„Nem kérek Páléhoz hasonló kegyelmet, sem azt, ami Péternek adatott. Csak a keresztfán a jobb latornak adott irgalomért fohászkodom”. (Nikolausz Kopernikusz sírfelirata)
Dienes Eszter: Ünnep
Fű közül
előbújik a vasárnap,
megül a Tisza innenső partján,
ajtóm előtt.
Húslevesek illata
beleszárad a csendbe,
cigány gyerekek pihés fején
muzsikál húsvét,
aztán elrepül.
Feltámadtál, Uram,
minden jó, ahogy van –
semmit nem köpök ki,
minden íz emlék.
Egy idegen él bennem –
nincs mit innom,
nincs mit ennem,
de boldog vagyok,
cigányok közt élek.
Tábortüzet raktunk a mezőn,
hegedűk jajszava béget.
Rózsafatűz cigányok mezején –
huszonöt éves vagyok, és szegény.
Elcsendesedem
Sok minden történt az alatt a három esztendő alatt… Szinte észre sem vettük az idő múlását… Jézus beszélt és mi hallgattuk Őt. Csodáltuk, de olykor megdöbbentettek szavai. “Felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiának sokat kell szenvednie, halálra ítélik, kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de harmadnap feltámad.” Félelem és titokzatosság, felháborodás és megbékélés érzései tornyosultak szívünkben. Nem tudtunk közömbösek maradni iránta. Mi szerettük Őt. Vagy talán mégsem eléggé?! …
Mennyi minden történt azon az utolsó héten…! Szinte észre sem vettük az órák pergését… Nem voltunk urai a történéseknek. Egy rajtunk kívül álló óriási erő és hatalom irányította az eseményeket, amelyeknek mindenképpen meg kellett történniük. Eszközei voltunk Isten tervének…
Beértünk Jeruzsálembe, és az egész város megbolydult. Szinte őrjöngtek az emberek, amikor meglátták Jézust. A kovásztalan kenyerek első napján együtt költöttük el a húsvéti vacsorát. Éreztük, itt minden elhangzott szónak jelentősége van. A hosszú, “beszédes” csendekben próbáltuk megérteni keze mozdulatait, tekintetének mélységét…
Kimentünk az Olajfák hegyére. Megbotránkozásról, elszéledésről, feltámadásról beszélt Jézus. És mi kézzel–lábbal bizonygattuk neki hűségünket. Felesleges volt! Ő sokkal jobban ismert minket, mint mi saját magunkat…
A Gecsemáné-kertben félrevonult, térdre hullott és arcra borult. Imádkozott. Remegett a félelemtől, és súlyos verejtékcseppek gördültek végig arcán. Közénk telepedett a halál…
Ettől kezdve iszonyatos gyorsasággal zajlottak az események. Júdás jött katonai csapattal és kezükre adta a Mestert. Elhurcolták Őt és kihallgatták, mint egy gonosztevőt. Senki sem állt ki mellette, mi is elfutottunk. Megkorbácsolták, töviskoronát nyomtak a fejébe, leköpdösték. Pilátus tehetetlen volt. És Ő egy szót sem szólt. Hagyta, hogy ezt tegyék vele, mert így kellett beteljesednie az Írásnak… Aztán elítélték. A sokaság szinte őrjöngött, és egy emberként ordította: “Feszítsd meg!”…
Megfeszítették! A kereszt alatt állva találkozott tekintetünk. Különös tűz égett szemeiben: a fájdalomé és megbocsátásé, a halálé és az örökkévalóságé, a szenvedésé és a szereteté…
És meghalt Testét levették a fáról, illatos kenetekkel bekenték, majd egy üres sírban elhelyezték. És ezzel mindennek vége lett. Mi értelme van ezek után az életünknek? Óriási félelmet és űrt hagyott maga mögött. Kimondhatatlanul hiányzik. Hiányoznak megértő szavai, azok is, amelyekkel olykor megfeddett… Hiányzik érintése, melynek nyomán mindig élet fakadt… Hiányzik tekintete, amely egyszerre volt leleplező és megbocsátó… de leginkább Ő Maga hiányzik…
Mennyi minden történt az utóbbi években…! Szinte észre sem vetem az idő múlását… Korábban azt gondoltam, biztosan állok az életben. Semmi meg nem ingathatja lábamat, elképzeléseimet, felfogásomat. Egyszer aztán minden elárult… Az egészségem, a pénzem, a hatalmam, az erőm — megrendült, értéktelenné vált, nem jelentett örömöt. Sokat aggódtam, rettegtem és féltem. Tehetetlenné váltam, üressé és kiégetté. Vártam valamire, valakire, de magam sem tudtam mi az, ki az. És egyszer találkoztam Vele…! Rám tekintett, megszeretett és megbocsátott! Megérintett, és belém költözött az Élet. Őrá vártam…
És azóta nem vagyom egyedül! Tudom, keze nyomát számtalan áldás kísér életemben, tudom, ez a kéz tart a próbák kereszttüzében is. És azt is tudom, hogy nagyszombat csendje és mélysége nem tart örökké, mert elkövetkezik a másnap csodálatos reggele… Mert minden értem történt: a vérverejték, minden egyes korbácsütés, a szögek ütötte sebek, az ártatlan vér hullása és — a feltámadás… Azért, hogy megismerjem a kegyelmet, az életet — Jézus Krisztust!
Menyesné Uram Zsuzsa
El Greco: Krisztus az olajfák hegyén
Gergely Ágnes: Az őrtorony
Széljárta éjszakákon
szemüveg, zokni, fogpohár az ágyon.
Valaki a párnájától válni készül.
Az ajtófélfát sem érinti meg végül.
És hiába van a húsvéti lapon pirostojás,
akár vérjavító borban a véres ragyogás –
eltűnt a dolgok íze. Nincs már rögeszme sem.
A harangkötélen egy emlék kondul: „jelentkezem”,
s körvonaltalan minden. Az őrtorony
kétfelé leng a szélben. Középütt rostokol
– nem angyal, nem ördög – egy bátor mondat.
Aztán az is kevés.
És lehull a magasból az utolsó ölelés.
Kosztolányi Dezső: A bal lator
Téged dalollak: vasderekú lator,
jéggé fagyott dac, szótalan óriás,
ki meghalál szégyen-keresztfán
s nem hajolál meg a gyáva kínnak.
Két ezredéve zúg le merész szavam,
lantom favázát megszögezem vadul,
s vasszívvel és csontos marokkal
zord zivatart kavarok nagy öblén.
Nyílt homlokú bűn, hősi, kemény, igaz,
erényt pirító, tisztakezű gonosz –
te hallgatál kővé meredten,
míg az erény nyavalyogva koldult.
