Ügyvédi záróbeszéd
A bíró felszólította Jeremy Earling ügyvédet, hogy tartsa meg a záróbeszédét.
– Tisztelt Esküdtszék, tisztelt Bíró Úr!
Nem szokványos per tanúi lehettünk. Nem arról kell döntsenek, hogy Amhlaidh MacUalraig bűnös-e, és ha igen mennyi büntetést érdemel. Amhlaidh MacUalraigot elítélték, és letöltötte büntetését. De idézzem keserű szavait, amelyet egyszer egy rendőrhöz intézett: „Vegyen tanári diplomát a kezébe, mellékelje az erkölcsi bizonyítványomat, s menjen munkát keresni!” A kérdés az, hogy az akkori ítélet helyes volt-e, s ha nem, akkor mossuk tisztára egy ember erkölcsi bizonyítványát. Ha ártatlanul ítélték el, nem tudjuk visszaadni a börtönben töltött fiatalságát, de legalább megadjuk neki a tiszta lappal való újrakezdés lehetőségét. Nem kis bűnről van szó: apagyilkosságról! Az a sok évvel ezelőtt lebonyolított perben sem képezte vita tárgyát, hogy a halálos ütést Amhlaidh MacUalraig mérte az apjára, s ez a lehetőség most sem merült fel. A vádlott hívta ki a rendőrséget, azért mert, megölte az apját, s helyszínen talált bizonyítékok alátámasztották ezt az állítást.
Ami vita tárgyát képezi: a tett körülményei, és még két vádpont: egy esetleges halált okozó ütés édesanyjára és hároméves húga, Eilidh MacUalraig ellen elkövetett bántalmazás, amely az áldozat karjának törését okozta. Az előbbit nem sikerült annak idején kétségen felül Amhlaidh MacUalraigra rábizonyítani, a másikban bűnösnek találta a bíróság, s súlyosbító körülménynek tekintették. Mindkettőt megkérdőjeleztük. Létezik-e felmentés egy elkövetett emberölés esetén? Egyetlen ilyen helyzet van: a jogos önvédelem, és az is csak akkor, ha nem társul túlzott reakcióval. A kérdés tehát az: jogos önvédelemből cselekedett-e Amhlaidh MacUalraig, és volt-e választása. Az emberölésre szemtanú nem volt, így az akkori ítélet során csak indirekt bizonyítékok álltak rendelkezésre. Az akkori per során egyrészt a jogos önvédelem lehetősége fel sem merült, másrészt az ártatlanság vélelmét sem alkalmazták. Ez utóbbi főleg az ügy körülményeinek feltárása alkalmával jelentett komoly hiányosságot.
Amhlaidh MacUalraig egy félig-meddig gyermek volt jogi ismeretek nélkül, méghozzá súlyos bűntudattal a lelkében, hiszen saját kezével oltotta ki édesapja életét. Nem fellebbezett az ítélet ellen. Ám nem lehet a hivatalból kinevezett ügyvédje által elkövetett hibáknak az áldozata. E per erre hivatott, e hibák korrigálására. S a nemrég feltárt bizonyítékok teljesen más megvilágításba helyezik az akkori ügyet.
Az apagyilkosság annak idején óriási sajtóvisszhangot váltott ki, mindenki azt követelte, hogy példát statuáljanak. Az esküdtszéknek ebben a hangulatban kellett döntését és a bírónak az ítéletét meghoznia. A vádlott rovására. Amint azt McIntosh professzor úr szájából hallhatták, ilyenkor súlyosabb ítéletek születnek, sőt gyakoribbak a téves ítéletek is. Szintén ő mutatott rá a nyomozás hiányosságaira, amelyet évekkel ezelőtt rendőrakadémián tartott szemináriumokon is feldolgozott. A nyomozás során elmulasztott kérdés pedig az volt, hogy miért volt Amhlaidh MacUalraig agresszív gyermek. Pedig ennek jelentősége van az események megítélésében. Az sem mellékes tény, hogy a vádlott jellemzése kizárólag olyan személyek vallomására alapozódott, akik konfliktusban voltak vele, mint Raghnal Ainslay, kinek a fiát megverte.
