ÉJJELI MŰSZAK
A fehér ló utcánál szállt le a százharminckilences éjszakai járatról. Nagyon vacogtató hideg, télies kopottas, mocskosszürke éjszaka volt, már éppen hajnalodott; abban az időben volt ebben a pillanatban, mikor a legtöbb ember többségében mély, nyugtató álomba merül. Az elsuhanó gyárak kéményét vastag vattapamacsszerű hóréteg fedte; mint sikátori fények halált suttogtak a kihalt utcasarkok…
A férfi valamivel feljebb hajtotta vastagított télikabátját, és bár arrogáns büszkeségből soha nem vett kalapot, vagy egyéb fejfedőt – mert nem hagyhatta, hogy kora reggel belőtt, és kikészített frizurája lelapuljon – a fogvacogtató, farkasordító hideg körülménye miatt most mégiscsak engedett felesége féltő gondoskodásának; hanyag módon egy télies kucsmaszerű sapkát csomagolt váltáskája mélyére, és miközben felesége éppen a legjobb álmában oldalára fordult, szinte csak leheletfinoman megpuszilta a homlokát, és lágyan belesuttogott a levegőbe, hogy a másik ne hallhassa:
– Köszönöm drágám, hogy mindig gondoskodsz rólam!
Talán jobb is volt, hogy nem hangosan közölte ezt a kis bókszerű megjegyzését, mert igazán soha nem volt a szavak embere; pedig már számtalan formában éreztetve lett vele, hogy felesége igenis igényli azokat az apróbb figyelmességeket, melyekről rendszerint minden ember szokványosan megfeledkezik. Azokról az apró, szinte jelentéktelenségbe vesző dolgokról, melyről csupán akkor vesznek tudomást, amikor már végleg a halandó idő köd-mélyére sikkadtak.
A vastag, gyapjúszerű sálat most mint akit akasztani vittek hurkos fazonra kötötte meg nyakán, és hiúságától vezettetve azonnal megjegyezte mennyire meghízott az utóbbi időben, pedig a szokásosan kiutalt szabadságát, csupán csak most a karácsonyi ünnepek közeledtével szándékozott kivenni, és azt is csupán csak alig két – legfeljebb három napra, mert ünnepnapokon kicsivel mindig jobban fizetett a vállalat, és úgy gondolta, hogy mindig jól jöhet az a plusz keresmény, amit megkereshet, még ha a családdal töltött tartalmas idővel már nem is maradt felesleges ideje számolni.
Felnézett az arcába világító, irritáló, és kényelmetlen lámpába, majd elővette karóráját: – Még csak most lesz három óra! – orra alatt, ahogy kimondta a maga néhol trágár és obcén káromkodásait, melyet nyugodtan tekinthetünk a világgal szembeni társadalom rokonszenves kritikájának is – egyenletes lélegzete is megfagyott.
A kis vasúti töltés mellett volt egy vasúti híd, melynek az volt a feladata, hogy elbírja a személy és teherforgalmat a maga határai között; arra vette az irányt, mint már legalább harminc éve. Komótosan ballagott, hisz nem volt miért sehova se sietnie, és rajta kívül csupán az éjjel is biztonsági diszpécser üldögélt az éjjel-nappali melegedő kis kabinban, mint rendesen.
,,Megiszok még legalább ötliter kávét, attól majdcsak kitisztul a fejem!” – vélekedett magában, mert akármennyire igyekezett mindig tisztes lefekvési időben nyugvóra térni – szinte mindig akkor sikeredett már majdnem elaludnia, mikor éppenséggel kellenie kellett, és ezt az időkimaradást már a délutáni órákban pótolta, mikor holtfáradtan hazavánszorgott a munkából.
Talpán erőteljesen cuppogott a hó, és reszelős hangot adott, amitől az embernek olyan érzése lett, mintha kivégzésre, vagy legalább is hosszú utazásra menne, ahonnét nem biztos a boldog viszontlátás…
Átkelt a bekötő hídon, majd elslatyogott a hatalmas garázsépület befogadó kapujához, mely most sötét volt, és néptelen; mintha legalább is ciánoztak volna, egyetlen teremett lelket sem talált a hatalmas befogadóképességű gyári udvaron, ahol többségében kimustrált, és erősen rozsdásodásnak induló buszmatuzsálemek várakoztak a munkára.
A férfi kigombolta bundás télikabátját, mintha szégyellte volna, hogy ekkora farkasordító hidegben is a fázós emberek magabiztosságával öltözködik, és ezért a többi ember esetleg furcsán nézhet rá; letegezte a szolgálati diszpécsert, majd kilyukasztotta a munkapapírját, mely arra jogosította fel, hogy a munkát megkezdheti, tehát ketyeg máris a munkaideje, míg mások régóta alszanak.