Előtted állt a pálya szabad tere:
hitért cserélni drága, derűs jövőt,
egy szódra várt csak a kegyúr ott, –
s félrelökéd nyomorult jutalmát.
A jobb lator még aznap a mennybe volt,
s bizony mondom, te itten a földön is,
meg sem halál, már ott valál te,
még mielőtt letörék a térded.
S hogy néma lett az agykoponyák hegye
és az olajfát porzivatar veré,
s indult a föld s hasadt a kárpit:
két nagy, erős merevült a gyász-fán.
Egyik te voltál és a nagyobb, dicsőbb
ő volt, a véres, összeköpött zsidó,
ki néma fejjel dőlt le, büszkén,
és akihez te sosem könyörgél.
Freskórészlet; Velemér – templom (Fotó: Török Máté)
A húsvét a keresztények legfontosabb ünnepe, de a tavaszvárás, a tavasz eljövetelének ünnepe is, amelyet március vagy április hónapban (a Hold állásának megfelelően) tartanak. A Biblia szerint Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt. Helyettesítő áldozatával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. Az eredetileg zsidó ünnep (héber nyelven pészah) az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepe volt. A húsvét egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünnepekkel is, amelynek elemei a feltámadás, az újjászületés.
Nagycsütörtöktől nagyszombat délutánjáig harangok helyett kelepek szóltak.
„A harangok Rómába mentek…” Ez jelképezi, hogy senki nem szólt Jézus mellett.
Károlyi Amy: Nagyhét
Jézus szenvedése újra érik,
a nagyhét újra ismétlődik.
Kicsit siet, vagy kicsit késik.
Hiába zöldellnek pálmaágak,
a zöld, az élő zöldnek nem felel.
Az ember hite belefárad,
a szenvedés megismétlődik.
De nem panaszkodhatsz másnak,
csak Jézusnak, Isten fiának.
Csak Jézusnak, aki feltámad.
Michael D. O’Brien: Krisztus a Gecsemáné kertben
Dsida Jenő: Nagycsütörtök
Nem volt csatlakozás. Hat óra késést jeleztek,
s a fullatag sötétben hat órát üldögéltem
a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön.
Testem törött volt, és nehéz a lelkem,
mint ki sötétben titkos útnak indul
végzetes földön, csillagok szavára,
sors elől szökve, mégis, szembe sorssal,
s finom ideggel érzi messziről
nyomán lopódzó ellenségeit.
Az ablakon túl mozdonyok zörögtek.
A sűrű füst, mint roppant denevérszárny
legyintett arccul.
Tompa borzalom fogott el, mély állati félelem.
Körülnéztem. Szerettem volna
néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel,
de nyirkos éj volt, és hideg sötét volt….
Péter aludt, János aludt, Jakab aludt,
Máté aludt, és mind aludtak….
Kövér csöppek indultak homlokomról,
és vigicsurogtak gyűrödt arcomon….
Húsvétkor ér véget a 40 napig tartó böjt (nagyböjt), a hústól való tartózkodás, innen származik az ünnep magyar elnevezése is. Húsvét az egyházi év mozgó ünnepeinek is középpontja. Megünnepléséről már a 3. sz.-ból vannak adataink, azonban az ünnepet nem mindenütt tartották egyidőben. Bár a nicaeai zsinat i.sz. 325-ben a többségben levő nyugati vélemény alapján elhatározta, hogy húsvét ünnepe a tavaszi napéjegyenlőség (márc. 21.) után következő holdtölte utáni vasárnap tartassék – amely mindig a márc. 22-e és ápr. 25-e közötti időre esik –, ez az időpont húsvét megünneplésére csak a 8. sz. óta vált általánossá. Hazánkban az 1092-ben tartott szabolcsi zsinat szerint akkoriban négy napig tartottak húsvétot, majd a nagyszombati zsinat 1611-ben három napra, XIV. Kelemen pápa 1771-ben pedig két napra csökkentette. X. Pius pápa 1911-ben húsvét második napját is törölte a kötelező ünnepek sorából, de nálunk továbbra is megtartották. – Az erdélyi ref.-ok ma is háromnapos húsvéti ünnepet tartanak.
Gulácsy Lajos: Golgota
Botár Attila: NISZÁN DÉLUTÁNJA
Titoknyílt seb a lenti hajcihőn túl
az Áldozó három világra külde
gödölyét az ítéletes gyepűre
oldódjon éggé testet szenvedő súly
A tű-nem-érte gyolcs kivetve kockán
fönt király hárfáz négy Janus-pofára
forró levelét ontja a borostyán
és útba esik Niszán délutánja
A szikla kínt lepel formát forogna
hol asszonyi szem szivárogni nem mer
harmadnap-malom fáját…
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
(részlet)
Az írások szerint Jézus az eltemettetése utáni harmadik napon visszatért a földre, s itt tartózkodott még negyven napot. Föltámadásával az egyházi évben újabb bőség időszaka köszönt az emberekre (feltéve, ha van mit enniök), ami ötven napig, pünkösdig tart. A húsvétnak mint tavasz-ünnepnek is a föltámadás a fénypontja. A naptári fordulatot nemcsak a „sódar behozatala”, hanem tűzszentelés is jelzi; eddig is láthattuk, minden „negyvenedik” ünnepnapon (karácsonykor, gyertyaszentelőkor, illetve húshagyókor és most, húsvétkor) tűzünnep is járta. Ilyenkor a nép otthonában kioltotta a régi tüzeket, hogy az új, szentelt tűzzel gyújtson új világot. A tűzszenteléshez, akárcsak a farsang temetésekor, most is „halotti” máglya szolgáltatta a lángot. Ez volt az ún. „Júdás-égetés” vagy „Pilátus-égetés” (változata pedig a „Júdás- vagy Pilátusverés”). A nagyhét valamelyik napján a gyerekek nagy dérrel-dúrral a templom elé hordtak mindenféle ócska ládát, hordót, egyebet, s ott darabokra hasogatták őket. E roncsokból rakták aztán a tűzszenteléshez való nagyszombati máglyát. (Harmadnap ide, harmadnap oda, a föltámadást az egyház is már nagyszombat este megünnepli.)
Tiszteletes edény
Jézus földi életének két végpontját két kehely jelzi. Az első kehely galambbal Mária teherbeesésének jelképe; az edény a Szűz teste, a belé merítkező galamb a Szentlélek. A második kehely (a Grál) a Megváltó kereszthalálát jelképezi. Ez áll a kereszt tövén, ezt tartják az angyalok a megfeszített sebei alá, ebbe folyatja a Bárány a vérét. A két kehely eggyé válik a mise kelyhében, amely Krisztus testét, a szentelt ostyát és vérét, a szentelt bort tartalmazza katolikus felfogás szerint. A mise rituálisan megismétli az utolsó vacsorán történteket, amikor Jézus a kenyeret és a bort mint saját testét és vérét osztotta el tanítványai között, mondván: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19).