Amhlaidh MacUalraigot egyik vádpontban, édesanyjának a halálát okozó ütés okozásában felmentették bizonyítékok híján. Ám ahogy McIntosh professzor úr vallomásában rámutatott, ha egy vádlottat bizonyítékok híján mentenek fel egy vagy több vádpontban (lehet elkövette, de lehet, hogy nem), általában súlyosabb ítéletek születnek a többi vádpontban. A bíró hajlamos a nem tudatos kompenzálásra. Bizonyíték került elő, hogy idősebb Eilidh MacUalraig halálát okozó ütés okozója a férje volt, Roinald MacUalraig. Háziorvosa tudott róla. Ám idősebb Eilidh MacUalraig halála előtt arra kérte házi orvosát, hogy ez maradjon titokban. Ha férjét bezárják a bántalmazásáért, akkor gyermekeik, Amhlaidh és Eilidh az árvaházba kerülnek. Roinald MacUalraig a maga módján szerette gyermekeit. Amint háziorvosa bevallotta, orvosi kötelessége (hogy jelentse a rendőrségen az esetet) és a haldokló utolsó kérésének teljesítése közt az utóbbit választotta. A 17 évvel ezelőtt megtörtént per alkalmával nem hallgatták ki. Amint mostani vallomásából kiderült, úgy gondolta, hogy Amlaidh MacUalraig elismerte bűnösségét, tehát nincs jelentősége, ezért önmagától nem jelentkezett. Pedig igenis van, méghozzá lényeges! A háziorvos vallomásából az is kiderült, hogy Roinald MacUalraig beteg volt, pszichiátriai kezelés alatt állt. Amíg gyógyszereit beszedte, baj nem volt vele, ezek féken tartották betegségét. Ám ha nem szedte be, akkor ingerlékennyé válhatott, s alkohol hatására akár tomboló dühroham is úrrá lehetett rajta. Egy ilyen tomboló dühroham alkalmával mérte azt az ütést feleségére, amely halálát okozta. Amíg felesége élt, ügyelt arra, hogy férje ne feledje el bevenni gyógyszereit. Ezért környezete nem tudott betegségéről.
A MacUalraig család környezetének volt tudomása arról, hogy Roinald MacIUalraig bántalmazza családját, bár a bántalmazás nagyságrendjéről nem. Nem, két okból is. Az első, hogy idősebb Eilidh MacUalraig rejtette a környezet előtt a bántalmazást. Tagadta, és fiát is rávette a tagadásra. Ez életébe került. A másik ok az a környezet, az a szubkultúra, amelyben élt a MacUalraig család. Kemény fizikai munkát végző emberek közt éltek, nem tanult emberek közt. „A pénz számolva és az asszony verve jó” – mondja a szólás. E szubkultúrában egy asszonyon elcsattanó pofon nem ment csodaszámba. Sőt, az asszonyok szégyellték, ha ilyesmi történt. Idősebb Eilidh MacUalraig is szégyellte, ezért rejtette e szörnyű családi titkot a szomszédok előtt, bagatellizálva és letagadva. Amint azt a pszichológusi szakvélemény is megerősítette, viselkedése nem egy kivétel. Úgy tett, mint a legtöbb bántalmazott asszony. Szégyellte saját bántalmazását, és önmagát hibáztatta ezért. Mi több, ezt várta el gyermekeitől is. A szomszédok látták a kék foltokat a hároméves kislányon, ifjabb Eilidh MacUalraigon. De elhitték anyjának, hogy a kislány élénk, csintalan, és állandóan leesik. Élénkségét a szomszédok tanúvallomásai is megerősítik. De olyan szemtanú nem akadt, aki látta volna akkorát esni, hogy az maradandó kék foltokat okozzon rajta. „Persze, otthon