felfűzném az éjszakákat láncnak,
mint fűzfa teszi lehullni készülő levelével.
része vagyok egy álomvilágnak,
elkényeztet örökké tartó szerelmével.
készen állok a változásra; ősz, te csodaévszak
jöjj! ne hagyj magamra, hisz belőled lettem;
zivataros délutánok árnyékában,
mint sár friss tócsába süllyedtem.
elképzelt romok között jártam,
fájdalmas, felejthetetlen emlékekben,
belekapaszkodtam gyöngéd szivárványba,
színes cseppjei hulltak ölembe.
vágyom a múlni nem akaró árnyat,
melyben fehér galambként lebeg a hold,
az égen csillagvirágok nyílnak,
puha párnámon minden sokkal jobb.
rabló lettem, magam kártevője,
kétségbeesetten keresem lopott tüskéimet,
húsomba vágnak, nem kímélnek,
megannyi évtizede érzem mérgező hegyüket.
kék hullám vagyok, igyanak meg,
vizem tiszta, mint ahogyan mindig is volt!
szárnyaim nőttek, magasra repülnek…
vadászhálók ellen kovácsoltattam ollót.
mire az álmos hajnal megérkezne
nyugtalanságomnak nyoma sincsen,
az égi testek mások álmait kergetve,
zajos tömegből sivataglétbe menekülnek.
álmom csaló, mélyen elhaló kiáltás,
vihar helyett nyugalom van a házban,
fényért imádkozó, koldusszegény világ;
szükségem van rá, az éjszakát nap váltja.