A két szimbolikus kehely, a fogantatás- és haláljelkép végső fokon egy. A meghaló és feltámadó napisten „élete” örök visszatérés. Eltávozása visszatérés az anyai testbe, a földanyába, hogy ott újra fogantassék. Halála tetszhalotti, voltaképpen magzati lét, újjászületésének szükséges feltétele. Mária mint Jézus testének tartóedénye jelenik meg a litánia szövegében is: „Tiszteletes Edény”, „Mária, Aranyház”. Ez utóbbi megszólítás az oltár szekrénykéje, a tabernaculumra utal, mely az úrmutatót, s abban a szent ostyát őrzi. Az isten, illetve hérosz testét befogadó és kibocsátó edény képzete igen-igen régi, s kiterjesztődik az archaikus újjászületés célzatú áldozatokra, beavatási szertartásokra is.
A keserű pohár
A halál mérgét is a misztikus edény tartalmazza. A halálkehely hasonlat az utolsó vacsorát követő nagycsütörtöki látomásban hangzik el az Olajfák-hegyén, a Getszemáni kertben, ahol Jézus az Atyához könyörögve kiinni való pohárnak nevezi a reá váró szenvedéseket (Lk 22,42). E jelképes edényt az ember óhatatlanul a méregpohárral társítja, amely szintén gyakori jelkép a keresztény ikonográfiában. Szent Donát, Norbert, Benedek, valamint János evangélista attribútuma a „hamis kehely”, törötten, pókkal, kígyóval, illetve a „babiloni” sárkánnyal.
El Greco: Feltámadás
(Museo Nacional del Prado)
A föltámadás ábrázolása terén a művészek a tridenti zsinatig sokszor figyelmen kívül hagyták a Szentírásban foglaltakat, ahol az is olvasható, hogy a sírhoz zarándokoló szent asszonyok a sírt nyitva találják, és angyali szózatból értesülnek a történtekről. A középkor és a reneszánsz festőit a földre visszatért Jézus személyénél jobban foglalkoztatta annak isteni lényege. Ezért a föltámadást a mennybemenetelhez hasonlóan értelmezték. Krisztust természetfölötti lényként a levegőben lebegve, fényes mandorlával övezetten jelenítik meg a kitárult sír felett, kezében a föltámadás zászlajával, miközben a földön a sír elvakított vagy alvó őrei henteregnek. Az egyház nem vette jó néven a két esemény összevonását, mert az szükségtelenül hangsúlyozta Krisztus napisteni vonásait. A sír száján át egyenesen az égbe emelkedő sugárzó alak inkább megfelelt a tavaszpont kapuján átkelő Nap megtestesülésének, mint a dogma szerint a földre testi valójában visszatért Megváltó ábrázolásának (lásd Matthias Grünewald Isenheimi oltárának szárnyképén). A levegőbe emelkedő sugárzó Krisztus asztrológiailag megfelel a Kos jegyben exaltatióban lévő („emelkedő”) Napnak.
Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett
Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó – mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.
Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.
Nincs gonoszabb, mint a hitvány
áruló és rossz tanítvány,
ki az ördög ösvenyén
biztos lábbal, tudva mén:
szent kenyéren nőtt apostol,
aki bűnbe később kóstol, –
Krisztus, ilyen voltam én.
Amit csak magamban látok,
csupa csúnya, csupa átok,
csupa mély seb, éktelen,
testem oly mértéktelen
volt ivásban, étkezésben,
mindenfajta vétkezésben
s undokságom végtelen.
Ó, ha tudnám, megbocsátasz,
s országodba bebocsátasz,
mint szurnám ki két szemem,
mint vágnám le két kezem,
nyelvem húznám kések élén
s minden tagom elmetélném,
amivel csak vétkezem.
Bűneimnek nincsen számok.
Mindent bánok, mindent szánok
és e sajgás, mely gyötör
nem is sajgás, már gyönyör.
Hamuval szórt, nyesett hajjal
ér engem e húsvéthajnal
és az üres sírgödör.
Bámulok a nyirkos, görbe
kősziklába vájt gödörbe,
bénán csügg le a karom,
tehetetlen két karom…
Te kegyelmet mindig oszthatsz,
feltámadtál s feltámaszthatsz,
hogyha én is akarom.
Lábadozó régi hitben
egész nap csak ülök itten.
Lelkemet nagy, jó meleg
szent fuvallat lepte meg,
lent az odvas, szürke barlang
mélyén muzsikál a halk hang,
ahogy könnyem lecsepeg.
Az én Uram újra él most,
országútján mendegél most,
áprilisban fürdik és
aranyozza napsütés,
ahol lépked, jobbra-balra
ezer madár fakad dalra
s ring, hullámzik a vetés.
Éneklő sok tiszta lánnyal,
liliomos tanítvánnyal
nem követlek, Mesterem.
Majd csak csöndes estelen
indulok, hol vitt a lábad,
földön kúszom könnybe lábadt
szemmel, szinte testtelen.
Fennakadva tüskeágon,
éjsötét nagy pusztaságon
étlen, szomjan vágok át,
nagy hegyeken vágok át,
mint eltévedt eb szimatja,
mely halódva is kutatja
vándor ura lábnyomát.
S közben dalolok az égről,
pálmás, örök dicsőségről,
vonszolván földdel rokon
testemet a homokon
s így ujjongván, nem is érzik,
hogyan sajog, hogyan vérzik
rögbe horzsolt homlokom.
Mert az égi útnak elve:
kúszva, vérzőn, énekelve,
portól, sártól piszkosan
menni mindig, biztosan…
S kopjék térdig bár a lábam,
tudom, az ég kapujában
utólérlek, Krisztusom!
Pilinszky János: Húsvét margójára
(részlet)
A gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van ez a drámai pillanat. Semmiféle önelemzés és semmiféle bánat nem pótolhatja ezt az értéket. A lelkiismeret-vizsgálatot és bánatot csakis a gyónás emeli valamiféle hasonlíthatatlan drámai történéssé, konkrét erejű mozzanattá. A gyónással küszöböt lépsz át, mely a bűn rabságából Isten szabadságába vezet. Fellélegzel. Megtetted a nagy lépést. Látszatra alig „történt” valami; „cselekedeted” isteni közegben játszódott le. Csak csöndes ujjongásodon érzed, mennyire valóságos szabadulásod.
