A grafika Coen de Moor munkája. Ehhez a novellához készítette, amit Finn Audenaert belga íróval közösen írtunk.
Finn Audenaert & Bojtor Iván
A ZÁSZLÓ
Mindenki a zászlóra vágyott. Nem volt ember az országban, aki ne álmodott volna róla éjjelente. Hogy egy ilyen vékony szövetdarab hogyan vált a teljhatalom jelképévé, az már az idők homályába veszett. Csak egy volt biztos: akinél a zászló, az parancsol.
A kérdés természetesen az volt, miképpen lehetne megszerezni a zászlót jelenlegi tulajdonosától, Leonhard de Belevertől.
Udo biztos volt abban, hogy tudja a választ: csak egy ravasz csel segíthet. A nyers erő, ahogy azt az elmúlt év tizenkét halálesete is mutatta, szóba sem jöhetett.
Szorgalmas volt, soha nem hagyott ki egyetlen munkanapot sem. Minden reggel pontosan hat órakor már botladozott Rothenburg ob der Tauber kanyargós sikátorain át a műhelybe. Néha kitérőt tett, mert a tímárműhely messze volt Topplerschlösschen tornyától melynek csúcsán a kék-fehér kockás zászló lengett. Udo tekintetét vonzotta a zászló közepén lévő arany kör mozgása. Szinte már látta maga előtt az aranyhegyeket. Ha mindenki neki engedelmeskedne ebben a városban végtelenül gazdag lehetne. És hajdani gyerektársait is megleckéztetné, mert ők alázták meg fiatalkorában. semmi több, semmi kevesebb. Fájdalom nyilallt a lábába, ha eszébe jutott az a nap, amikor a fiúk a szekérhez lökték. A kocsis megpróbálta megállítani a lovakat, de a baj már megtörtént. Attól a naptól kezdve Udo sántikálva élte az életét.
A tímárműhelyben a munka nehéz volt, különösen egy olyan embernek, mint Udo. Ő volt a húskaparó. Az állati bőröket szőrtelenítették, égették és leforrázták, mielőtt elértek volna hozzá. Nagy húsdarabok voltak még a bőrök belsejéhez. Udónak egy domború kőasztalra kellett fektetnie a bőröket, és levakarni a húst. Ehhez végig egyenesen kellett állnia, mert az asztal magas volt, és ha leült akkor nem tudott elég erőt kifejteni a késre. A munkán kívül a műhelyben dolgozók is nehezítették az életét. Folyton gúnyolták a görbe lábai miatt. És folyton ugratták, mert azt gondolták, hogy aki görbe lábon jár, az biztosan ostoba is. Udo újra és újra csalódott a társaiban.
Így hát nap mint nap a zászlón járt az esze, mert úgy gondolta, csak az tudja megváltoztatni az életét. Több mint egy éve készülődött, és végre elérkezett a nap, nem ment be a műhelybe. Ha megszerzi a zászlót, mindenki engedelmeskedik majd neki. Miért kellene dolgoznia? Az első rendelkezése a tímárműhelyre vonatkozna: mindenkit elküldene, kivéve talán Innekét. Ő kedves lány, mindig volt hozzá egykét jó szava. Ki tudja? Talán még főnökké is előléptetné. A városlakók meglepődnének: egy nő vezeti a műhelyt! De az igazi hatalom természetesen csak az övé lenne. Jobb, ha most nekilát a feladatnak…
Először a kikötő kocsmájában hallott egy furcsa történetet. A messziről jött matróz arról mesélt, hogy messze, nagyon messze, Isztanbul városában, egy ember sasszárnyakat készített magának. Gyakorlásképpen először alacsonyabb épületekről ugrott le, majd kilenc próbálkozás után egy magas torony tetejéről rugaszkodott el, és a széltől hajtva messzire repült, és egy téren szerencsésen földet ért. A szultán, aki maga is szemtanúja volt az eseménynek, tettét egy zsák arannyal jutalmazta, de mivel félelmetes embernek vélve, azon nyomban a birodalom legtávolabbi tartományába száműzte. Akik ezt hallották, csak nevetgéltek, mesének tartották.
Udo sokáig törte a fejét azon miből szerkeszthetne szárnyakat magának. Bőrből! Mi másból? Senki sem tudott olyan vékony, könnyű, szinte átlátszó hártyát csinálni, mint ő. De, ha el is készíti, ugyan honnan indulhatna el, hisz a Topplerschlösschen tornya, ahol a zászló lobogott, volt a legmagasabb az egész városban.
Később hallott egy szerzetesről, aki a maga szerkesztette szárnyakkal egy hegyről indulva átrepült valami nagy folyó felett, és a kolostora udvarán ért földet. Egyházi elöljárói azonban nem nézték jó szemmel istenkísértő próbálkozását, és az „ördögszekerét” a város főterén nyilvánosan elégették, őt magát pedig „olyan helyre vitték, ahol nem láthatta a hegyeket, nehogy újra kísértésbe essék”.
A város mellett nem volt hegy csak egy nagyobb domb. Először csak egy apró hártya darabot kötött nádszálakra és feldobta magasba. A szél elkapta és elvitte a város felé, majd azon is túl. Meg sem találta, hiába kereste.
Azon a napon felment a dombra, a bokrok közül előhúzta a nádból, bőrből készült szerkezetet, a hátára szíjazta, és várta a szelet.
A városban nagy riadalom támadt, először azt hitték, hogy a magasban egy sárkány közeleg. Később néhányan valamiféle angyalnak vélték. Ám amikor Udo a Topplerschlösschen tornyáról kikapta zászlót, már mindenki megértett mindent.
Leonhard de Belever nem késlekedett, rohant az istállóba.
Udo a magasból látta, hogy alatta lovasok száguldanak utána. A szél ereje egyre csökkent, és a szerkezet egyre lejjebb süllyedt. Egy faág kiszakította a bőrhártyát és ő kezében a zászlót szorongatva lezuhant a földre. Az utolsó gondolata az volt, hogy Innekét nem láthatja többé.
Leonhard de Belever érkezett oda elsőnek, kikapta a halott fiú kezéből a zászlót, és visszavágtatott vele a városba.
A zászlót azóta a legmélyebb pincében őrzik.
Ma egy bányászfiúnak furcsa gondola támadt…
