Címe:Szentenciák
I.
A bírámra néztem, vártam, elitél-e,
Amiért megbíztam egy kemény tőrben.
A bicska neve: Igazság. Már húsz éve
Történt, hogy zsebembe gyömöszöltem
S úton-útfélen biztattak egyre többen,
Hogy mártsam bele hazugba, pribékbe,
Ám őket meg nem öltem. Mielőtt döftem,
Késemnek mindig kicsorbult az éle.
II.
Nem leltem örömöt korai nászban,
Ócska rongyok végett harapdált a bú.
Kis ügyekért bicskával hadonásztam,
S nagyok vesztek, fedi őket lágy hamu.
Kertemet túrná a szellemalkatú
Borz és vadkan e fojtogató lázban,
Almát remél mind, ám a rozsdás kapu
Mögött csak kemény húsú ananász van.
III.
Felszántott papírból emelkedik hegység,
A nyomtató, mint megkergült ló – nyihog.
Robotolásba fúlnak a kéjes esték,
Bánattól viselősek a nappalok.
Reggelenként patrónus jön s kérdőre fog
Várván, hogy a nagy Terv beteljesedjék.
Ám az elvész ott, hogy gyűszűvel mért a jog
S öblös dézsával mért a kötelesség.
IV.
Én azt hittem, hogy ez munka és komoly hely,
Ám a vádra mindenki fogékony itt.
Valahol egy magas lóra ültetett fej
Erszényemen kedve szerint vékonyít,
Alig akad, aki lélektanhoz konyít,
Rám üvöltik: „Bolondos görög korhely!”
Józan pillámra kocsmánk ekképp vonyít,
Pedig nekem jobban esne egy korty tej.
V.
Még sajgok. Megpofoztak a jázminok,
Pedig csak rajongtam illatukért.
Szívem a vágyak viharában inog,
Mint egy száraz, csörgő diólevél,
Mely rőt lombok alatt megnyugvást remél,
Hol nem ismert Düh, Harag, Gyilok,
Virágtól futottam, virág lettem én:
Jázmin pofozott, rózsára nyílok.
VI.
Firtattam, hogy létnek, nem létnek mi haszna,
Közben bordáim közé rést egy kés szelt.
Lenézett s tárcámat leste két mihaszna,
Tágnak hittem a suskámból gyúrt fészket.
Apró bűnöm nem követte szégyenérzet,
Irhám ekképp lett a forrongás vacka.
Bolond herceg voltam, száz koronaékszert
Vittem egy kietlen bolhapiacra.
VII.
Fémes szürke falak tövét érzem szűknek,
Közöttük bolygok, mint egy idomított vad.
Remegek, a kezek ökölbe feszülnek,
Ám Szívemen a torz jégcsap egyre olvad;
Bevallom, bátrabban nevezem Otthonnak
A Testet, melybe őseim beleszültek:
Szándékom sora, mint csillagromboló had,
Sebesen vág neki a végtelen Űrnek.
VIII.
Bohém kőműves a Vágy, falamon matat,
Napra nap, küzd a törmelékkel, sittel.
Neszezve jő smasszerem, az ős Bűntudat,
Hű téglatolómra ront, kit lesittel;
Ám Ő minden éjjel új fortélyt les itt el,
Újfent meglép, kezében vakolókanál
Gót palotám felett borszagú dala száll;
Garatja elszalasztott csókokért sír fel.
IX.
K. Barbara, kitől a versben búcsút veszek
Száz álarcod van, valamely mindig takar,
A szívem érez, a tied viszont színlel.
Hűsítő eső helyett dühös zivatar.
Te olajjal tudsz keveredni, én vízzel,
Mélyre nézek. Te beéred a felszínnel.
Futópályán röppen a fekete avar.
Élni hogy lehet ennyire hideg szívvel?
Szenvedni fog, ki hozzád kötődni akar.
X.
Kemény üveglapokból áll e város,
Mindegyik saját tükörképét vadászó.
Jogot formál bírálni, szinte már jós;
Peremük pajkos szilánkokkal játszó,
Csörgő ajkuk mögött nem lakik lágy szó,
Gyakran illúzió az, ami bájos,
Túl egyszerűnek hat, ami átlátszó,
Csak az ad izgalmat, ami homályos.
Címe:Csak játssz
Csak játssz velem életet,
szerelmet, álmot,
vágyat, tiszta sóhajt,
boldogságot,
múltat, jót és rosszat,
jövőt ha lesz még holnap,
játssz jó reggelt nekem,
hol súlya lesz a szónak
ha kiejted.
Játszd, hogy te leszel a társam
és ha az utad végén jársz majd,
játssz velem öregséget,
csendes lágy éjszakákat,
csipkés fehér szemfedőt,
szép rendezett temetőt,
a tova futó Tisza hátán
játssz velem
és a halált sem felém én.
Címe:Téli határ
Termő láztól
kiszikkadt rögkoponyákon
torát üli a tél.
A fagy mínusz-köszörűjén
élezett kését
előre tartva
szökik a szél,
s vijjogva öleli át
a nyárfasort.
Csönd-tiszta levegőben
fekete lángok:
varjúszárnyak lobognak.
A horizont üveglován
unalom-avas kalapjuk lengetve
kocognak a napok.