De épp ez a titokzatos „cselekvési mozzanat” magyarázza azt, hogy el is lehet szokni tőle. Erő, és újra és újra elhatározás kell minden egyes gyónáshoz, mint minden valódi cselekvéshez. S már a cselekvés „misztikájához” tartozó kérdés volna azt megfejteni, az ember miért hajlamos a restségre akkor is, mikor az rabságot, rosszat, árnyékot jelent számára, s miért rest megtenni a döntő lépést, mikor az a szabadságba, örömre és világosságra vezet?
Hegedűs László: Krisztus sírba tétele
Weöres Sándor: Mária siralma
Nem tudtam a búról,
most a bú megölel,
halványsággal belehel.
Jaj nekem, én fiam,
égi virágszál,
igen elváltoztál,
messzire távoztál.
Iszonyú vasszegek
törik a csontodat,
facsarják izmodat,
jaj én fiam, én fiam,
feketülő vérrel
csombókos a hajad.
Az éjjel álmomban
kicsi baba voltál,
fürdettelek téged
egy nagy tekenőben.
Abban a nagy tekenőben
tükrözött az égbolt,
jaj én fiam, én fiam,
kék szemed is kék volt.
Gonoszok lándzsája
szúrja át a melled,
gyere vissza, jaj én fiam,
maradj anyád mellett.
Álmomban csókoltam
apró dundi lábad,
mosolygott a csöpp szád,
jaj én fiam, én fiam,
hadd menjek utánad.
Véred hullása
szemeim sirása,
szép arcodnak hervadása
szivem szakadása.
Gőgicsélve heverésztél
két karomba dőlve,
hullt, csak hullt a zápor könnyem
a nagy tekenőbe.
Rászegeztek a keresztre,
nem igaz, nem, nem,
jaj nekem, megfulladok,
fogjatok föl engem.
Szíved fárad,
karod is kiszárad,
éjféltájban sötét hollók
tépázzák a vállad.
Jaj nekem, én fiam,
jaj én fiam.
(Nyugat, 1936/6)
Nagy László: Esti képek
(részlet)
4
Villog már a gyantaszagú
ládákban a sok tojás
ketrec telik, három falu
csupa jérce-sikoltás.
Suhanc karját kosár húzza,
lányok ölén szárnyasok
rángnak, rácsapnak a blúzra,
pírban a mell fölsajog.
Most verejték esik latba,
piheg tünde mérlegen,
szívükön egy pillanatra
lehorgad a szerelem.
Aztán fölmagasul szépen,
földszag hömpölyög a szélben,
szikráznak a csillagok.
Máté Evangyélioma 28. rész
Károli Gáspár fordítása
- A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt.
2. És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról, és reá üle arra.
3. A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó.
4. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek mint a holtak.
5. Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek.
6. Nincsen itt, mert feltámadott, a mint megmondotta volt. Jertek, lássátok a helyet, a hol feküdt vala az Úr.
7. És menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból; és ímé előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, ímé megmondottam néktek.
8. És gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak.
9. Mikor pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé szembe jöve ő velök Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván, megragadák az ő lábait, és leborulának előtte.
10. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.
11. A mialatt pedig ők mennek vala, ímé az őrségből némelyek bemenvén a városba, megjelentének a főpapoknak mindent a mi történt.
12. És egybegyülekezvén a vénekkel együtt, és tanácsot tartván, sok pénzt adának a vitézeknek,
13. Ezt mondván: Mondjátok, hogy: Az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk.
14. És ha ez a helytartó fülébe jut, mi elhitetjük őt, és kimentünk titeket a bajból.
15. Azok pedig fölvevén a pénzt, úgy cselekedének, a mint megtanították őket. És elterjedt ez a hír a zsidók között mind e mai napig.
16. A tizenegy tanítvány pedig elméne Galileába, a hegyre, a hová Jézus rendelte vala őket.
17. És mikor megláták őt, leborulának előtte; némelyek pedig kételkedének.
18. És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.
19. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében,
20. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!
Pilinszky János: Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Karl Rahner: Húsvéti misztérium
A II. Vatikáni Zsinat után világszerte ismert kifejezéssé vált a ,,húsvéti misztérium”. Egyre gyakrabban találkozunk vele mind a teológiában, mind a liturgikus imádságokban. Ha egészében lefordítják magyarra, ,,húsvéti titoknak” mondják a legtöbbször. De mivel a ,,titok” szó félreérthető és néha félrevezető is, gyakran mindjárt a konkrét jelentéssel fordítják a misztériumot, ahogyan a tartalom és szövegösszefüggés szerint legjobban odaillik: szentmisének, szentségnek, ünnepnek stb. A misztérium szó ugyanis egyáltalán nem hétköznapi értelemben vett titkot jelent, és egyáltalán nem olyan dolgot, amit nem lehet megérteni és felfogni. A misztérium – ahogyan már Szent Pál is használta – olyasmit jelent, ami kinyilvánul, jelenvalóvá lesz, jelek által felfogható és megismerhető: Isten megjelenését, akaratának és szeretetének kinyilvánulását jelenti.
Isten üdvözítő szeretete Jézus Krisztusban nyilvánult ki tökéletesen. Jézus egész élete misztérium. Életének a csúcsa, legnagyobb és legjelentősebb eseménye: az ő halála és feltámadása (ide számítva mennybemenetelét, megdicsőülését is). Ezt a végtelen értékű krisztusi eseményt foglalja össze a ,,húsvéti misztérium” kifejezés. A liturgiáról szóló zsinati megnyilatkozás (a liturgikus konstitúció) ezért állítja ezt a kifejezést mind az üdvtörténeti teológiai szemlélet, mind a gyakorlati keresztény élet központjába: ,,Az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsőítésének ezt a művét, amelyet az isteni hatalom nagy jelei mutattak meg előre az Ószövetség népének, Krisztus, az Úr beteljesítette. Elsősorban boldogságot adó szenvedésének, a halálból való feltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériuma által, mert ebben ‘halálunkat a maga halálával lerontotta, és feltámadásával visszaállította az életet’ (húsvéti prefáció).” (Lit. Konst. 5. pont.)