Az egész ember kész idegroncs volt, legalább is ahogy megpillantotta arcán azokat az egészen finom, és miniatűr hajszálereket, melyeket az egyetemes dohányzási szokásai, és a kisebb-nagyobb dühkitörései már jócskán elkoptattak.
Sokszor gondolkozott rajta, és erősen tervezgette magában, hogy mi lenne, ha leadná az éjszakai műszakot, és akkor nem szaporodnának meg az otthoni örökkévalóságig tartó neheztelések, viszálykodások és ordibálós veszekedések családja többi tagjával, akik nem tudják úgy értékelni a nyugodt órák túlvilágiasított csendjét, sem pedig a pattanásig feszített türelmet, mint ő!
,,Talán majd akkor, ha a gyerkőc betölti a tizennyolcat, és végre már eldöntheti, hogy hova akar továbbtanulni” – töprengett, majd lajhár lassúsággal hátra ment a szolgálati öltözőjéhez, hogy eredeti ruháját felcserélje a munkaegyenruhájával – elvégre az olajfolt a vízben nehezen oldódik, és sok a macera vele, míg tisztességesen kijön.
– Szervusz kérlek Gézukám! – köszönt rá az egyik kollegája. – Na, mi újság? Már megint éjszakás vagy, mi?! Mondd csak öregem? Az imádni való, és csinoska feleséged nem hiányzol? – magában erőteljesen kuncogott.
Legszívesen ott helyben feltudta volna négyelni ezt a tenyérbemászó, velejéig arrogáns és pimasz alakot, de most még annyira kábának tűnt a reggeli kómás állapotában, hogyha most azonnal nem kap legalább egy liter kávét, akkor az egész világ ellen hadra kell!
– Szevasz! Nem tudom! Én amint látod dolgozni jöttem! Úgyhogy megbocsáss, de már mennék is, ha szabad! – legszívesebben elrohant volna a közeléből, hogy többet már ne is kelljen látnia a másik önelégült ábrázatát, de a másik kihasználva kezdeti előnyét makacsul még egy ideig szóval tartotta:
– …És mondd csak öreg harcos? Hogy van a kisöreg? Már biztos nagy legény! Mennyi idős is? Kilenc – esetleg tíz?
– Pontosan kilenc de ez még változhat, mert keveset vagyok vele! – megbánásból, és lelkiismeret-furdalásból mondta ki ezt a mondatot. Mint aki már azt is bárja, hogy megszületett, mert akkor nem kellene szándékosan mindenért felelősséget vállalnia!
– Ne aggódj örökösen öregfiú! Fantasztikus kis családod van, még akkor is, ha a kissrác még nem értheti, hogy mi itt őérte is dolgozunk! – két ujja közé vette öngyújtóját, mint aki rá akar gyújtani, de egyelőre ki-be csettintgetésre futotta csak.
A férfinak hirtelen múltja emlékei között egy meghatározó kép rémlett fel; éppen annyi idő lehetett, mint most egyszem fiacskája, amikor az apa, aki mindig az asztal alá itatta szándékosan magát azt mondta neki, hogy nem bízhat meg senkiben, mert az ember mindig is önző lény marad, akit csak önmaga érdekel! S bár az öreg holtrészeg volt már akkor is, amikor ezt a kijelentését tette, mintha valamifajta keleti filozófia, vagy bölcsesség szállta volna meg, amint meghallotta fülében az ismerős hangot…
– Hát akkor a legjobbakat nektek öregem, és ha bármi kell, ha sikíts, és ott leszek, ha kellene valami! – azzal fogta magát, és elviharzott, mert időközben rájöhetett, hogy a hajnali járatbeosztást kivételesen ő kezdi, és nem a másik.
A férfi cinikusan elmosolyodott; mintha pontosan, kiszámíthatóan tudná, és sejtené, hogy bizonyos életleckéket meg kell az ember bőrén tapasztalni, hogy tanulni lehessen belőlük.
,,Ennek se volt gyerekszobája!” – jegyezte meg gúnyosan. Most mégis ijesztő üresség lett rajta úrrá…
Cigarettára gyújtott, mert megszomjazott a nikotin agyattompító élvezeteire, míg az automatából a szándékosan felhigított feketeleves löttyre várakozott; kávénak még távolról sem lehetett nevezne ezt a leginkább vizezett szurokszínű masszát, amiből, mintha még a serkentőszereket is szándékosan kispórolták volna, hiszen olyan állottnak és élvezhetetlennek látszott.
Kibontotta a kis staniclis papírba belecsomagolt édesítőszert a szokásos kockacukrok helyett, majd párszor megkavarta, hogy lehetőleg mindenhova jusson az édes ízből is. Amikor ezzel is készen volt hatalmasat kortyolt az elkészült löttyből, hogy biztosan felébredjen éber kómája után.
