Akkor már késő volt. A barbárok seregei teljesen körülzárták a várost. Előtte három napon át hiába győzködtem Vartan királyt, hogy egy oszlopba tömörülve törjünk ki a keleti kapun a hegyek felé. Tudtam, hogy akkor sokan meghalhatnának, de sokan meg is menekülhetnének. Biztos voltam abban, hogyha maradunk mind ott veszünk.
Szóval már késő volt. A barbárok árkokat ástak, sáncokat emeltek a város körül, ostromtornyokat ácsoltak, pontosan úgy, ahogy mi tettük volna hasonló esetben.
Két éve jött az első hír arról, hogy a Nagyfolyón túl valaki sorra uralma alá hajtotta, és egyesítette a barbár törzseket. Ezen csak mosolyogtunk. Ezt már régen is többen megpróbálták. A vége mindig széthúzás, árulás, gyilkosság lett. Ebben persze gyakran a mi aranyaink is segítettek. És egyébként is a Nagyfolyón innen, még ott élnek a svetelek és a lungik, akik nem adnák olcsón szabadságukat. A király követeket küldött hozzájuk, de mire odaértek volna, a svetelek népét lemészárolták, mire a lungik egy kardcsapás nélkül meghódoltak.
Legkiválóbb hadvezérünk, Arritan, a király öccse indult a barbár söpredék ellen válogatott csapatainkkal, az ertei lándzsásokkal, a kalai íjászokkal, meg a legjobb parittyásokkal.
Arritan negyvenhárom nap multán érkezett vissza, alig húsz katonája kísérte. Jobb karján, és a fején átvérzett a hevenyészett kötéssel. Mikor lesegítették lováról egyetlen szót ismételgetett: Marakon… Marakon… Marakon.
Marakon tíz évig állt szolgálatunkban. Bátor harcos volt, kitüntette magát a svetelek, és a lungik elleni csetepatékban. Egyre emelkedett a ranglétrán, hat év multán, már seregünk balszárnyának parancsolt. Mikor letelt a tíz év, amennyire szerződött visszatért népéhez. Vartan király marasztalta, de hajlíthatatlan volt, gazdag ajándékkal engedtük útjára.
Mindent tudott seregünkről, és városunkról. Tudta meddig repülnek nyilaink, tudta meddig dobják a köveket a hajítógépek. Ismerte a zászlójeleinket, és a kagylókürtök hangjainak jelentését, a város falainak magasságát és szélességét, de még a földalatti titkos járatokat is.
A külső várost elfoglalták. Megdöbbenésünkre nem mészárolták le a foglyokat, ahogy mi ilyen alkalmakkor rendre megtettük, hanem elengedték őket. Ezek hallatán a belső várból mind többen szöktek át hozzájuk. Alig ha százan maradtunk. Arritant már napok óta nem láttam. Kérdeztem is Vartan királyt, hogy beteg-e, de ő nem válaszolt, csak mosolygott keserűen, titokzatosan. Már azt hitem, hogy ő is elszökött, de egyszer csak előkerült, és úgy tűnt, hogy valamiért éktelen jókedve van. Vigyorogva vezette a váltást a falakra.
Támadtak. A főkaput betörték, és beözönlöttek. Vartan király az Öregtoronyba menekült.
Én és megmaradt négy emberem egy zsákutcába szorultunk, a földre dobtuk kardjainkat, megadtuk magunkat. Kitereltek bennünk a tér egyik sarkába, a többi fogolyhoz, onnan jól láttunk minden. A nyitott kapun nagy kísérettel belovagolt Marakon, egészen a tér közepéig léptetett előre, és körbe tekintett. Bizonyára Vartan királyt kereste, azt várhatta, hogy majd leborul előtte, és kegyelemért könyörög. A király azonban nem jött.
Akkor az Öregtorony kapuja kinyílott, és két kalai zsoldosunk lépett ki rajta. Vartan király fejét hozták, ők maguk végeztek vele, kegyelmet remélve.
Marakon azonban csak egy pillantást vetett rájuk. Szeme megakadt Vartan életnagyságú lovas bronzszobrán, ami ott díszelgett a tér közepén. A királyt vágtató lovon, kezében előrenyújtott karddal ábrázolta. Mellé rúgtatott és egyetlen fejszecsapással levágta a szobor fegyvert tartó karját.
És akkor… Először fel sem fogtam, hogy mi történhetett. De aztán megértettem Arritan gyakori eltűnésének okát, és a király titokzatos, keserű mosolygását.
A tér közepe beszakadt, a nyílás elnyelte Marakont lovastól, majd Vartan király súlyos szobra lassan oldalára dőlt és utána zuhant a mélybe.
