkor még jót nevettünk rajta. A Steve Lorino-ügy után már nem is tűnt olyan viccesnek.
Később meg…
Hiába figyelmeztettem a többieket.
Már jó ideje éreztem, hogy figyelnek. Nem tudtam, csak éreztem. Éreztem? Persze az is lehet, hogy csak kezdett kitörni rajtam az üldözési mánia. Azt szerintem mindenki megérzi, ha a buszon vagy a villamoson a hátát bámulja valaki. Olyan mintha, egy tompa hegyű tűvel (Milyen béna oximoron!) időnként beleszúrnának a gerincedbe.  Tulajdonképpen egészen másfajta esetekre gondoltam. Néha, amikor írtam hiába nyomtam le a billentyűket, feltűnően hosszú idő telt el, mire megjelentek a karakterek. (Veled még nem történt ilyen?) Egyszer be is írtam két sor közé, hogy: „Tetszik?” Igaz, nem válaszolt rá senki, de a gép hirtelen újra felgyorsult. Vagy hogy az én postaládámból a reklámújságok mindig pont fordítva álltak ki, mint a szomszédok ládáiból. Szerintem időközben már valaki átnézte azokat, hogy nincs e valami közéjük rejtve, és amikor nem talált semmi érdekeset, akkor csak úgy hanyagul visszadobta a köteget.
Nem vettek komolyan. Lehet, hogy még te sem?
Néha elképzelem magam a földön fekve, hátratekert fejjel, és olyankor a rettegés erőt ad arra, hogy cselekedjek, hogy figyelmeztessek mindenkit, akiről tudom, hogy veszélyben van.
Hogy hogyan tudnál elmenekülni? Még mindig nem fogtad fel. Nincs hova!
Hát persze! Sejtem, hogy mire gondolsz. Te majd megmutatod!? Egy fenét! Éppen úgy fogsz majd sunyítani, mint a többiek. (Vagy mint én.)
Nem. Ez nem egy összeesküvés-elmélet, és még csak nem is egy zárt osztályról írok.
A Halhatatlanság haldoklik, de még nem halt meg. Még mindig létezik. Még mindig vegetál.
Hogy miért pont te kaptad meg ezt az írást? Szerinted? Tudod te azt nagyon jól! Nem? Még mindig nem sejted? Tényleg azt hiszed, hogy csak egy véletlen? Hát, nem az! Benne vagy a „lányregényben”. A nevedet és a címedet is abban találtam meg. Az Asimov által leírt, idealizált Valóságváltoztatók helyett ezek a mostaniak pocsék munkát végeznek. Összevissza kapkodnak. A „bánya”, az időszektor bejárata is nyitva maradt. Annak a szerencsétlen Lorinónak meg, aki odatévedt, egyszerűen kitekerték a nyakát… (Thomson szerint nem is kellett kitekerni. Kitekeredett az magától, attól az idegkorbácstól melyet az 575. század egyik Valóságában találtak fel.) Lorino után meg következtek sorban: Larsen őrmester, Johanson, meg a többiek…
Még csak fel sem merül bennük, hogy eltüntessék a nyomaikat.
Nem! Ez nem vicc! Tényleg nem az. Még mindig, nem hiszed?
Állj fel! Állj csak fel! Mozdulj már!! Na végre. Menj az ablakhoz! Nézd meg jól a szemközti házat…
Na, mit mondtam?
Látod?

Legutóbbi módosítás: 2021.01.20. @ 12:30 :: H.Pulai Éva
Szerző Bojtor Iván 75 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”