A húsvéti misztérium jelentésének azonban csak egyik részét foglalja össze a kifejezés történeti vonatkozása, vagyis hogy Jézus földi életére, legfőképpen halálára és feltámadására utal, és ezekre emlékeztet. Jézus Krisztus élete ugyanis nem egy emberi élet a sok közül, hanem egyetemes élet az emberekért. Mindenki életéért való élet, még pontosabban (így is lehet mondani): mindenki élete. Múltra, jelenre és jövőre vonatkozó élet, ahogyan korunk neves teológusa, Gottlieb Söhngen írja: ,,Krisztus üdvözítő tetteinek kettős, vagy helyesebben, hármas oldala van. Először is történelmi tények, s mint ilyenek egyszeriek, és a múló időhöz tartoznak visszahozhatatlanul. De mégsem puszta történések vagy tények, hanem üdvtörténések vagy üdvtények… Isten Lelke által, aki maga az örök élet és az örök élet teremtője, Krisztus üdvözítő tettei tovább élnek és jelen vannak. Krisztus üdvözítő műve tehát történelem és misztérium egyszerre. Mint isteni misztérium állandó jelenben él tovább Isten Lelke által. Krisztus üdvözítő tettei továbbá tanító és kötelező példa is a mi erkölcsi törekvéseink számára. Krisztus üdvözítő műve tehát történelmi tény, isteni misztérium és erkölcsi minta.”
Pilinszky János: Ismerem
Ismerem Jézus éjszakáit,
és a bal lator istentelen magányát.
A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
elhagyatott, üszkös kezét a tett után.
És ismerem a bárány vesztét,
úgy is, mint aki veszkődve topog
halálos esése előtt,
és úgy is, mint aki hitével
a meleg belsőt keresi.
Mozart: Requiem (K. 626) (d-moll) 1791
A húsvéti ételszentelés, egyes vidékeken ételáldás a szentelményeknek egyik máig elevenen élő fajtája. Az ételek megáldására már Jézus példát adott a csodálatos kenyérszaporításnál és az Utolsó Vacsorán. A megszentelt húsvéti eledel megvédte a híveket a hosszú böjt, megtartóztatás után a mértéktelenség kísértésétől. Ezek az ételek többfélék, és jelképes értelmük is van.
Szimbolikájukat már a Sándor-kódex magyarázza: Az mennyországban az szentök tudod-e, mit esznek? Én hiszöm, hogy nem tudod. Az mennyországban mentül jelösb étök az kókonnya. Micsoda az a kókonnya? A kókonnya ünnönmaga Úr Krisztus, Isten és embör… mert valamik kellenek az kókonnyához, avagy az húséti könyérhöz, űbenne mind megleletnek avagy példáztatnak.
Az húsvéti könyérhöz sajt és tej, tikmony, tiszta tészta, környül tésztából koszorúmódra kell csinálni, meg kell sütni, meg kell szentölni, egymásnak kell benne küldözni…
Vedd eszödbe immár mind ezöknek értelmöket, avagy példázásokat. Az sajt és az tej példázzák Krisztusnak szentséges testét… Az tikmonynak az fejérén értetik az ő fejérségű lelke, ki eredendő bűntől igen távol lőn. Az tikmonynak az székén értetik az ű istensége, mert miként a tikmonyszékben vagyon élete az tikfiúnak, ezönképpen Krisztusnak istensége mindenöket elevenít… A szép tiszta tésztán, kire az sajtot rakják s az tikmonyját és az tejet, értetik az három szömélyben az Fiúnak szömélye, mely szömélyben az isteni természet az emböri természettel egyesüle.
Az tésztából csinált koszorún, kivel az húsvéti kenyért megkörnyékezik, értetik az mimódon az atyja, anyja, az mostohája és az ű házanépe űtet megkoszorúzta volt. Az ű Atyja megkoronázta ütet az ű istensége szerént, dicsőségnek koronájával… Koszorút csinála neki az ű anyja is, szegénységből és sok nyavalyaszenvedésbül… Megkoszorúzá űtet az ű mostohája is, az vala az zsidóság, kik tövissel koronázván feszítették meg űtet. Koszorút csinál neki az ű házanépe is, ezek az mennyországbeliek, kik látják űtet dicsőülvén, igazságnak koszorújával eljönnie ez világot megítélni.
Az megsütésen értetik az körösztfának kemencéjén ű testének megszáradása isteni nagy szerelemnek nagy tizétűl.
A megáldáson értetik az űtet megáldás. Megáldaték Szent Atyjától, mikor azt szólja vala neki: Ez az én szerelmetös Fiam. Megáldaték Erzséböt asszonytul is, ki azt mondja vala anyjának: Áldott te méhednek gyümölcse. Áldaték az néptül is, kik ezt üvöltik vala: Áldott, ki jött Úrnak nevében…
Egymásnak való küldözésön értetik Jézusnak húsvét napján sokféle való jelönési: először jelönék Szűz Máriának, azután Magdalénának, azután az két Máriáknak, azután Pétörnek, azután Emmausba menő tanítványoknak… Az két tál közt az polcra feltevésen értetik az magas élésházba, az tüzes égbe testével, lelkével való felmenése. Az két tál az test és az lélök.
A legrégibb húsvéti eledelek közé tartozik a tojás.
Bod Péter ezeket írja: némelyek 1. ennek eredetét keresik a Sidóknál, akik keményen főtt tojást tésznek elő Húsvétban egyebek kőzött. De ezzel a Jérusálem romlását ábrázolják, mellyen a Keresztyének nem sokat búsultanak. 2. Mások úgy adták elő, mintha a föld újjá-születésének vagy termésének volna symboluma, kiábrázolója, a mellyet igazgatott az Astarté, kit tiszteltek régen a Németek és így ennek tisztességére készítették volna.
3. Hellyes okát egyebet nem találjuk, hanem ezt, fel-állván a Böjt Keresztyének között semmi sírost, vajast, s tojást is enni szabad nem volt, a melly szokás mind eddig is megvagyon a Görög Ekklésiában. A melly tojásokat azért a hosszú Böjtön egybegyűjtöttek, azokat osztán Húsvétban nagy örömmel ették, osztották jó akaróiknak. S hogy kedvesebb ajándék légyen, meg is kezdették festeni, a melly osztán fel ragadott és maradott az emberek között. Ezt erősíti az 1. Hogy tsak Húsvétkor tselekszik, 2. nagy örömmel viszik véghez, 3. hogy adják a gyermekeknek, szomszédoknak, s kivált a kereszt Atyák, Anyák, a magok kereszt-fioknak, leányoknak. 4. Hogy akkor sokkal inkább észik, mint másszor, mellyet bizonyít a sok tojás-haj, melly mindenfelé hever. Bod Péter lényegében helyesen szólt a húsvéti tojáshoz fűződő hagyományvilágról.
Pilinszky János: Mielőtt
A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:
nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt tülekedésben
sírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,
mielőtt asztalhoz ülnénk.