– A francba már! Miért nem lehet itt rendes kávét inni, csak ezt a szart kortyolgassam ítéletnapig! – különösképpen mintha szándékosan megfeledkezett volna, hogy bármi bejöhet ebbe a kis tartózkodó helységbe hangosan kimondta a véleményét; egyáltalán nem rejtett véka alá semmit!
,,Miből tudnánk éldegélni az asszonnyal, meg a gyerekkel, ha leadnám ezt az istentelen éjszakás műszakot?” – morfondírozott, s míg egyre intenzívebb erőszakossággal próbálta járatni agya tompított fogaskerekeit jégoldóval tetemesen befújta buszának termetes szélvédőjét, hogyha arra kerül majd a sor, hogy beindítsa a motort, és elinduljon hogy az utasokat felszedje – remélhetőleg már ne támadhasson semmi gond!
,,Viszont, mihez tudnék akkor kezdeni? Menjek vissza buszokat tuningolni kevesebbért? Ez így nem helyes!”
A jégoldó megtette jótékony hatását, mert a páncéllá fagyott, vastag, tömör jégvirágok máris olvadni kezdtek a világpusztító, apokaliptikus időben.
,,Végül is nem feltétlenül megyünk tönkre, ha kilépek, csak azt kéne kitalálnom, hogy mihez tudnék kezdeni? Menjek turistabuszra külföldre? Kétségtelen, hogy jól fizet, de akkor mi lesz a kis családommal? Így sem vagyok velük eleget, hát akkor még, ha hónapiig távol vagyok tőlük!” – morfondírozott magában, míg a buszmatuzsálemhez ballagott.
– …És mi van akkor, ha ez az átkozott masina is pont ma fullad le?
Először megpróbálta az indítókulccsal finoman adagolva a gázt be izzítani a motort, de valami nem ment; a megfeszült gép, mintha náthás lett volna sokáig csak prüszkölni, köhögni tudott. Végül a férfi kénytelen volt rákapcsolni az indítóra a szívatót, hogy le ne fulladjon a motor, hiszen akkor aznapra biztos hamar vége szakad megkezdett műszakjának, és ugrott a jövedelem is!
– Na, indulj már be a szentségedet! – hangosan káromkodva mondta bele káromlásait a téli fagyos levegőbe, és magán is érezte, hogy szavai üres jégkockák csengéseként apró darabokra törnek a légben.
Egy-két másodpercbe azonban így is beletelt mire képes volt beindítani a nagy vaskasznit.
Kis idővel hajnali fél négy után – megkésve bár, de törve nem -, gördülhetett ki a szolgálati garázshelyről; a leváltott diszpécser (akit szintén ismert) már előre gazsulált neki, ami most inkább úgy festett, mint aki vigyázban álldogál, és szalutál.
– Sok szerencsét Gézám! – vihogott nemlétező bajsza alatt.
– Kösz a semmit Béla néni! – mert valami oknál fogva, bár Béla úr hímneműnek született, és akként is nevelkedett a beceneve így kellemesebb hangzásúvá lett.
A távoli csillagok még mindig ezüstös fénnyel vakítóan szikráztak; a hajnal még épp csak derengett, mikor a legtöbb ember még a legjobb álmaiban szendereg, addig Bartucz Gézának – ha kellett, ha nem -, mennie kellett dolgozni, hogy ne kelljen felesége előtt úgy megállnia, mint aki fél a másik szemébe nézni, hogy egész nap nem csinált semmit, és egy árva fillért nem keresett.
,,Legalább egyszer is elismernék ezt a nyüves melómat!” – mérgelődött magában, mert a duzzogást, és az önmagában lévő morgást előbb mindig önmagában kezdte el, és csak aztán terjedt át hangszalagjaira, és torkára is a többi, fokozatos sérelem!
Már közelgett az első megálló; néhány holdkóros és erősen becsípett diszkós suhancon kívül, akiknek minden éjszaka bulizósan egyformává süllyedt álldogált látszólag tökéletesen érzéketlen tompaságban, és vacogva a megállóban; bár akit belülről fűtött nyolc-tíz tequila-koktél az ezt meg sem érezte.
Egy aktatáskás ember idegeskedve percenként az órájára pillantott, és el nem mulasztotta volna látványos feltűnési viszketegséggel mutatni a busz szélvédőüvegjén kikandikáló vezetőnek, hogy a halandóság percei is meg vannak számlálva; tehát vétek tovább pocsékolni!
– Jó reggelt kívánok kedves utasaink! A Borcsa utca következik! – szándékosan a beszédszintetizátort használta, mely egy elektronikusan csicsergő női hangon adta tudtára az adott utazóközönségnek, hogy éppen hol járnak a város földagadt dzsungelében.
