Korábban ébredtem a megszokottól,
kicsit még csipkedett a hideg, a kertet
körbejárva azt hallgattam, ahogyan
a szomszédban tanyázó szarkapár
a körtefán berzenkedett.
A szarkák folyton elégedetlenek,
hangjuk csörgő cserregés, s mintha
nagyothalló lenne a családjuk –
dühödt kiabálásnak tűnik minden
szarka-párbeszéd.
Már korábban megfigyeltem, hogy
amikor csörömpölésbe kezdenek,
minden más elhalkul, s csak pár
pillanat múltával hallható újra az
összes többi madár…
…ezért hát, hogy megszépítsem ezt
az elnyomónak tűnő szarka-létezést,
elképzeltem magamban egy kerti
madárszentmisét, ahol azért követi
némi csend a szarkaszót, mert így
kívánja tisztelet; maradjon áhítatnyi
némaság a szentbeszéd után, s csak
aztán hallhassa az Úr a hívői szavát.
Így végre ministránsmadárnak látom
most a kertem gerlepárjait, és kórus-
taggá lett szememben minden kis
veréb – fürtökben nyílik már az orgona,
azt is elképzelhetem akár, hogy azon
játszik égi kántorunk, a szél.
A szarkák cserregése végül kedves lett
nekem, a képzelet jól játszott, lényege
elért – minden bosszantónak gondolt
dologban szerethetőre cserélhető a kép.
