Csak bőrpáncélt viselt. Egy volt a barbár törzsfők közül, akik barbár isteneket tiszteltek.
Már sok egymásnak is ellentmondó történetet hallott a sziklafalnak támaszkodó faragatlan kövekből rakott, dombnagyságú építményről, ahova belépett. Mondtak arról mindenfélét. Hogy egy hatalmas isten, vagy egy szörnyeteg lakozik benne, hogy ott van az alvilág lejárata, hogy egy labirintus van benne, ami többé nem engedi ki azt, aki meggondolatlanul bemerészkedik, és… És azt, hogy egymásba nyíló termeinek legvégén, a legutolsóban van egy csodálatos kard, ami a csatában legyőzhetetlenné teszi birtokosát.
A szűk folyosó hatalmas teremmé öblösödött. Fáklyája fényében egy istenség mennyezetig érő kőszobrát pillantotta meg, melynek két lába között egy ajtó volt, előtte pedig egy hamuval teli kőoltár.
Mivel nem tudhatta biztosan, hogy mivel nyerhetné el az isten kegyét, az oltárra szórt egy kis marék árpát, néhány szál hervadt virágot, amit előzőnap szedett, majd biztos ami biztos, tőrének hegyével megszúrta az ujját és három csepp vért hullatott rá. A hatalmas istennek szánt áldozatot meggyújtotta a fáklyájával, majd a zárt kapura szegezte tekintetét, és várt.
Nem vette észre, hogy annak a folyosónak az oldalában, amelyiken bement, egy sziklába vágott kis üregben egy torz törpének szobra állt. Így azt sem láthatta, hogy miközben a hatalmas szobor előtt elhamvadt az áldozata, a kőtörpe szája gúnyos mosolyra húzódott.
Az oltáron még felparázslott néhány árpaszem, majd kinyílt a kapu. A terembe lépve megcsapta orrát a bűz. A padlón köröskörül csontok, ruhacafatok, meg ép és törött fegyverek hevertek. Elindult a szemközt lévő zárt ajtó felé. Hirtelen felismerhetetlen hangot hallott maga mögött. Nem! Nem gondolkodott, ösztönösen cselekedett. Megpördült, és fejszéjével belesuhintott a levegőbe. Valamiféle nagyra nőtt pikkelyes gyík suhant el mellette, és a kapu elé heveredett. Mögötte az ajtónak támasztva egy embermagasságú kard állott. Megesküdött volna arra, hogy az előtte még nem volt ott.
Az lenne a csodálatos kard, amiről a legendák szólnak, és amiért jött?
Biztos volt abban, hogyha legyőzi a szörnyet övé lesz a fegyver. Ahogy közeledett hozzá feltűnt neki, hogy a sárkánygyík hol erre, hol arra kapkodja a fejét. Rájött, hogy az addig sötétségben élt szörnyetegnek bántja szemét a fény. Bal kezével a fáklyát maga előtt tartva mellélépett, jobbal pedig lesújtott fejszéjével a gyík fejére. Az még rándult néhányat, majd az oldalára dőlt.
Elbizonytalanodott. Ennyi volna? Túl könnyű győzelemnek tűnt neki, de nem törte rajta a fejét. A kardért nyúlt, de az még mielőtt megérinthette volna köddé vált, eloszlott a levegőben… és kinyílt mögötte az ajtó.
A következő terem hosszabb volt, mint az előző, amikor belépett el sem látott a végéig. Okulva gyíkos kalandján, már óvatosabban haladt. Baj nélkül el is ért a következő kapuig, ami előtt kőtrónuson egy páncélos harcos ült. Az ajtó lapjára akasztva egy kard lógott, de nem az, amelyiket az előző teremben látott köddé válni.
A harcos megrázkódott, mintha akkor riadt volna fel álmából, és páncéljának hangos csörömpölése közepette felállt és kardja markolatát két kézre fogva felé indult. Csak néhány pillanatig figyelte mozgását, és már tudta, hogy ő a könnyű öltözékében sokkal gyorsabb nála. A lovag hiába suhintgatott feléje, minden csapása elől kitért. Végül mögéje került, és lesújtott. A harcos eldőlt. A páncél darabjai szanaszét gurultak, és nem látott abban senkit. Ezek után már bizonytalanabbul nyúlt a kardért. Meg sem lepődött azon, hogy az is semmivé oszlott a szeme előtt, mint a másik, és azon sem, hogy az az ajtó is kitárult előtte.
A következő terem még az előzőnél is hosszabb volt, inkább egy széles folyosónak tűnt. Előtte messze a távolban valamiféle halovány zöld fény derengett. Mind világosabb lett, akár el is dobhatta volna, majd csonkig égett fáklyáját, de nem merte, nem tudta mi vár rá.
Mi várhatott volna? Egy újabb kapu, amin keresztbe felszögezve egy kard ékeskedett, abból áradt a zöld fény, ami bevilágította a termet.
A kapu előtt egy szőnyegen egy kisfiú ült, aki amint észrevette, felnézett rá.
Hol a fiúra nézett, hol az ajtón függő csodálatos, világító kardra. „A fiút is meg kell ölnöm?” Egy ideig még néztek egymásra, aztán sarkon fordult, és elindult visszafelé, amerről jött.
A rút kőtörpe szájáról leolvadt a gúnyos vigyor, és mintha elgondolkodott volna valamin, feje kissé oldalra billent.
Amikor a barbár kilépett abból a teremből, hirtelen elvakult, és a mélybe zuhant.
Amikor magához tért egy sziklaszurdokban feküdt, kint a szabadban. Az építményt sem látta sehol. Amikor még mindig a szemét dörzsölgetve feltápászkodott, megpillantott maga mellett egy kardot a fűben. Egyszerű közönséges kardnak tűnt. Felvette, próbálgatta, suhintgatott vele jobbra-balra. Véletlenül túl közel került vele a sziklafalhoz. De ahelyett, hogy a kard neki csapódott, vagy szikrát hányt volna átsuhant a kövön, mint a vajon.
Így mesélik!
Talán valóban így történt, talán nem. Az ősi hagyományok szerint az istenek fegyvereit rendre rút törpék készítették: Zeusznak Héphaisztosz, az egyiptomi Hórusznak Ptah, akit gyakran torz pigmeusnak ábrázoltak, az indiai Indrának Tvastar, a germán Odin széttört kardját a Gramot pedig, Regin törpe kovácsolja újjá. Igen! Akkor még minden különleges fegyvernek saját neve volt. A regék szerint, Szent Olafnak a norvégok egyesítőjének, és keresztényhitre térítőjének is volt egy ilyen csodálatos kardja. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem. Azt viszont feljegyezték a krónikákban, hogy Olaf egyetlen csatát sem veszített.