az más…” „Az anyja nem hazudik” altatták el lelkiismeretüket, cinkossá válva. De azt tanúsítják többen is, hogy elég volt egy hirtelen mozdulat a közelében, hogy ijedten kucorodjon össze és sírva fakadjon, a kezét védekezően a fejéhez emelve. Tipikus mozdulata a bántalmazott gyermekeknek. „Bűnösök közt cinkos, aki néma” mondja a közmondás. És a környezet cinkossá vált a MacUalraig család tagjainak bántalmazásában. Akadt olyan is a meghallgatott szomszédok közt, aki családi „örökletes” vonással magyarázta e mozdulatok okát. „Anyai ágon öröklött mozdulat…” Akadt olyan is, aki az agresszív bátyjában látta az okot. Olyan tanú akadt, aki látta Amlaidh MacUalraigot másokat bántalmazni azért, mert bántalmazták, akár csak szóban is a kishúgát, de olyant nem, aki azt tanúsítsa, hogy a húgát ő maga bántalmazta volna. Az köztudott volt, hogy Roinald MacUalraig verte a fiát. Paradox módon ezt a környezet az agresszív apa javára írta. „Azt a fiút meg kellett volna nevelni, de hát szép szóval nem lehetett.” Arra senki nem gondolt, hogy a tizenéves fiú agresszivitásának az oka az apai „nevelés” következménye lehet. Amlaidh MacUalraig követte az anyai elvárásokat. Nem mesélte, hogy „apámnak az este dührohama volt, s nagyon megvert minket.” Annyit mondott, ha mondott, hogy „Az este kikaptam…” Amhaidh MacUalraig húgához és más bántalmazott gyermekekhez hasonlóan védekező mozdulatot tett, ha valaki hirtelen mozdulatot tett a környezetében. Ám a következő pillanatban elkapta a dühroham, és amit nem mert otthon megtenni, a kortársain vezette le. Tanárai is tudtak arról, hogy bántalmazott gyermek. Sőt, amint egyik tanárának a mostani tanúvallomásából hallhattuk, egy alkalommal apja úgy megverte, hogy egy hétig nem volt iskolában. A fiú azt vallotta, hogy biciklivel esett be egy sáncba. Tanára átlátott a szitán, és elbeszélgetett az apjával, figyelmeztetve, hogy ez már túlzás. Akkor az apa szabadkozott, hogy már nem tudja mit tegyen, mert ezúttal már hozzá, az apjához is ráütött, s ettől nála is nagyon elszakadt a cérna. Megígérte, hogy máskor megpróbál uralkodni magán. Szüleit nem lehetett rávenni, hogy pszichológushoz vigyék, „Mert mire jó az, ha egy idegen a családi szennyesben vájkál. Attól a gyermek úgyse javul meg!” – idézte tanára Roinald MacUalraig szavait, de ez volt az álláspontja feleségének is. Mindketten életükkel fizettek ezért. S a környezet, főleg tanára cinkos volt ebben. Bagatellizálták.
Idősebb Eilidh MacUalraig erőszakos halála után a két gyermek egyedül maradt a házban anyjuk gyilkosával. A hároméves kislány lehet nem fogta ezt fel, csak anyja elvesztését, ám a tizenéves Amlaidh MacUalraig tudta ezt. De haldokló anyja utolsó kérését teljesítve titkolózott. A tizenhét évvel ezelőtti per során a családi erőszak titokban maradt. Pedig kulcsfontosságú a tragikus események megértésében. A tragikus eseményeknek nem volt szemtanúja, csak egy törött kezű, sokkos állapotban levő hároméves gyermek, akit nem lehetett kihallgatni. Mivel a családi erőszak titokban maradt, az esküdtszéknek döntenie kellett.