Szabó Magda: A nyúl
(részlet)
Családon belül is lelkünk előkészítésével foglalkoztunk, apám bezárt zeneszekrényt, zongorát, ki milyen szórakoztató könyvet olvasott, beszolgáltatta, nekem könyveim mellé papírt, ceruzát, megkezdett írásműveimet is félre kellett tennem, a család szelleme csendet követelt, a nagyhét eseményeinek lélekben való követését, bűnbánatot. Nem körbe vagy előrenéztünk, hanem hátra, saját nem kellemes titkaink, bűneink világába, nem szólhatott a rádió sem. Nagypénteken, a reformátusok hivatalos halottak napján sorra jártuk a temetőket, meglátogattuk az ott pihenő nagyszülőket, aznap teljes böjt volt, s bár az engedélyezett, aszalt szilvából főzött leves a tálalón állt, sose szegte meg senki a megtartóztatás idején, a feltámadás és a beállt ünnep aztán annál diadalmasabb és ragyogóbb volt. Megvallottunk mindent, amivel Istent vagy embertársainkat megharagítottuk, aztán megkaptuk a feloldozást, s az irgalom igéi ragyogásában a húsvét ígéretével a tavaszi napfényben egymásra mosolyogva éltük át az ünnep üzenetét, amely a hitet jelentette: egyszer majd el kell szakadnunk egymástól, nem örök a válás, a feltámadás ténye ránk sugározta a valamikori viszontlátás fényét és az újraegyesülést azokkal, akiket szerettünk.
Népi szokások
Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe.
A világias jellegű öntözés, locsolkodás bemutatása voltaképpen kívülesik könyvünk magunkszabta keretein, így csak röviden, egy-két adalékkal utalunk rá. Archaikusabb jellegű tájainkról idézünk, ahol a szilaj szokást még a közösség paraszti formakészsége szabályozta.
Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.
Egyik háromszéki beköszöntő:
Feltámadt a Jézus, mondják az írások
Vízöntő hétfűre buzognak források.
Eljöttem hezzátok ifiú létemre,
Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre,
Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,
Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.
Virágozzék szépet, ékes virágokat,
Virágozzék szépet, ékes virágokat,
Nyerjen az egekben fényes koronákat.
Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint.
A húsvéti tojást hozó nyúl képzete nálunk is csak a legújabb időben a városi kultúrából került falura. Tyúkverést, kakasütést viszont húsvéttal kapcsolatosan is ismerünk. Még Apácán dívik húsvétkor az iskolások kakaslövése, régebben általánosabb szokás volt. (Erdélyben feltehetőleg az erdélyi szászok régi szokásanyaga nyomán lett divatos.)
népdal:
Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág;
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával.
Teljék a tarisnya szép, piros tojással!
Pár a környező népek jelentős része ismeri a húsvéthétfői öntözést (dívik például a lengyeleknél), a szlovákoknál, cseheknél és a különböző germán népeknél öntözés helyett vesszővel való csapulást találunk, hasonló termékenységvarázsló célzattal és hiedelemanyaggal.
Az 1654-ben Farkasdon tartott protestáns generális szinodus is tiltja az öntözködést. Apor Péter a Metamorphosis Transsylvaniae-ben írja:
„Éppen nem nagyzották akkor az emberek magokat: urfiak, alávaló fő és nemes emberek húsvét másod napján az az vizben vető hétfűn járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokat hányták az vizben, sőt az alávaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok az leányok házában kádakkal hordották fel a vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már az jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal rá mentek az leányokra.”
„Jó anyának rosz leánya, a’ Katékuménusoknak keresztségekből a’kik ezek a’ napon a’ vizbe meritetnek vala, fen-maradott volt a’ Magyaroknál az a’ szokás, hogy Husvét másod napján öntözték s vízbe hányták egyik a’ másikat nevetségesen: a’ Görög vallást tartó Oláhoknál meg vagyon most is” – írja Bod Péter.
A szokások tárgyi anyagának vallásos vagy tréfás magyarázata is előfordul:
„Miért piros a húsvéti tojás?
Eléáll egy öreg néni s mondja a következőket:
– Jaj, ugy van az lelkem; tudja, mikor a mi urunkat, Jézust, keresztrefeszitették és ott vergődött az ártatlan, oda ment egy asszony, épp kosár tojást vitt és megszánta a szegény Üdvözitőt, letette a kosarat s elkezdett imádkozni. Abban a percben egy csepp vér hullt le a keresztről és rácseppent az egyik tojásra, hogy az piros lett tőle. A szegény asszony oda se ügyelt, csak akkor csodálkozott el, mikor imádságát elvégezve kezébe vette a kosarat és abban – uramfia! – minden tojás piros volt. Ugy ám, lelkem, annak az emlékére festik pirosra a tojást húsvétkor!”
A húsvéti öntözködésről Manga János feljegyzése szerint Pereszlényben és másutt is azt mondják, hogy annak emlékére tartják, mert a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.
„Hogy miért van a húsvéti locsolkodás? Eztet annak az emlékezetire tarcsák, hogy mikor Jézus Krisztust felfeszitették és feltámadott, hát az asszonyok meg népek összeálltak, gyerekek, emberek, oszt mondták, hogy:
– Te! Feltámadt a Jézus!
Ugy csoportokba vótak. Akkor csak kiszaladt egy udvarral egy zsidó, oszt felvett egy veder vizet, osztán vizet öntött közzéjek, oszt lelocsolta őket, hogy mennyenek széjjel, mit beszélnek, hogy a Jézus feltámadt. – Ennek az emlékire tarcsák a husvéti locsolkodást.”
Komárom megyében a húsvéti tojásjátékok számos válfaja közül a tojásgurítás maradt eleven. A más jellegű játékok pl.: a türkölés, ticcselés, kókányozás néven más vidékeken leírt összeütés, feldobálás, homlokon való összetörés ma már ismeretlen a megye falvaiban. A magyar nyelvterület több pontjáról is leírt tojásba dobálás, pénzzel való betörés sem maradt fenn, csupán néhány idős adatközlő említette Vértessomlón. A tojásgurításnak a megye településein az a típusa terjedt el, amelyben párt alkotó játékosok egyike a dombról legurítja a tojásokat lent álló párjának. Az a cél, hogy minél messzebbre guruljon a tojás és épségben maradjon. Az épen maradt tojást újra lehet gurítani mindaddig, míg el nem törik. Azonban az eredeti szokáscselekmény rendszere a szokás funkciójának módosulásával átalakult és igen változatos formákban él napjainkban. A hagyományos formák általában az egykor német nemzetiségű községekben maradtak fenn. Egyes településeken a korábban meglévő szokást elevenítették fel a szervezők, míg előfordul olyan falu is, ahol régebben teljesen ismeretlen volt a húsvéti tojásgurítás.
