Úgy gondolom, majd’ mindenki életében van olyan vers, mely talán nem a legszebb, talán nem művészi, de valamiért különleges. Nos, én is így vagyok ezzel, két versrészlet gyermekkori hangulatával.
1949-50-et írunk. Szülőfalum utcájában akkoriban nem laktak a közelünkben korombéli pajtások, nem volt TV és számítógép, így kedvenc időtöltéseim egyike a könyvek képeinek nézegetése volt, mivel még nem tudtam olvasni. A muníciót részen Édesapám méretes könyvtára – hiszen igazi könyvmoly volt –, részben pedig a szomszédunkban levő gyógyszertárt vezető gyógyszerész bácsiék , becsületes nevén vitéz Skopál Sándor és a felesége Mariska néni, úgyszintén méretes könyvtára jelentette. Velük különleges kapcsolatom volt, hiszen gyermektelen idősebb házaspár lévén én egyfajta fogadott kisfiuk voltam, lehettem. Kivételezett helyzetemnek köszönhetően jutottam hozzá többek között egy bizonyos könyvhöz, melyet aztán többször is elkértem.
Kicsit nagyobb – ma már tudom, hogy A3-as – méretű volt. Világos drapp vászonkötés, mélynyomott barna betűk és baloldalt egy nagyon szép színes (a világító kék színre emlékszem) címer. A lapjai szép, fényes merített papírból készültek és kitörölhetetlen emlékül maradt meg bennem, hogy nagyon finom, fűszeres illatuk volt. Ma sem tudom, annakidején ezt hogyan érték el, de annyit már tudok, hogy ha bizonyos illatos fából – például szantálfából – készül a papír, akkor a fa illata megőrződik. A lapokon sok metszet, festmény és persze írás volt található, ami már akkor is – igaz még reménytelenül – izgatott. Emlékszem egy egész oldalas Napóleon képre, magyarországi úri- és pórnép viseletekre, huszárokra és… és két metszetre, ami alatt kis négysoros versike volt.
A verseket nem tudtam elolvasni a két kép viszont erősen megérintett.
Az egyik képen sűrű bozót, fák, a vélhető széltől erősen meghajlott ágakkal láthatóak, és az előtérben egy igencsak ijesztőre sikerült rohanó farkas a szájában egy emberi koponyával. Ettől a képtől öt-hat évesen féltem. Akkoriban nem ismertem a számokat, de a kép előtti oldal alján levő két kis jelet erősen megjegyeztem, és a lapozásban odaérve majd’ mindig kettőt lapoztam.
A másik emlékezetes kép hátrébb volt és szívesen nézegettem. A metszeten középütt és jobboldalt egy kandalló – bár én akkoriban búbos-kemencének néztem, hiszen fogalmam sem volt a kandalló mibenlétéről. A kandalló padkáján egy daliás, mentés, kardos, hosszú hullámos hajú, bajuszos, sasorrú férfi ült kitárt, hívó karokkal. Akit hívott, egy gyönyörű, mosolygó hölgy volt, kétoldalt leomló hullámos hajjal, nagyon szép korabeli ruhában a hívó felé mozdulva. Ezt a képet szívesen nézegettem, pedig akkoriban a férfi-nő kapcsolatról nem sokat tudtam, pedig a kertünk végében volt a falu apaállatainak istállója és pontosan képben voltam, hogyan készül – mondjuk – a kisborjú…
Aztán ’50 szeptemberében elkezdődött az iskola és „oly korban éltem én e földön”, amikor félévkor szótagolva, év végén pedig folyamatosan olvastunk. Legalábbis a többség. Ekkor került a kezembe az a könyv és kinyíltak a verssorok. Izgatottan betűztem a „farkasos” kép furcsa, de nagyon jó ízű, zengő sorait:
„Egy nagy farkas tört igetve
Keresztül a sűrűn itt,
S fogai közt fel a bércznek
Egy nagy halálfejet vitt;”
A másik kép versikéje pontosan visszaadta azt a hangulatot, melyet érezni véltem:
„Ülj mellém a kandallóhoz,
Fel van szítva melege,
Csobánc-várról, Édes-kedves,
Ím! Halljad, egy agg rege:”
Lassan aztán – már sok mindent érdeklődve olvasva – megismertem a könyv történetét. 1900-ban a millennium tiszteletére adta ki a „Pesti Napló”. A címe: „Himfy album”, és itt kapcsolódik a versek költőjéhez, Kisfaludy Sándorhoz. Az első versrészlet a költő „Tátika” című művéből, a második a „Csobánc” címűből lett idézve. Régies, de nagyon szép, lüktető a szóhasználata.
Hát, ez egy kisfiú „messzeringó” első vers-emléke.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 08:07 :: Haraszti László