1. ki bántalmazta a kislányt, s 2. ki ölte meg Amlaidh MacUalraigot. A másodikra a válasz egyértelmű és vitathatatlan. Amlaidh MacUalraig okozta apja halálát az ádámcsutkájára mért ütéssel. Az első vádpontra a választ ebből a tényből kiindulva hozta meg az esküdtszék. A között döntöttek, hogy a hároméves gyermek elleni erőszakot az apja életét kioltó, agresszivitásáról ismert testvér, Amlaidh MacUalraig követte el, vagy hisznek a vádlottnak, és a társadalom által tiszteletre méltó apa tette. Ennek bizonyítékaként a kislány pszichológusának vallomását fogadták el, aki a gyilkosság tanújaként arra kéri bátyját, hogy „Ne! Neee! Amhlaidh neee!” vagyis hagyja abba apja ütlegelését. Ebből kiindulva tizenhét évvel ezelőtt az esküdtszék az első változatot választotta. Ám a családi erőszak, és idősebb Eilidh MacUalraig halálának körülményei egy más dilemmát sugallnak. A kérdés az, hogy Roinald MacUalraig aznap nem vette be gyógyszereit, és ivott, emiatt örjöngő düh vett rajta erőt, (ahogyan már megtörtént vele) s ebben az állapotban bántalmazta hároméves kislányát, a bátyja pedig kétségbeesetten húga védelmére kelt, s a kialakuló dulakodásban Amhlaidh MacUalraig halálos ütést mért apjára, vagy Amhlaidh MacUalraig bántalmazta a húgát, édesapja a kislány védelmére sietett, s a dulakodás eredményeként halálos ütést kapott a fiától. Sőt, azt kell figyelembe venni, hogy az ezelőtt tizenhét évvel elhangzott perdöntő szavak „Ne! Neee! Amhlaidh neee!” egy más kontextusban hangzottak el. Akkor, amikor már Roinald MacUalraig halott volt, és ifjabb Eilidh kétségbeesetten visított, hogy ne szakítsák el bátyjától. E jelenetet két tanú is megerősítette, a rendőr, aki letartóztatta Amlaidh MacUalraigot, és a mentős, aki elkeseredett harcot vívott a vergődő kislánnyal, hogy ne szaladjon bátyja után. Ezelőtt tizenhét évvel egyik sem tartotta lényegesnek ezt megemlíteni, kérdezni meg nem kérdezték tőlük.
Azt, hogy Amhlaidh MacUalraig bántalmazta a húgát, azt egyetlen félreértelmezett, rossz kontextusba helyezett mondat támasztja alá. Vagyis semmi. Eilidh MacUalraig pszichológusa is, ahogy itt beismerte, erre az egyetlen mondatra támaszkodva tévedett, amikor arra a következtetésre jutott, Eilidh MacUalraigot bátyja bántalmazta. Amint a mostani tanúvallomásából kiderül, a kislány pszichoterápiája során idővel arra is rájött, hogy édesapja bántalmazta. E felfedezésével nem futott a rendőrségre, mert a kislány édesapja már halott volt. Mi több a pszichológus vallomásából kiderül, hogy a kislány állandóan sírt bátyja után. Az ifjabb Eilidh MacUalraig, alias Mary Wilson, felnőttkori rémálmaiban nem a saját bántalmazása, sem bátyja és apja élethalálharca a visszatérő elem, hanem az elszakítás a bátyjától, a védelmezőjétől, és a rettegés apjától. A magyarázat egyszerű, miután eltörték a kezét, ő kimenekült a gyermekszobából, és nem volt szemtanúja a szörnyű jelenetnek. Erre ma már visszaemlékszik.
Az ártatlanság vélelme egy alapvető elv a jogban. Nem a vádlottnak kell igazolnia ártatlanságát, hanem a vádnak a bűnösségét. Amennyiben ilyen bizonyíték nincs, mint a jelen esetben is, el kell fogadni a vádlott vallomását, mi szerint a húga védelmében támadt apjára. Reakciója nem volt túlzott. Egy őrjöngő, nála erősebb férfival szemben, aki anyjának az életét kioltotta, választása nem volt. Ha más senki, de Amlaidh MacUalraig tudta ezt. A halálos ütés, amit apjára mért még így is a véletlen műve volt, nem szándékos. A hosszas dulakodás tényét az összetört bútorok igazolják.
Habár az előbb említett elv alapján a vádlottnak nem kell bizonyítania, a vádlott vallomását megerősítette a börtönpszichológus, aki szerint Amlaidh MacUalraig életének nagy fájdalma, hogy igazságtalannak érezte a vádat, mely szerint húgát bántalmazta. Több tanú is megerősítette, hogy húgával való találkozáskor első dolga volt ezt húgának bizonygatni. Ezek alapján kérem védencem, Amlaidh MacUalraig rehabilitációját. Minden vádpontban. Mivel Amlaidh MacUalraig ártatlanul ült börtönben öt évet, és éveken át viselte a bélyeget magán, védencem nevében kérem egy kártérítés megítélését, amely fedezze számára az erdészeti egyetem elvégzéséhez szükséges ösztöndíjat.