A tojásfestés, a tojásírás, a tojáskarcolás tudományát a hozzáértõk évrõl évre igyekeznek átadni a fiataloknak. A Somogy megyei Szenna szabadtéri néprajzi múzeumában e mintát a tojásra hagyományos módon, forró olvasztott méhviasszal, fanyelû írókával – az úgynevezett gicával – rajzolják rá. A Tolna megyei Váralján a fõtt tojásra „írják” az õsi motívumokat. A színezõanyag a hagymahéj. Itt még az a régi szokás is él, hogy a keresztanyák egy-egy tojással ajándékozzák meg a keresztgyerekeiket.
Fehérvasárnapi szokás volt faluhelyen a húsvét zárására, hogy fiatal lányok lány barátnőjüknek, fiú barátjuknak komatálat küldtek. Ez a komatál, kaláccsal, tojással, borral megpakolva a sírig tartó barátság megkötését jelképezte. A komatál címzettje ha megkapta a tálat egy másikat küldött cserébe helyébe, így fogadta el az örök barátságot. Ha egy legény a kedvesének küldött ételt, italt, azt mátkatálnak nevezték.
Babits Mihály: Zöld, piros, sárga, barna…
Füves fészekben kis húsvéti nyúl
csücsültem nagyanyám udvarában
gyermekéveim szép korában
zöld fű, piros, kék, sárga virág
s a barna kerti lóhere közt.
Kerti lóher levele barna.
Be nagy volt kis szivem vigalma!
Homlokom nedves nyelvü szelek
nyalták, mint kedves nagy kutyák!…
Ki vitt el a tarka mezők
mézeitől? A dajka föld
kötényéből ki emelt ki?
Ki ültetett könyvtárba engem
hogy a piros, zöld, barna, sárga
könyvtáblákat nyitogassam
mint ajtókat egy másik tarkaságba?…
Zöld ruha, piros ruha, sárga, barna…
A könyvek varázsa odavan ma.
A lélek csak ruha a testeken.
Mennyi rongyot raktam magamra!
Hányszor vágytam már lenni meztelen!
De a nyár-ég forró vad torka
rámkacagott, és akkor, kedvesem,
láttam hogy a test is csak ruha volna.
Mi van túl minden tarkaságon?
Világon, virágon, ruhákon?
Lelken és testen?
A semmi vagy az Isten.
Nekem már a tavaszi lomb is őszi,
mintha ugyanazért virulna ő ki,
amiért az őszi fa ága
zöld, piros, kék, zöld, barna, sárga
ruhákat vesz magára,
halálra készülődni.
J.S. Bach: Húsvéti oratórium (BWV 249)
Karinthy Frigyes: Barabbás
A harmadik nap alkonyán pedig kilépett a bolt keskeny kapuján, és csendesen megindult az úton. Két oldalt füstölögtek a romok. Lent a kiszáradt árok fenekén találta az elsőt azok közül, akik Pilátus háza előtt kiáltozták Barabbás nevét. Elfeketült nyelvvel vonított a vörös felhők felé.
Megállt előtte, és így szólt:
– Itt vagyok!
Az pedig felnézett rá, és zokogni kezdett.
– Rabbi, rabbi! – zokogott.
És a mester szelíden folytatta.
– Ne sírj! Állj fel és jöjj velem! Mert visszamegyek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé és új törvényt kérek magamra és reátok, akik Barabbást választottátok, s akikkel ezt mívelte Barabbás.
A nyomorult pedig feltápászkodott és az ő öltönyét megragadta.
– Mester! – kiáltott elfulladva és könnyek között – ó mester, jövök! Mondd meg, hogy mentsem meg magam! Mondd meg, mit tegyek! Mondd meg, mit mondjak!
– Semmit, mondta ő szelíden – csak azt, amit három nap előtt kellett volna mondanod, mikor Pilátus megállt a tornácon és megkérdezett titeket: „Kit engedjek el hát közülük, Barabbást, a gyilkost, vagy a názáretit?”
– Ó, én bolond! – kiáltott a nyomorult fejét öklével verve, – ó, én bolond, aki Barabbást kiáltottam! Barabbást, aki ide juttatott!
– Jól van – folytatta szelíden a mester – most jöjj hát velem Pilátus háza elé, ne törődj semmivel, ne figyelj semmire, csak rám, és amikor én intek neked, kiáltsd egész szívedből és egész tüdődből: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „Az életemet!”
Az pedig követte őt.
És találnak útközben egy másik nyavalyást, akinek Barabbás elvette házát, feleségét, gyermekét és szemeit kiszúratta.
És ő homlokon érinté csendesen kezével és így szólt:
– Én vagyok az. Jöjj velem Jeruzsálembe, és amikor én kezemmel érintelek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanád: „A házamat! A gyermekemet! A szemem világát!”
Az pedig felzokogott és követte őt.
És találtak még másikat is, kinek lábai és kezei kötéllel voltak összekötve és nyakára hurkolva, őt magát pedig arccal lefelé bűzhödt mocsárba nyomta le Barabbás, tetvek és csúszómászók közé.
Odament hozzá, és megoldotta kötelékeit, és így szólt:
– Ismerlek téged. Te költő voltál, aki a lélek rajongó repülését hirdetted: Jöjj velem, és amikor intek, kiáltsad: „A názáretit!”; mintha ezt kiáltanád: „A szabadságot! A léleknek és a gondolatnak a szabadságát!” Az pedig megcsókolta az ő saruját és csak a szemével könyörgött, mert a szája még tele volt sárral.
És így mentek tovább, és egyre több béna és sánta és nyomorult bélpoklos csatlakozott hozzájuk, akiket Barabbás tönkretett. És mindegyik külön-külön zokogva verte mellét és könyörgött neki, hogy intsen majd, ha kiáltani kell: „A názáretit!”; mintha azt kiáltanák: „Békesség, békesség! Békesség e földön!”
Estére pedig megérkeztek Jeruzsálembe, Pilátus háza elé.
Pilátus a tornácon ült és estebédjét költötte Barabbással, a gyilkossal. Kövéren és fénylő arccal ültek ott, nehéz borokat ittak, és drága ételeket ettek arany edények fenekéről: skarlátpiros palástjuk messze világított.
A názáreti pedig, élén a sokaságnak, mely követte őt, a tornác elé járult és felemelvén átszegezett kezeit, szelíden szólni kezdett:
– A pászkák ünnepe nem múlt még el, Pilátus! Törvény és szokás, hogy húsvétkor egyikét az elítélteknek elbocsátod, úgy, ahogy a nép kívánja. A nép Barabbást kívánta, engem megfeszítettek – de vissza kellett térnem halottaimból, mert láttam, hogy a nép nem tudta, mit cselekszik. E sokaság mögöttem megismerte Barabbást és most új törvényt akar. Kérdezd meg őket újból, amint a törvényeinkben meg vagyon írva.