,,Még hogy én ennyi pénzért jártassam a számat! Ezeknek?! Van is eszembe! Különben is ilyen hidegbe még a hangszálaim is lefagynak!” – védekezett a munkaköri leírása ellen; elvégre, ha van más megoldás minek erőltesse meg magát – elvégre még több mint tíz órás menet van hátra, és még mindig kérdéses: hogyan is alakul a délelőtt további része?
Most valami hiba történhetett; az egyik kómás utas szúrta ki, hogy a busz hátsó felében – ahol a motor kapott helyet -, valami erősen hófehér füstöt okád magából, és így nem túlzottan biztonságos.
A vezető rögtön érzékelte, hogy kigyulladhatott a motor; pedig tegnap vontatták be a garázsba, és ma a szerelők is azt ígérték, hogy nem lesz semmi baj a motorral, de most nagyon úgy tűnt, hogy mindenki tévedett, vagy csupán nem vallotta be az igazat!
– Megkérném a kedves utasokat, hogy legyenek szívesek leszállni, mert üzemzavar keletkezett! – még mindig jobb ötlet az üzemzavar, mint az öngyulladás, mert, ha úgy tálalta volna a dolgot, hogy a busz begyulladt, azonnal pánikrohammal kellett volna számolni, és akkor a maradék realitásérzéknek is fuccsoltak!
Amilyen gyorsan és szakszerűen csak tudta megpróbálta a buszt az egyik még mindig néptelen lakatlansággal farkasszemező vastag hótakaróval borított részre kormányozni; attól kellett tartani, hogy a kifulladásig megtöltött tank bármelyik pillanatban szikrát kaphat a füstölgő motortól, és akkor minden elveszhet!
,,Most nem adhatod fel öreghaver! Hisz voltál már húzósabb helyzetekben is nem igaz?! Ezt még ki kell bírnod és meg kell csinálnod!” – igyekezett bátorítani, vigasztalni magát, nehogy továbbra is a pánik, és a tétova tötyögés uralja, mert az csak táplálta volna félelmeit, és ide most határozott karakán bátorságra volt szüksége.
Szerencse, hogy a Borcsa utcai megálló egy kisebb lejtőn végződött; ez jó jel, mert akkor lejött a hegyről, és szépen eltudja manőverezni a már erősen füstölgő buszt egy lakatlan helyre. Még szerencse, hogy ilyen korán a csúcsforgalommal nem kellett fölösleges rizikófaktorként számolnia; megtekerte párszor a nagyméretű traktorra emlékeztető kormányt, és beszlalomozott az egyik játszótér melletti kis részre, ami most néptelenül árválkodott.
A legtöbb utas igyekezett megőrizni a nyugalmát, de a bulizós társaság tagjait leszámítva – akiket az égetett szexes italok miatt az álom kábító hatása szinte azonnal elnyomott -, a levegőben is érzékelhető volt az ordas rettegés baljóslata…
– Kedves utasok! Megkérném Önöket, hogy a busz elő felére jöjjenek, mert ott kell majd leszállniuk!
Az utasok – bár alig voltak össz-vissz heten most egy kisebb hadsereg szívós ostromával közeledtek az első ajtóhoz, és mint akik ostromra készülődnek: mindenki a legjobb pozíciókat szerette volna megkaparintani önző módon saját magának!
– Megkérném Önöket, hogy csak fegyelmezetten, és nyugodtan szálljanak le! Nem lesz semmi baj… – talán egy kicsit túl is lőtt a célzással, mert a legtöbb esetben, ha az ember egy másik embertől ilyen megnyugtatást célzó kijelentést hall, akkor ott komoly gondok akadhatnak.
Mind a hét utas a saját önzőségébe burkolózott, csakhogy megúszhassa ezt a kisebbfajta kalandot!
A buszvezető gyorsan leállította a berregő, és most erősen füstöt okádó buszt; és egy alig használt, már megkopott poroltóval megkezdte az oltási munkálatokat, míg a többi utast leszállította.
Kis idő múltán már nem merte tovább folytatni az egyszemélyes oltást, mert rájött, hogy az intenzíven emésztő lángokkal szemben semmi esélye! Kicsit hátrább húzódott akárcsak a többi halálfélelmében kissé megdermedtebb utas és a tehetetlen ember indulatos kétségbeesésével nézte végig, ahogy legkedvesebb busza a lángok egyetemes martaléka lesz!
,,Na most aztán ugrott az egész éjszakás műszak!” – vonta le a keserű következtetést.
Leült a földre, mint aki már mindennel elszámolt a kiégett autóroncstól távol.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.11. @ 09:40 :: Tasev Norbert