Pilátus pedig gondolkodott, aztán vállat vont, és kiállván a tornác szélére, csodálkozva nézett végig a sokaságon és szólt:
– Hát kit bocsássak el már most, Barabbást, vagy a názáretit?
És akkor ő intett nekik.
És ekkor zúgás támadt, és mint a mennydörgés, zengett fel a sokaság.
És a sokaság ezt kiáltotta: „Barabbást!”
És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik ezt kiáltotta: „A názáretit!”
A Mester pedig halovány lett és megfordulván végignézett rajtuk. És külön-külön megismeré mindegyiknek az ő arcát, de e sok arcból egyetlen arc lett az esti homályban, óriási fej, mely ostobán és gonoszul és szemtelenül vigyorgott az ő arcába, véres szemei hunyorogtak és szájából büdös lé szivárgott és torkából úgy bömbölt rekedten: „Barabbást!”; mintha azt hörögné: „Halál! Halál! Halál!”
Pilátus pedig zavartan lesütötte az ő szemeit és mondá neki: „Te látod…”
Ó pedig bólintott fejével és csendesen felmenvén a lépcsőn, kinyújtotta kezeit a hóhér felé, hogy kötözze meg.
- január
Rab Zsuzsa: Feltámadás
Mihez is kezdjen, aki nem hiszi
testünknek feltámadását?
Igya föl tenyerével
az állatok fejének melegét,
vigasztalja simogatással
társait a halandóságban,
igya szemébe
víztükrök ragyogását,
álljon meg hosszasan
egy málló ház előtt,
igya szívébe
egy sose látott város piacát,
számolja meg,
hány szirma van az almavirágnak,
karoljon át egy öregasszonyt,
sirassa el a holtakat.
És azt a másikat,
az élőt,
szorítsa úgy magához,
hogy minden ébredésük
feltámadás legyen,
húsvéti harangok nélküli,
zsoltárok nélküli,
tejeskannákat csörgető,
villamost zengető,
seprűt sercegtető
hétköznap reggelen.
XII.stáció, Strassburg 1500 körül, színezett fametszet
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
HUSZONHATODIK FEJEZET
A temetés
(részlet)
A prokurátor, amint Afraniusnak is mondta, nem akart bemenni a palotába. Az oszlopcsarnokban vettetett ágyat, ott, ahol ebédelt, s ahol reggel a kihallgatást is végezte. Lefeküdt a számára elkészített fekvőhelyre, de kerülte az álom. A csupasz hold magasan járt a tiszta égbolton, s a helytartó órák hosszat nem vette le róla a szemét.
Éjfélre járt, mire az álom végre megszánta a hégemónt. Görcsösen ásított, kikapcsolta és ledobta palástját, lecsatolta az ingét összeszorító derékszíjat, melyen széles acéltőr függött hüvelyben, ezt is letette a fekhelye melletti karosszékbe, levetette szandálját, és végignyúlt ágyán. Banga nyomban felugrott hozzá, és melléje feküdt, fej fej mellett, és a helytartó kezével átfogva a kutya nyakát, végre behunyta szemét. Csak akkor aludt el a kutya is.
A fekhely félhomályban állt, a holdat egy oszlop takarta el, de a csarnok lépcsőitől az ágyig holdfénypászma vetült. És mihelyt a prokurátor elvesztette kapcsolatát a körülötte lévő valósággal, azon nyomban elindult ezen a sugárzó úton, és ment, ment felfelé, egyenesen a holdhoz. Még nevetett is álmában az örömtől, olyan nagyszerű és soha meg nem ismétlődő gyönyörűség volt végigmenni azon az áttetsző, égszínkék ösvényen. Bangával ment, s mellette az a vándorfilozófus lépkedett. Valami nagyon fontos, bonyolult kérdésről vitatkoztak, és egyik sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. Semmiben sem értettek egyet, és ez csak annál érdekesebbé tette végeérhetetlen vitájukat. Magától értetődik, hogy a halálos ítélet meg a kivégzés merő félreértésnek bizonyult: hiszen a filozófus, aki olyan képtelenségeket talált ki, mint azt, hogy mindenki jó – most ott lépked mellette, következésképp életben van. Még rágondolni is szörnyű volt, hogy egy ilyen embert halálra lehetne ítélni. Nem, ítélet nem volt! Kivégzés nem volt! Ez adta meg legfőbb szépségét ennek a holdba vezető sétának.
„Szabad időnk van, amennyi kell; a zivatar csak estére várható; a gyávaság, a legrútabb bűnök egyike.” Így beszélt Jesua Ha-Nocri. „Nem, filozófus, ellentmondok neked: a gyávaság a legeslegrútabb bűn!”
Példának okáért: Judea jelenlegi helytartója, azelőtt a légió tribunusa, nem viselkedett gyáván akkor, a Lidércek Völgyében, amikor a dühöngő germánok kis híján lemészárolták a nagy erejű Patkányölőt. „De engedje meg, filozófus uram, józan ésszel csak nem feltételezhető, hogy Judea helytartója tönkretegye a karrierjét egy senkiházi felségsértő miatt?”
Dehogyisnem teszi tönkre. Reggel még nem szánta volna rá magát, de most, éjszakára, miután mindent alaposan mérlegelt, igenis hajlandó tönkretenni. Mindenre hajlandó, csak azért, hogy megmentse a halálból ezt a minden tekintetben bűntelen, hóbortos orvost és álmodozót!
– Igen, igen… – nyöszörgött, zokogott álmában Pilátus.
– Mostantól fogva mindig együtt leszünk – biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás Lovag útitársául szegődött. – Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.
– Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezz meg rólam, a csillagjós fiáról – kérte álmában Pilátus. És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt és nevetett örömében.
Mindez nagyon jó volt, de annál szörnyűbb a felébredés. Banga rámordult a holdra, és a prokurátor elé terülő síkos, szinte olajozott égszínkék ösvény egyszer csak eltűnt. Pilátus felriadt, és az első, ami eszébe jutott, az volt, hogy a halálos ítéletet igenis végrehajtották.
Címkép: Munkácsy Mihály – Krisztus Pilátus előtt (1881)
Forrás:
mek.niif.hu
jelesnapok.oszk.hu
vjrktf.hu
Dr. Kemecsi Lajos
szepi.hu
Bálint Sándor: KARÁCSONY, HÚSVÉT, PÜNKÖSD
collections.osb.hu
lutheran.hu
Legutóbbi módosítás: 2020.04.09. @ 16:45 :: H.Pulai Éva
